Délmagyarország, 1974. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

J VASÁRNAP, 1974. MÁRCIUS 1 OM • Nem illenék a vitrinbe Kiss Dénes Őrségben Gyermeteg lobogóm alatt magam vonulok fegyvertelen sereg Magamtól vedlettem le pajzsot ós fegyverzetet Szivem fölött már semmi sincs csak az ember bőre eget érintik puhán a szívverésed lábam nyugodni jár füves mezőkre s kezem virágok egek őre 3 vagy kevés 7 Olvasom a statisztikában, bogy a magytur munkásság 4 százaléka érettségizett, 51 százaléka elvégezte, 45 százaléka pedig nem fejezte be a nyolc általánost. Azt hiszem, ez az arány nem megnyugtató. A műveltebb, a világot, a társadalmat tudatosabban ismerő ember jobb munkás, többre képes, többet tud adni a közös cél, a szocialista társadalom kiteljesítéséhez. Ezek alapigazságok, és felismerésük vezethet csak oda, hogy a munkásművelődés lényegéről és szükségességéről elmondott szavaink, javaslataink, határozataink teremtő valósággá váljanak. A felmérések szerint 1965-ben a munkásháztartásokban egy családtagra 630, 1972-ben pedig RR3 forint kulturális kiadás jutott. Mondhatja valaki: a 253 forintos emelkedés kitűnő! Mások meg Igen kevésnek tarthatják. Az igazság talán az, hogy az emelkedés nem nagy ugyan, de a munkásművelődés gvorsuló és bővülő folyamatát tükrözi. Ha ellenben azt vizsgáljuk, hogy miből adódik a hét esztendő 253 forintos emelkedése, már nem juthatunk egyértelmű eredményre. Egyrészt: az 1965 óta eltelt időszakban megdrágultak a kulturálódással kapcsolatos szolgáltatások. s drágultak a könyvek is (bár szebbek, mint voltak). Másrészt az is kérdés, hogy a szóban forgó 253 forintban milyen arányban szerepelnek a kultúra olyan határterületei, amelyek csak közvetve járulnak hozzá a művelődéshez. Érdekes adat, hogy 1971-ben átlag 60 forintot költött egy munkás könyvek vásárlására! Átlagban igen kis összeg ez, kéthárom közepes árú könyv mindössze, mégis meg kell jegyezni, hogy ezzel a hatvan forinttal a munkásság az értelmiség és a parasztság között helyezkedik el! Senki sem születik olvasónak. Senki sem tudja eleve: olvasás és művelődés összefüggő fogalmak, egyik nem létezik a másik nélkül. A könyvekhez már az általános iskolában el kell vezetni a gyermeket, és aztán végig erősíteni ezt a kapcsolatot a középiskolán át. tovább és állandóan. Hatásos könyvpropagandára és sok, jól összeválogatott állománnyal rendelkező könyvtárra is szükség van, hogy csak ezt a két fontos összetevőt említsük. Nem véletlen, hogy közművelődésünk irányítói és magas szintű szervezői annyj gondot fordítanak az iskolai könyvtárak bővítésére. Mert általában nem funkcionálnak megfelelően! Hogy miért, külön vizsgálódás tárgya lenne. Az sem véletlen, sőt művelődéspolitikánk jellemzője, hogy különböző mozgalmak szerveződnek, melyeknek egyetlen céljuk: az olvasó ember, és ezáltal a műveltebb ember. Az sem véletlen, hogy új könyvtárak épülnek. De lótni kell, hogy még sokkal többre van szükség, és a meglevők kapcsolata sem a legjobb az emberekkel, akikért létrejöttek. Hogy miért nem az? Mert kevés a könyvtáros, és munkaidejük nagy részét a mechanikus kölcsönzés foglalja le! Hol van ettől az az elképzelés, hogy a könyvtáros — kis könyvtárakban is — olvasói tanácsadója legyen, hogy jusson szellemi-fizikai ereje új olvasók szervezésére (a szervezést valami tartalmasabb fogalomként értelmezve). Ez bizony még ritkán, elvétve valósul csak meg. Ezt megállapítani azonban nem elég, állandóan keresnünk és kutatnunk kell az új lehetőségeket, és felhasználni a meglevőket. A munkásról és a munkásmflvelődésről volt szó, arról, hogv mennyi a sürgető tennivaló, hogy tíz. és százezer munkás, olvasó emberré válva, művelt emberré legyen. Mert a műveltebb munkás nemcsak a közös cél. a szocialista társadalom kiteljesítéséhez ad többet: egyéni haszna, egyéni öröme is több. magánélete is boldogabb. tartalmasabb! SASS ERVIN Nem megyek haza. Nem megyek haza. mert tudom, hogy ugyanaz várna otthon, mint amit reggel otthagytam. A függönyt és az elsötétítőt ugyan biztosan elhúztad már az ablak elől, de a szobában ettől semmivel sem lett világosabb. Az arcodon ugyanaz a sértődés, a habelepusztulokseszólalokmeg, a majdhaénúgygondolomhogyelegetpitiztél. Én pedig tudom, hogy nemcsak eleget, de semennyit sem fogok pitizni. Nem azért, mert esetleg nekem van igazam — mi az, hogy igazam van, igazad van? — hanem, mert nem vagyok hajlandó tovább játszani néma égiháborúkat, lassan, alattomban, s így gyilkosabban zajló vihart, egy kanál vízben. Tudom, hogy most vitriolosan közbeszúrnád: stílszerűbb lenne, ha egy kanál vodkáról beszélnék, de ez már egyáltalán nem izgat fel, ezt természetesnek veszem tegnap este óta. Nekem közhely, te talán még meg sem fogalmaztad, hogy a házasság így, ahogyan ránk hagyományozták, már nem más, mint minden nap fényesre szidolozott rézmozsár a komódon. Nem változtatni szerettem volna én ezen, egyszerűen más volt már bennem kezdettől fogva. Nem minden percben rágondolva, rátójolva akartam én ezt megvalósítani. Nem is tudtam volna, most sem, ezután sem vagyok képes másképpen, szidolosan csinálni. Amikor beszélgettünk erről, még előtte, emlékszel?, bólogattál, és én megesküdtem rá, hogy te is ezt tartod az egyetlen útnak annak ellenére, hogy még a te apád és anyád is úgy élt, végig egy járókában, amelyet meg sem próbáltak szétrázni, mert a járóka, a szidolozás, a látszat volt nekik a fő, és a természetes. Nem olvastad, mikor is olvastad volna, elég a főzés, a takarítás, a mosás meg a többi, mellé az iskola, ha segítettem, s közben én mondtam volna el, nem érdekelt, nemcsak ez, más sem, hogy háromféle társadalomról beszélnek manapság. Arról, amelyikben a gyerekek ugyanúgy, ugyanazt tették, mint hetedíziglen az ősök, arról, amelyikben már nem teljesen ugyanazt, de még szorosan tapadva az ükök, dédek módijához, és arról, amelyikben a fiatalok jelentós része homlokegyenest az ellenkezőjét teszi. És közülük sokan nem azért tesznek így, mert ellenkezni akarnak, minden áron. Hanem azért, mert ebben az összeszűkült emberöltőben már nem fér el a r£gi szokásjog. S ez a „régi" lehet alig tíz-húsz éves is. És most ez a három variáns él egymás mellett, egymásban, zuborog, gyúrja és gyötri egymást. Száz év szokása, stílusa, eszmevirága és vadvirága zsúfolodott mára egyetlen család keretei közé, bőségkosárban kínálva az alkalmat a konfliktusra, megútáltatva egymást, szétzüllesztve harmóniákat és vérségi kötést, ha mindenki, akár a többi ellenére is egészben az akar maradni, ami. Szeretnél te is megmaradni. De miért nem törölgetted a nippeket akkor is, amikor még... ? Megváltoztál mostanra, vagy csak visszaváltoztál? Akkor hazudtál a tetteiddel, a mozdulataiddal, a gondolataiddal, s most ezek az igaziak? Vagy ott lappangott benned ez, mint a fertőzés és most,.. Nem tudom, nem tudom! Hát nem tudod elhinni nekem, hogy nem az érdekel, ha nincs, nem lenne vacsora, ha isten neki, továbbra is magam lötykölném a zoknim? Vagy azelőtt sem hitted el, azt gondoltad: majd elmúlik, aztán úgyis csak a gyomra érdekli, nem pedig Hemingway vagy Bulgakov? Nem, hiszed, hogy a bevetetlenül maradó ágy ellenére is társamnak tudnálak, s hogy most a bevetett ellenére sem tudlak annak? Hogy nekem akkor érsz a legtöbbet legtöbbet, ugyan! Egyszerűen akkor éred meg magadat, ha beszélsz és beszéltetni tudsz, hallgatsz, ha az kell, és engem is hallgattatni tudsz, ha az kell, értesz és értelek fél szóból... Nem kellett erről külön beszélnünk, volt olyan idő is, valamikor az őskorban ... Alig egy éve. Nem megyek haza. Nem, mert anyám szemrehányó tekintete, a te szipogásoddal és az apám jeremiádáival, abban a nippekkel telespékelt szobában, megfojt. Feladtad. Átálltát. A mozsarat fényesíted, s most rá akarsz kényszeríteni, hogy én is adjam fel, s mire csak ketten maradnánk egy esetleges saját lakásban, már jól dresszírozott legyek, olyan, aki a bablevesen és a tévékrimin kívül alig beszél másról az ebédnél, akin soha nem érzik alkohol és egyáltalán, kívül-belül makulátlan. De mihez méred te ezt a makulátlanságot? És hogyan helyezed el az időben? Száz év előtti áltisztaságot akarsz? Miért nem lehet hosszabb és mégis, vagy inkább éppen ezért kényszerítőbb a póráz? De ne te kényszeríts! Ne így! Hanem a léteddel. Ne úgy, hogy egy apagyilkosnak kijáró megvetést kapjak, ha eltérek egy normától. Norma? Kié? Mikori? Ndpokig járkálsz körülöttem némán. Még védekezni, támadni, érvelni, élni se tudok addig. Aztán te nem bírod tovább, te bújsz oda. és te bocsátasz meg. Egyre sűrűbben megbocsátasz, és ez rémít igazán. Ettől lassanként elhiszem, hogy van, volt mit megbocsátanod. Ügy maradhattam meg — vagy ez sem igaz? — magamnak is, neked is, hogy félelmeimet élettől haláltól, másoktól, magamtól neked vinnyoghattam el. Hiszek még benne, hogy így volt, ha már nincs is így. De most? Ha tőled is félek? Félnem kell, hiszen én lennék az ötvenegyedik nipp-kutya, ezt szeretnéd, beállítani engem Is a meglevő ötven mellé. Csak túl sokat vinnyogok még, harapásra is telik fogyó erőmből, s. a vodka bűzétől nem illenék a vitrinbe végképp. Nem megyek haza. Holnap, ha jó családi szokás szerint a tévé elé ülsz, még fel-feltör majd belőled a sírás. Vajon meddig bírod ki, hogy nem lesz mit, nem lesz kinek megbocsátanod? HÓDI T. JÓZSEF i Á