Délmagyarország, 1973. november (63. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-04 / 259. szám

/ VÁSÁRNAP, 1973. NOVEMBER 4. A két szál rózsa Mire a levél utolsó mondataihoz ért Magda, majdnem kihullott kezéből a papír. Sokáig, hitetlenkedve bámulta a pedáns kézírással fogalmazott, külsőre is kalligrafikusan tetszetős mondatokat. A befejező sorokat még egyszer végigpásztázta: „ ... Drágám! Imádottam! Köszönöm az Életnek és Neked, hogy megismerhettem Benned a teljesen önzetlen szeretetet, szerelmet! Boldog voltam és vagyok is, ha csak villanásnyit is felidézem. Boldogtalan voltam, hogy nekem miért csak így kell ezekhez a szép érzésekhez jutnom? És hosszú elmélyedés. ösztönzésed és lelkiismeret-vizsgálat után magamban kezdtem az okait keresni. Figyelmesebb lettem a feleségemhez — aki valahogy ősi. aszszonyi ösztönnel megérezte, hogy történt valami —, és ő is eddig nem tapasztalt, féltékenységmentes szeretettel vett körül, olyannyira, hogy betegségemben kedvenc barátnőimet is elhívta hozzám, hogy vidámítsanak, kedvemet leljék... S gondolataim vege az lett: nem szabad elhagynom olyan asszonyt, aki talán mindent elkövetne, hogy megtartson magínak: hiszen van-e valakije a fián és rajtam kívül? Nem tudnám elviselni azt a tudatot, hogy fájdalmat okozzak neki, csak azért, mert önző módon keresem a kizárólagosan sajít boldogságomat, máséval, az övével mit sem törődve. Igen. azt hiszem, eléggé vak voltam ahhoz, hogy a körülöttem levők sokasága miatt ne vegyem észre őt. s belülről is bánt, hogy talán ő nem tudta érzéseit kifejezésre juttatni, csak csendes ragaszkodáss l. Te kellett H ehhez is. hogy én Igazán felismerjem Öt, azért mondom, úgy vélem, nem lesz mén eny valaki, aki bennem ily fokú felismerést váltson ki ... Legyél megelégedett minden munkádban, amiért ilyen nagy szeretet lakozik benned. Engem pedig kérj arra, hogy legyek jó a feleségemhez. Köszönöm! Ügy gondolom, senki nincs a földön, aki mindezt meghálálhatná Néked! Kedvelem kislányodat. Tündét, s talán jobb is, hogy nem a szeretője leszek anyjának, hanem inkább a barátja, ha már a férje nem lehettem. Tündikének apa kellene, nem ilyen bohó játszótárs, és jobb, ha növekvő értelmében úgy élek, mint házatok igaz, jó barátja, akihez minclgmindenkor bizalommal fordulhat, ha a szükség úgy hozza. Ez sokkal tisztább, mintha úgy vizsgálgatná édesanyját, annak barátját, mi lehet köztük? Csak elidegenítené az igaz baráti érzésektől, bizalmatlansagot táplálna és önmagában is negatív előjelű élménye lenne ez. Jobb, ha őszinte barátság fűzi majd hozzám is, akire nehéz napjaiban később is támaszkodhat. Puszilom Mamit, akinek a szemében szintén nem szeretnék csak rossz lenni; szeretem őt is, jó anyósom lett volna. S szeretlek, tisztellek Téged, mert az életemben az Egyetl e n voltál, vagy és leszel is — kár, hogy megöregedtem!" — Ez lenne az „elbocsátó, szép üzenet?!..." — kérdezte magától. Még csak meg se könnyezte. Bár egy kicsit későbbre várta a szakítást... Ügy látszik, mindvégig ő szerette erősebben Árpádot, s nem a férfi őt.., — Hát igen! — mosolyodott el keserűen, s csak úgy magának, félhangosan folytatta: — Így kell a szakítólevelet megírni! „Boldog voltam és vagyok is, ha csak fölidézem emlékedet" írja... S megjegyzi: még arra is én vezettem rá, hogy a feleségével figyelmes legyen... Ez nem rossz, Árpád barátom! Nem rossz... Magda a rekamié szélén ült, kezében a csinos külsejű levéllel, amit most lassú, de erős mozdulatokkal összegyűrt. Majd felállt, az új sublótból, a ruhák alól elővette Árpád összekötözött leveleit. Beléjük se nézve, a tűzre vetette valamennyit. Nem érzett semmiféle fájdalmat. Csak végtelen ernyedtséget. — Édesanya! — rohant be a szobába Tünde. — Ugye, ma jön Apuci? — Igen, ma. Májgaluskalevest főzünk és rántott csirkét, ez a kedvence. — Anyuci, te szomorú vagy! — simult Tünde az anyjához. Arcát az anyja arcához szorította, de a világ minden kincséért meg nem kérdezte volna, miért sír ... — Akkor magterítek, Anyuci, ha akarod, jó?, Apuci biztosan hoz virágot is neked, nem örülsz? — De, de... — Ma örömünnepünk van, Anyuci, nem? — De, igen. — Árpád bácsit is meghívhattad volna. Anyuci,, szebb mint Apuci és olyan különös. Tényleg Anyuci, mit írt legutóbb nekem Árpád bácsi? És ha legközelebb jön, akkor mit hoz nekem? — Semmit. Nem jön töDbet Árpád bácsi... Tünde nevetve díszítgette az asztalt: — Soha? Na, ne viccelj, anyuci! Ezt azért nem veszem be! A férj, Sándor, pontban nyolc órakor csengetett. Tünde nyitott ajtót. — Apuci, apuci! — lelkesedett, suttogó hangon ölelve át a férfit —, már nagyon vártunk. Gyere beljebb! — Valami baj van? — érdeklődött Sándor, amint a kislány halkra fogott hangját hallgatta. — Á, semmi, semmi, csak nagyon vártunk anyucival. Sándor — Magda elvált férje — megcsókolta felesége kisírt szemét, majd csókot lehelt a kezére, és átnyújtotta a két szál piros rózsát. — öt éve, Magda, hogy elmentem ... Emlékszel? — Igen — bólintott az asszony. — Foglalj helyet. — Apuci, ne oda, ne oda! Anyuci mellé ülj! Tünde csakugyan úgy repdesett köztük, mint egy tündér. Kitalálta gondolataikat, hallgatott, vagy csacsogott. Ahogy épp a legjobb volt... Fél óra múlva bevonult a szobájába, épp akkor, amikor a legszükségesebbnek vélte. A szobában próbálgatni kezdte a fapapucsot, amit tegnap kapott az anyjátóL — Egyél még! — szűrődött be hozzá az anyja hangja. — A műhelyben is azt mondtad, házaséletünk legnagyobb élménye az általam készített máj galuskaleves volt... — Ezt mikor mondtam? — Tavaly. Épp hallgattam, hogy minden szaktársunknak igazán különös, nagy élményben volt része, neked pedig a májgaluskaleves .... — Amit te főztél. — Hallgattak. Valahogy mindig elakadt a szavuk. Magda azt hitte Árpád láthatatlan jelenléte teszi számára fölöslegessé Sándort Pedig Árpádot csak egy év óta ismeri, Sándortól pedig öt éve elvált... De — most?... Most mi teszi görcsössé az együttlétet? Árpád levele után?... — Megcsinálom a vízcsapot hallom, hogy csurog a fürdőszobában. — Kösz. Még nem jutottam el odáig. Az előszobát s az erkélyt betonoztam le, a kertet alakítottam ki és a szobákat is én tettem repdbe. A parkettákat én raktam le. Eská. Amíg Sándor a fürdőszobában a csapot tömítgette, Magda a konyhában mosogatott. Gondolatai egyre Árpád körül kószáltak, kérdőre vonták vagy vádolták... (— Mit fogsz ezután csinálni? — kédezte Sándor, amikor már a kezét mosta. KISS ATTILA RAJZA — Hogy-hogy mit fogok csinálni? Dolgozok, mint eddig. Vagy mit gondoltál? Semmiféle más célom nincs, csak be fogok iratkozni a főiskolára. „Estin" tanulni fogok. Magda hangja erőszakosan, idegesen csengett. Sándor hangjából részvétet vélt kicsengeni. Ezt akarta kivédeni. A jövő sivárságát akarta eltitkolni maga előtt. Majd félig nyitott ajkakkal elmosolyodott: — Nagyon elfáradtam. Ha tudnád, mennyire elfáradtam... — Tudom. Majdnem kimondta Sándor: sajnálja, hogy végeszakadt ennek a „nagy szerelemnek". Aztán meggondolta magát. — Még mindig nagyon szép vagy, Magda. Megnyerő, és igazi, utolérhetetlen ember. — Köszönöm. — A rózsát megint abba a piros vázába tetted, mint legelőször. Amikor először hoztam. Emlékszel ... — Minden évben abba teszem. Ott hervadnak el. És én végignézem, amint sorra lehull a szirmuk. Mindig kinyílt rózsákat veszel. Azoknak hamar lehull a szirma. Űjra elakadt a szavuk. Sándor arról szeretett volna beszélni — kicsit tán széptevésként —, hogy udvarolt már ő is ez alatt az öt év alatt: lángoló szerelemben volt egy elvált asszonynyal, aztán „egy szép napon" nem ment többet hozzá... Állandóan Magdával hasonlítgatta öszsze. Pedig eleinte minden napsugarasan indult Akkor még a csókáradatban csak apró pihék voltak azok a percek, amikor Magda eszébe jutott. Nem zavarta; elégtétellel fogadta az új „eredményt". Magda visszavonhatatlanul a múlté... Egyszer aztán éppen, amikor önfeledten fonódtak egymásra, Sándorba fájón szúrt a gyanú: „Magdához biztosan jár valaki! Egészséges aszszony, nem bírhatja egyedül!" S azóta nincs nyugta... Hirtelen elhatározással a másik szobába lépkedett. Kinyitotta a sublótot, beletúrt a ruhák közé. Árpád levelei sehol... — Elégettem őket — mondta közömbösen az ajtóban Magda. Tünde buzgón olvasott, hiszen második osztályos nagylány már. „És amit nekem írt Árpád bácsi?" kérdezte a kislány szeme Magdától. Ám az anyja, akár a lezárt koporsó, komor és néma maradt. — Nekem mindenki kiadja az utamat — vált hirtelen közlékennyé Magda. — Tudom, nem vagyok szép, az arcom közönséges átlagarc. az alakom más töpped, de hát én mindig abban reménykedem, kell valaminek lenni, amiben én különb vagyok, mint a többi nö. Aztán rájöttem, ha nem is vagyok különb, de sokkal gazdagabb vagyok annál, semhogy elfogadjak holmi szegényes zsoldot, szexuális téren szerzett szolgálataimért... Mégis csak zsoldot kaptam. — Még mindig gyönyörű vagy, Magda. Érett szépségű, a tested szeretkezésért kiált. De tán a modorod nem eléggé nőies. Nem vagy tüzes, szenvedélyes. Szexuális téren teljesen tapasztalatlan vagy. A férfiaknak az kell. hogy értsen a nő ehhez a, művészethez is! Magda valahová a két szál rózsa irányába bámult, a róluk lelógó aranyszálat fogta meg. — Na, azért ne sírj, Magda. Mindenkinél különb ember vagy te. A műhelyben ezt mindenki elismeri rólad. S hogy te vagy a művezető, ez is jó. A legremekebb nő vagy, akivel életemben találkoztam. — Ezért aztán ötévi házasélet után két szál rózsával kifizettél. A te szakítóleveledet megőriztem. A fényképalbumból kotorta elö Magda — fennhangon olvasni kezdte a megsárgult lapot: „Kedvesem ! Elmegyek. Öt év telt el házasságban, marakodásban. Ma volt a házassági évfordulónk, öl év múlva ismét eljövök, s majd . akkor beszámolunk egymásnak mindenről, Kezedet csókolja: Sándor." Sándor lehorgasztotta fejét Magda megfáradva az ölébe ejtette a lapot. — Nehéz évek jöttek ezután. Már-már összeroskadtam. De szinte a saját hajamba kapaszkodva, kihúztam magam a kétségbeesésből. Házat építettem. Megnézheted, ma már kész. Szinte a tíz körmömmel csináltam és a barátok segítségével. Te semmit nem tettél benne. Száz darab csirke van az udvarban, a gyerek csinosan jár. Igaz, kapom tőled a gyerektartást.... — Nagy munkát végeztél, nem vitás. S az üzemben is te vagy a legszorgalmasabb. Az alakod lányos, az arcod komoly és a beszéded — olyan intelligens. Sokkal különb vagy, mint én. Vagy bármelyik férfi a részlegben. — Különb ... Ezek csak üres szavak, Sándor. Ezekkel torkig vagyok. — Arra gondoltam, Magda..! Elölről kéne kezdeni. Hidd el, alaposan körülnéztem. S csak az a vége: te vagy a legkülönb. Nem lehetne újra kezdeni? — Nem, Sándor. Bennem már te nem élsz. — Tünde is így akarja, tudom! — Tündének nem ilyen apa kell. Ne haragudj, nem akartalak megsérteni, csak kertelni se szeretek. — Magda én arra gondoltam.. I — Isten veled, Sándor. Köszönöm a két szál rózsát. Jövőre ls szívesen látunk... DÉR ENDRE