Délmagyarország, 1974. január (64. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-06 / 4. szám

VASÁRNAP; 1974. JANUÁR S Jékefy Zoltán A borbogár Pincéit zugában, nagy hordók alatt, hol gyökerek döfték át a falat, g hol évszázadokig senki se jár — lakik a borbogár. •Magába szívta ó-borok tüzét, közelében szinte izzik a lég! Dünnyög magában, mindig mámoros, s ügy ragyog, mint a karbunkulus. Csak egyszer láttam, egy félpercre tán, ahogy benyúltam a labdám után: oly rémítón lángolt fel az a hely, hogy félvakon rohantam onnan el... Azóta ls vágyakozom e vad izgalomra a forró föld alatt, s ha egyszer végre odaérkezem, azt sem bánom, ba kiég a szemem! Áldozatomra 6 megvaltatik-, tüzes fekete lánnyá változik, 8 teste ágyamban mindig hajnali órákban fog majd felparázslani! Héra lottón Ágyam a szakadéknál Orsóval Emil Csak az önzés ne lenne Jössz, majd Jössz — ágyam a szakadéknál. Gyere a lekaszált lócsapáson. Jobbról az ugar, balról a kutak, borúban varjak, derűben seregélyek ott lassíts, ott kanyarodj. Látod majd — kaprok, karmolt árnyékok, vadászó karmok. Macskák játszanak tigrist, ölik a kóbor időt. Ahol lapulnak, ahol kúsznak) másodszor ott kanyarodj. Es jöhetsz amarról. A folyó fái havaznak. A pihéktöl jobbra, s aztán már egyenest. Ahol a rezeda inog, ahol ásít a farkastorok, ott állj meg, ott kopogj. Vagy gyere magasból. Balról a zápor, jobbról az ég. lent az öntözött gyíkok — Halálos ott érkezz, ott láss, oda rogyj. Csak az önzés ne lenne, az vakít. Nem látom tőle szükségem határait. Nem látom tóié saját arcomat, pedig a más mosolya rajtam nem segít. Csak az önzés ne nézne egyre rám. Szivem kirajzolódik bordán át, rnbán, olyan vagyok mint egy csupasz [röntgenlelet. Gyors lüktetés, tagadni nem lehet. Csak az önzés ne várna mindenütt. Átlépném magam. Mint a füst, egész valóm úgy szerteoszlana. Súlya nem lenne már, csak dallama. pirosAzt mondjak, vannak sebek, melyek nehezen vagy talán sosem gyógyulnak be teljesen. Az önérzet sebei. Semeder Sándor szereti a mun. kahelyét. Térmester az egyik építőipari vállalatnál. Ismer mindenkit. A városhoz, ahol él és dolgozik, igaz érzésekkel ragaszkodik. A kétszáz forint történetét sem panaszképp meséli eL Lélekköny. nyítésként. Talán nem is ez fáj már neki, de ez az, ami megfogalmazható. — Tudja — emeli fel mutatóujját — ezernyolcszáz forintot ad nekem a vállalatom. Hogy meny. nyi értékért felelek, azt pontosan nem tudom most megmondani. Sok pénz lenne az megszámolva. De ez moSt mellékes. Olyan dolog miatt vontak le tólem kétszáz forintot, amiben teljesen tisztának mondhatom magam ... — Az én idegeim nem vaskótélből fontak már. Nem hőbörög. tem. Azért sem —, hogy az igazságnál maradjak — hallgattam az asszonyra. Elmentem inkább maszekolni kétszer félnapra és bejött duplán. És nem idegesítettem föl magam, csak úgy. — Nehéz felejteni? Fölpillant Semeder János, megsimogatja borostás állát, inbe, hogy egyáltalán nem fáztam. Ha teljesen egészséges lennék — tudja, leestem az állványról, és a jobb térdem megsérült — nem vinnék soha ötezren alul haza. Ide a rozsdás bökőt! És mind hazaadnám, ossza be az asszony, ahogy akarja! Visszatérve a dologra, az lett, hogy hiába loholtunk ki az állomásra. Nyolcig ott rostokoltunk, de csak ígérgettek a 'vasutasok. Embereim eközben unalmukban, ittak és káromkodtak a restiben. Se vagon, se pénz. Hát miért csinálok belőlük majmot? Ezt vágták a fejemhez mélabúval, szeszkeserúen. Én pedig fél kilencig pendliztem a forgalmi és a resti között. Könyörögtem fél 9-kor: „maradjatok még egy kicsit!" De Kodormán Jóska, a behemót hangadó ordított. „Engem ne vegyen senki palira és levagytok..." Tán jobb is, hogy elmentek, mert jócskán beszeszel. tek. En még toporogtam, aztán meguntam. Rá egy félórára már ott voltak a sóderes vagonok. Erről csak másnap értesítettek. — A vasút értesített akkor, mert a vállalattól előre jelezték, spórolni akartak a fekbérreL Va. sárnap délelőttöm ráment az egészre. Akit tudtam, újból riasz. tottam. Káromkodtak. Nem szeretik az emberek, ha zaklatják őket Kell a pénz, nem vitás, de ha már úgy indul neki az ember egy vasárnapnak, hogy üres lesz, vagyis semmi meló, akkor bizony csak morogva indul el... Én alázkodtam, könyörögtem, pö. röltem — ba kellett — az aszszonyokkal, mert azok a szombati ivászatért mondták a magukét Szavaljak nekik, hogy én józan maradtam? Nem tehettem. Inkább mentegettem őket, rossz volt a bor, alig ettek valamit délben és azért... ök meg csak szidtak bennünket... Csak hétfő délutánra tudtuk mind kirakni. Fizetni kellett nyilván a fekbért. Nekem meg azon nyomban igazoló jelentés* írni, hogy miért jöttem el az állomásról, amikor tudtam, jön a szállítmány? Nem írtam te az igazat, fáztam, fáradt voltam és az emberek cserben hagytak... Inkább ezt: úgy gondoltam tévedés, satöbbi... Aztán a vállalati tisztviselő kirótt rám 200 forintot „Kártérítés gyanánt-." Engem ezzei „ösztönöznek", mert tudták, hogy a nyomorék térdemmel úgysem ugrálok. Igaz, tudom nem sok pénz az a kétszáz! Körülnéz, nagyobbat szippant a füstös levegőből. — Nézze! Én ebben a kocsmában jól érzem magam. Számítsa le most mind ebből a adag mérget, meg ezt a kis italt és tegye mérlegre, amit hall. Nem igen szeretem és formázgatni a mondatokat, csűrni, csavarni a történteket. Én nyersen, egy az egyben beszélek. Hát azért, ha lehet, nem megyek be a központba. Idegen vagyok én ott. Maradtam a fenekemen. Piszkálta mégis a csőrömet, szól. tam hát a művezetőnek. Jó haver, szoktunk néha szívni együtt. Megveregette barátságosan a vállamat: „Jól van Sándor, majd szólók az érdekébenl" Később.. „Sok volt az a fekbér, azt mondták örüljön hogy ilyen olcsón megúszta!" Micsoda? — hüledeztem. Hát mi közöm nekem a vonat késéséhez? Dühöngtem én akkor napokig de végülis megnyugodtam. Megszállt a nagy életbölcsesseg: Nyugi! Nagy békesség szállt rám. És ez a mai napig fogva tart, mint egeret a fogó. Elek, dolgozok, mint eddig, csak mégsem szaladgálok úgy, aho»y szeretnék. Egyre többször mondom: igyunk! A többiek erre így reagálnak: „Végre megjött Semeder esze!" Megjött? Pedig én se kocsit, se házat nem gyűjtöttem. Van két gyerekem, s ha ezentúl is tudok annvit fusizni, mint eddig, akkor mind a kettőt kitaníttatom. Nem kis boldogság az, hogy a melós fia is szerezzen diplomát — nem íróasztalt! —, ha mocorog benne valami. Ne firtassuk többet azt a kiét píroshasút! Jó? Egészségére! S fenékig ürül a pohár. BÁLINT GYULA gatja idő előtt kopaszodó fejét. Akár egy bábu, de a szeme él, beszél. Mi ez? Ugratás? Hogyhogy felejteni? Féligissza korsó sörét. Belül reszket, kívül csendes. Folytatja: — Én, ezt nagyon jől jegyezze meg (!), becsületes, ami szívemen a számon munkás vagyok. A kabaréfigurákat, meg a vándormadarakat nem rólam mintázzák. A pénzért, azért a nem sokért, megdolgozom, nem lazsálok. Akkor sem, ha senki sem lát, ha egyedül ülök a raktárban és számolok, rendezgetek, takarítok. Én még így lettem nevelve ... Amikor az történt, az az eset, akkor is kitettem a lelkem. De kit érdekei az? (Fáradtan legyint.) Végülis én maradtam a pácban, mert valakinek ott is lennie kell, (különben hiány lenne) ha a fent, az irodában ülő emberek ezt így intézik. — Piszkos, szürke nap volt az. Egy sütésnyi nap sem, eső sem A száraz hideg marta arcunkat. Én nem ittam, teljesen józanul talált az értesítés: délután háromra öt vagon sóder érkezik. Hamarabb. mint gondoltuk. Emiatt bosszankodtam is. Ebéd tájban kezdtem szaladgálni, összekürtöl, ni a szokott rakodógárdát. Anynyira belehevültem a szervezésTáth Rózsa Leningrád ff. 1