Délmagyarország, 1973. november (63. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

VASÁRNAP, 1973. NOVEMBER 35. 3 ma Simái Mihálys Próbavirágzás (Emlékmű helyett is) a tél teher lakijai világolnák vonul a suhogó lángban az erdő lobbot vet a nyárfasor északi [süvítesben gyülevész tündérek lovagolják az ágakat sokszálú zúzmaraszoknyájuk zizeg borulnak a kertész nyakába boszorka n y vágyakozással de a7 oszhaju öreg kezében csillogó késsi diadalmasan áll az ót váró almafák [között inagahoz ölel egy ágat kettőt beléjük csókol a penge aztán neki a körtefának a hótój baracknak is [roskadó karja tele már testmeleg életálmodó ággal úky bukdácsol velük a hóban mintha egy kéve lopott tavaszt vinne hócsillagsarkantyus tündérek úzik tagykirály katonai hajtjak vadul az fiveglö haz felé megsziszegik hókigyók fújnak mögötte hóblkák és benn kezdődik a varázslat a remény alkimistája munkához lát a kévényi télből-Iopott tavasz megbizsereg üvegházában csillogó lombikjaiban gyökerét vesztve kiszakadva is az élet fölújjong einberi sugárzásban fölhevül testmeleg-érzőn és már ragyog káprázik és kápráztató petárdáit pukkantja tűzijátékszirmai nyílnak a rejtek mennykupoia [alatt próbavirágzás — a remény alkimistája mosolyoghat megindult itt már tavasz van próbatavasz próbavirágzás nézheti örökléttttrelemmet mit ígér a következő nyár niegáltnodhatja az Időt virágok ellenliintetése ragyogja be tcilel-vert arcát s elfagyott lábbal a nyárban is megállhat majd mégegyszer gyönyörködve Antal János Duda Az ágy előtt ült, a kicsi bükkfa széken, s pityókát hántott, mikor utoljára láttam. A medvefüttőben cserszegett a nyírfa, a sod görbületét vastagon befogta a korom, a káholy végiben pislákolt az öreg szusztora, s a csempe hátulja alól gomolyogva dúvadt a füst az üres hiúba... Az asztalon a kenderabrosz sarka alól kinézett egy fél barna rozskenyér. A kenyér mellett volJ a varasnyelű bicska, s a deszkadézsából kilátszott a frissen sózott túró. Ezek körül hanyag rendetlenségben talált magának helyet egy kicsi őrlött só. egy tábla szalonna, emellett a fatál, s benne a fakanál. Az öreg kotló kotyogott az asztal alatt, s néha dühösen vágott bele csőrével a ház sarkába támasztott kenyérlisztes zsákba. A csirkék csipegették a padlóra szórt kevertet, s a nyitott ajtón keresztül behallatszott a gödör martján a széllel küszdölődő nyírfák esti sóhajtása... Valami nyugtalan nagy rendetlenség ülte meg a nagy házat, az ódalházat, ahol halomban csírázott a rózsapityóka, a kicsi kamarát, s a halokcsomóval befedett favágót, csak az őszbe csavarodott ember jóságos piros arcán és tiszta szép, kék szemében volt valami irigylésre méltó nagy, szent nyugalom, mikor végigsiklott rajta fürkésző tekintetem. Csak az 6 színtelen hangjában volt valami boldog nagy békesség, mikor azt felelte: mü jól vagyunk... Mert hát 6 így beszélt akkor is, ha csak magáról esett a szó. Pedig hányszor mondtam mér neki, hogy így csak a királyok szoktak beszélni. De hiába. „Mü nem vagyunk királyok, de mü méges így beszélünk, met mü tehessük..." — volt a rövid felelet És a furulya? — A'má nincs nekünk, azt eladtuk, hangzik a szaggatott válasz. Hát azt, kinek? Hát azt a német sógornak. — Hát azt ugyanbiza miért? — Az úgy volt — fűzi tovább a szót a szorgoskodó öreg —, hogy mikor a háború alatt itt voltak a német katonák, azok, akiek a magik házában laktak, sokszor átaljövének hezzam, hogy furulyáijak nekik. Én furulyáltam es. Egyszer osztán az egyik német, mikor hazakészült, azt kérdezte, hogy nem adnám-e el neki a furulyát. Én el, mondám neki. És mennyiért, kérdezte esment a német. Én erre kinyújtám a nagyujjam, s azt mondám, hogy ... ánc. Ánc — kérdé tovább a német. — Ánc, mondám én reja hejjeslőleg. Erre a német kezembe nyomé az egyetlen ezüst koronát, elmene és vélle a furulya ... Mintha gyermekéveim emlékeiből vitt volna el valaki valamit, úgy hatottak rám az öreg ember szavai. Valami méla fájdalom szállta meg a szívem, a lelkem, s az agyam, mikor rámnézett az öreg, s a kicsi tekenyőben vacskolni kezdte a hántott pityókát... Mert szerettem Dudabát, s szerettem nagyon azt a hét égetett likkal megtűzdelt likas mogyorófa darabocskát, melyből annyiszor sírt fel a természet szabad ölén élő ember rejtett fájdalma, s a szívnek ritkán érzett, de akkor igaz öröme. Szerettem Dudabát, pedig 6 nem volt sem előkelő, sem tudós, sem gazdag, csak egyszerűen ember volt, és boldog volt — az egyetlen boldog ember, akit életemben láttam. — Ember volt, akinek ajkairól nem hangzott panaszszó, aki soha nem akart többet, mint amit megadott az élet, akinek nem volt teljesíthetetlen vágya, és megvalósulhatatlan álma. — Az erdőn született, egy bornaíából összerógott házban, a Hargita alján, azon a lankás közön, melyet Kápolnamező — és Sugó pataka zár közre Kerekbükk teteje alatt. Apja pásztorember volt, és őt is ennek szánta. Kecskék és juhok után lépegetett lószőr pórásszal, ügyesen felkötözött talpalt bocskorában Nagyverem oldalától fel a Vállus-kűtig, s Bugyanó pusztájától, Lúgfőző árkáig — És ilyenkor, ha már veresedett a koseper feje, s a báránykák nem kértek „eperlevelet", a kicsi Antal János Duda furulyáján felcsendült, az örök pásztor nótája: A nyíresbő) a nyárasba Egyik likból a másikba.iS iskolába nem járt, templomba nem hívta a harang, de szívében ott élt az istenfélelem, ajkáról nem hallottam káromkodó szókat A fenyős és bükkös erdők koszorúzta, bokros és füves mező volt az iskolája, s ez volt a tempLoma. Itt látta a virágnyílást, itt érte a levélhullás, és innen állott be a mérték alá, mikor hívta a törvény... A haja szürke volt már, mikor falunkba költözött, és már öreg volt, mikor szomszédunk lett. Először csak keresztelőn, radinakor, és lakodalom után látogatott hozzánk, s furulyálta sokszor és fáradhatatlanul, lassan a régi kétlépetüste Elvesztettem keeskéímei Megver apám éne... Ilyenkor a sod mellé meglapultam, hogy elnézegessem az öreg Dudát, amint széles melléből zörejhangokkal adott mellékzöngéi a furulyahangokhoz, és az öreg örömapákat és örömanyákat, mikor hajlott térddel és ráncos képpel járták a „lassú"-t az agyagtapaszos ház földjén ... Később gyakrabban meg fordult nálunk. Anyám ellátta tűzifával, s ezért egy-két napig dolgozott nekünk. Mikor, mint nagyobbacska diák haza-hazamentem, sokszor találtam ott az öreget házunk előtt a hídon, s ilyenkor mindig megküzsdöttünk. Persze ő volt az erősebb. — Egyszer aztán, szinte ugrásszerűiig megnőttem, és megerősödtem Mint egy kupa lisztet kaptam fel az öreget a hídról, s a patak felé vittem. Dudabá nem ijedt meg, és nem erőlködött, csal* ennyit mondott: többet diákval s úrval nem közsdünk... Arattunk, takartunk, kapáltunk együtt, s mikor nagyobbacska lettem, együtt kaszáltunk is. Igen jó dolgú, kis igényű és fáradhatatlan ember volt, aki nem unta a munkát, nem válogatott, soha senkire és semmire nem panaszkodott, soha senkire Irigy nem volt, és senkit meg nem szólt. — Ereje fogyott, de 6 a legvastagabb fűben s a legnagyobb napsütésben sem akart a renddel elmaradni tőlem. — De egyszer csak mégis végleg elmaradt. Atyám, aki akkor öcsémmel valahol máshol volt elfoglalva, azzal bízott meg, hogy Dudabával menjek el kaszálni, le az Olt partjára. — És Dudabá jött Jött reggel a hosszú, hágós, poros országúton, és jött rendületlenül az illatos, virágos, vastag, imolás fűben. — Suvadtak a rendek inarhaderék vastagságban, ijesztően nőtt a kaszatolló, s mi csak egyszer izzadtunk meg — seggel..; Hazamenet csendes volt Dudabá. Arcára hosszú, mély árkokat vágott a fáradtság, járása csoszogó® volt, mint kaszásé a fűben, s mikor hazaértünk, nem jött vacsorázni. — Anyám érdeklődésére nem volt más válaszom, mint, hogy kifáradt az öreg — mert nem akart elmaradni tőlem... Mikor másnap találkoztam vele, csak annyit mondott: úrval s diákval nem kaszálunk. — És azóta nem jött dolgozni el hozzánk. Ha munkáját elvégezte, kiült a kapu elé az útra, fújta a cigarettafüstöt, s ha valaki járókelő munkára biztatta, csak azt felelte: mű ma többet nem dolgozunk. — Egyszer, a falumból soká elmaradtam. Mikor aztán újra hazamentem, meglepetve láttam, hogy a Dudabá háza táján kialudt az élet — A ház zárva volt, s az udvaron nagyra nőtt a bogáncs... A gödörmarti nyírfákkal tevább küzsdik a szél, mondogat a patak, s a tusnádi öreg templom előtt, hol messze múltak bánatáról mesét mond a fenyő, kalapszegős fehér harisnyában, kék hímes ujjasban, s fekete kalapban, jeltelen hant alatt aluszik Dudabá. DR. ÁBRAHÁM ABRUS A

ki naphosszat pörgette rokkáját nagyanyáink korában, aki fonállá eregette ujjai közül a szöszt, szorgalmas aszszonynak, életrevaló lánynak számított. Gép pörgeti az orsókat, a szálra is gép vigyáz, a fonónő állandó jelzője mégis a szorgalom maradt. Orsók soraira ügyel, és ha szakad u finom szál — a sok százból csak egyeti lenegy is —. rögtön tudja, új fűzéssel, kicsi csomóval, hol kell újra indítani. Elfárad a fonónő, mire vége van a műszaknak. A folytonjárás, a sok forgás, a mindig figyelés fárasztja el. Kendője körül fehér koszorút sző a szálló ptlie. Képsorunkat Somogyi Károly né a textllmüvekben készítette.