Délmagyarország, 1974. február (64. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-24 / 46. szám

VASÁRNAP, 1974. FEBRUÁR 24. 7 DM /•Vt% /•V.VA •v.vXv mlalgla z Tóth Rózsa linómetszete Hadd kezdjem egy személyes élménnyel, egy újraélt élménynyel, a Háború és békével. Azt hiszem, olvasottsága és közismertsége vetekszik a magyar klasszikusokéval. Milliók látták a filmfeldolgozásokat is —; tehát valami módon szinte mindenki megközelítette már. Egy este, néhány hónapja, ismét levettem a polcról a könyvet, és találomra felütve elkezdtem olvasni. S ahogy múltak a napok, úgy sodort el minden más olvasmányt! Az ismerős alakok ismét újak lettek. Más. több lett Andrej herceg sorsa és szenvedése, teljesebb Natasa élete, Pierre válsága, az öreg Bokonszkij bölcsessége.,. Sorolhatnám, miként változtak meg az ismerős szereplők; tárták fel jellemük új tulajdonságait. Nagyon sokan vannak, akikkel hasonló dolog fordul elő. Az olvasó emberek közül a legtöbbel. A nagy klasszikus alkotások minden kornak, s az ember minden életkorában mást és mást mondatnak. Fiatalon, az első ismeretség idején, a történetre figyelünk A

színház alkotóműhely. Olyan művészi kohó, ahol az igazgatótól, rendezőkön és színészeken át a díszletfestőkig és asztalosokig mindenkinek a legtökéletesebbett kell nyújtania a produkció érdekében. Csak a közösség akarata-tehetsége teremtheti meg a színház varázslatát. Ebben a szövevényes színházi világban a legfontosabb munka mégis a színpadon folyik. Néha három hónapig, máskor mindössze há rom hétig. Bármekkora is időben mérve az út az első olvasópróbától a premierig, munkában, fejlődésben mindig hatalmas. Telve szorgalmas munkával, ellentmondásokkal, feszültséggel, izgalommal, megtorpanásokkal, bizakodással. Telve felelősséggel. S amikor felkúszik a vasfüggöny, kialszanak a nézőtéri fények, a közönség az elkészült produkciót látja. Nem gondol az előzmé nyekre. a próbák hosszú, kínzó pillanataira. Számára az előadás egyszeri, megismételhetetlen. S a néző hálás, ha örömet szereznek neki, gondolataiba mélyed, ha elindítják gondolatainak fon alót, és szomorú lesz, ha saját tragédiájára ismer. Ez a közös játék, ez a közös, felelős együttjót szás a színház legfőbb vonzereje. Napjainkban, a gépi kommunikáció térhódításának idején, a mű vészetl ágak közül az élő-eleven színház az egyetlen fórum, ahol a néző testközelből kaphat élmé nyeket. aktív és alkotó részese lehet a művészetnek. Éppen ezért felelőssége is mindegyik közül a legnagyobb. Mert ki tagadhatná a közvetlen élmények hegyeket mozdító erejét, viharokat szí tó és vulkánokat fékező hatalmát, életeket is formáló útmutatásait. A színház alkotóműhely Alkotóműhely, ahol pontosan körvonalazott feladatok. tiszta szándékok érdekében dolgozik egy közös célra szövetkezett művészi közösség, A Szegedi Nemzeti Színház társulata minden előadásával korunkról és hozzánk, a ma emberéhez szól. Akkor is. ha görög tragédiák súlyos, fekete-fehér tömbjei kelnek életre, akkor Is, ha klasszikus operák dallamai csendülnek föl, s akkor is, ha a fiatalok popmuzsikája harsog a nézőtér felé. A színház alkotóműhely. Közösségének szellemi és fizikai akarata, fegyelme, tehetsége a művészi munka záloga. A színházban folyó műhelymunká nak néhány jelenetét örökítette meg Somogyi Károlyné. Fotóin a Képzelt riport sodró lendület ű. vibráló feszültségű próbája éppúgy képpé merevedik. mint a Pomádé király új ruhája című meseoperának kacagtató ieíenete, vagy a készülő Hoffmann meséinek egy-egy pillanata. Ezek a fényképek sejtetni engedik nemcsak egy-egy produkció formálódúsának egyetlen fázisát, de bepillantást nyújtanak a rendezői és színészi munka műhelytitkaiba is. jobban, az elbeszélés — ha epikus műről van szó — sodrára, áradására, a cselekményére. a szereplők viselkedésére, a „ml történik"-re. Később már az íróra, a költőre. 'Izgatni kezd, miéri voltak ilyenek ezek az emberek. miként helyezkedtek el korukban, milyen "világ volt az övék, milyen indítékok, törvények mozgatták az akaratukat és a 1 cselekvésüket, milyen erők szabták meg pályájukat. Lassanlassan magunkévá tesszük a műveket. felfogjuk teljes értelmüket, a művész szándékát — azt a többletet, ami az alkotást időtállóvá. minden kor számára fontossá, azaz klasszikussá teszi. Mondhatnánk: ehhez sok ráérő idő kell. Egy országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége a felszabadulást követő esztendőkben kezdett el olvasni, korábban nem lévén módja rá, korai szorgalmazni az újraolvasást. Hogy egyelőre még az elolvasásról van szó. Harminc-negyven év — tömeges méretekben — az első ismeretséghez is alig elegendő. Hiszen a kiadók nem győzik megjelentetni a magyar és a külföldi klasszikusokat, új meg új kiadásokban. hogy a most olvasni kezdő rétegek először találkozhassanak velük. Biztató jelek mutatnak arra, hogy a kulturális forradalom alig három évtized alatt roppant eredményeket ért el ezen a téren. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a Békés, a Veszprém, a Fejér és a Zala megyei könyvtárak legújabb adatai szerint egybehangzóan azt jelzik, hogy a klasszikusok új ráolvasásának Igénye-vágya a mai olvasás egyik jellemzője. Természetesen a „részlettérkép" igen tarka; a grafikon ott mutat emelkedést, hol az olvasás propagandája leleményes és erőteljes. A klasszikusok újraolvasása az igényes önművelés egyik nagyon fontos jele. Sőt: elengedhetetlen velejárója. Sokan vannak — több-kevesebb rendszereséggel olvasó emberek —, akik-el tudnék mondani, például Az aranyember, a Különös házasság vagy Az ember trflgédiája tartalmát. Kihagyásokkal. hibákkal, félreértésekkel, nyilvánvalóan. de sejtvén-tudván a tárgyat, a történést. De mondhatják-e. hogy ismerik ezeket. a műveket? Aligha. Hogy azokban a művekben nemcsak a történés a lényeg, hanem a mögöttes tartalom legalább anynylra — azt egyszeri olvasásra, eiső megismerkedésre nemigen lehet megérteni, felfogni. És sorolhatnánk tovább a világirodalom legismertebb alakjait: Hamletet. Júliát, Bovarynét, Don Quijotét, Tartuffe-öt, Faustot, bármelyiket. Pályájuk, sorsuk ismerete még nem a mű. s nem az író Ismerete. A klasszikusok — Szabó Lőrinc összegyűjtött versfordításainak címével élve: örök barátaink. Meglehet, akadnak közöttük olyanok, akiket egy olvasás — esetleg olvasási kísérlet — után nem vesz többé elő az ember, mert távol van az érdeklődéstől, a hajlamától; tartalma nem érinti meg, nem csendül össze a gondolataival. érzelmeivel. Jómagam például Ibsennel vagyok így; olvastam. színházban is néztem néhányszor, mígnem tisztáztam magamban, hogy nem fér el a vilúgómbán s távolról tisztelvén hatalmas értékeit, nem szorgalmazom a találkozást. Más olvasó nyilván más klasszikusokkal van így. De túlnyomó többségben vannak a klasszikusok között azok az írók. művek, akik s amelyek mindenki számára örök élményt jelentenek. A televíziónak hihetetlenül fontos szerepe van a klasszikusokkal való találkozások — az ismételt találkozások — szorgalmazásában. S máris vannak roppant eredményei. Lehetetlen vállalkozás volna megkísérelni a „százalékarányos" találgatástl milyen mértékben járultak hozzá a klasszikus művekből készült feldolgozások, átültetések — filmek, sorozatok, ismertetések, tv-játékok — ahhoz, hogy az olvasók. nézők nem kis része ismét „megkívánja" az eredeti alkotásokat. Ilyen felmérést nem lehet csinálni. De azt lehet tudni: a televízió bizonyára a leghatásosabb propagátora a klasszikus műveknek. Nemcsak azzal, hogy a történetükkel Ismertet meg milliókat. Elsősorban azonban az igény felébresztésével. Hogy a nézők Ismét olvasókká válnak általa. A szórakozó emberből tanuló ember lesz. amint a tv-ben látott élmény hatására leemeli a polcról, vagy megvásárolja, kikölcsönzi az eredetit, és olvasni kezdi. Különös erejük-sugárzásuk van a már ismert klasszikus műveknek. Egyik példánknál maradva: aki másodszor, harmadszor mélyed el a Hamlet olvasásában, ugyan azért teszi-e, hogy megtudja. mi lesz a szerencsétlen dán királyfi sorsa? Ki marad életben, kit ölnek meg a tragédia folyamán? Nyilvánvalóan nem. Azért inkább, hogy soraiban, jeleneteiben, jellemeiben és összeütközéseiben még egyszer átélje azt az élményt, amit először kapott a műtől — átélje és mélyebben magáévá tegye, jobban megközelítse. S többször elolvasva, más és más életkorban átélve egy-egy művet, lassan birtokába jutunk olyan „titoknak", ami valamennyi nagy klasszikus alkotás egyik jellemzője és járuléka. A titok pedig nem más, mint az, hogy e mű valamennyi kor emberéhez szól — kell tehát olyant mondania, minden embernek külön-külön is. ami megtartotta az időben, hogy nem olvadt bele a közepes könyvek végtelen sorába. A mű életének a titkát fejti meg az olvasó — s ezzel közelebb kerül a saját életéhez is, mert ami egyetemes érvényű, az az én számomra is rejteget valami mondanivalót. valami tanulságot, amit csak én érthetek meg, amit csak velem közöl. TAMÁS ISTVÁN