Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-02 / 205. szám

VASÁRNAP, 1913. SZEPTEMBER 2. Fönt a magas­ban Mert a szíve, a lelke mélyén a legbohókásabb légiutas is tud­ja, hogy a repülőgép törzse és a talaj között több kilométernyi a függőleges távolság. És azt ls, hogy elég egy üzemzavar, olykor egy nagyobb testű madár, amely betéved a hajtóműbe vagy neki­ütődik az ablaknak, hogy bekö­vetkezzék a katasztrófa. 2. i Ez olyannyira tény, hogy te például kifejezetten félsz. Igaz, elkezdtél félni mór Feri­hegyen, amikor az izgága tömeg magával sodort a reptér főépü­leti labirintussának mélyebb bugyrai felé. Hiszen amikor ki­töltötted a vámcédulót, láttamoz­tattad az útleveled, már sejtet­ted, elindultál előre, és innen már nincsen visszaút. Itt már csak a repülőgép felé lehet ha­ladni. Még akkor is dobog a szíved, amikor átbotladozol a mágneses térrel kitöltött fülkén. Pedig nincs is nálad fegyver. Egyálta­lán semmi olyan tárgyat nem hoztál magaddal, amivel bárki­nek is ártalmára lehetnél. Ha csak esetleg a töltőtolladat nem számítod. Mégis félsz. Majdhogynem reszketsz. Pedig láthatod, a mág­neses tér békén hagyott, enge­dékenyen átbocsátott. Sőt. a vá­mosok sem látszanak túlontúl félelmetesnek. — Ajándékok? — kérdi az egyik, és bőröndöd zugába mu­tat, ahol egy pár hímzett sze­gedi papucs, egy, tetején az ott­honi Fogadalmi templom stilizált rajzát hordozó cigarettásdoboz és egy Ápisz-írókészlet lapul. La­pul? Nagyon ls látszik. Négy­száz forintért vetted az egész hó­belevancot, és miközben némán, de igenlón bólintasz a vámőri kérdésre, azon morfondírozol, mi lenne, ha egy nő vizsgálná most át cuccaidat? Mert bólintás köz­ben felfedezed, hogy az ajándé­kok mellett gondosan összegön­gyölt fuszeklik és még gondo­sabban összegöngyölt nylonga­tyák szorongnak ebben az ideig­lenes és meglehetősen dzsungel! bőröndtársbérletben. De a vámőr ügyet sem vet rá­juk. És te azon veszed észre ma­gad, hogy már ott ülsz a váró­ban, azon a bizonyos „senki föld­jén", amelyet ajtók, folyosók tö­mege választ el a gyorsforgalmú úttól, és mindössze egy ablak­üveg a betonpályától, ahol szép rendben egymás mellett repülő­gépek sorakoznak. Egy kis szatyrot hoztál ma­gaddal, kézipoggyászként. Ebben vannak legfontosabb — vagy an­nak hitt — dolgaid: egy tiszta tartalékzsebkendő, az Ezer vicc című humorgyűjtemény, Sanyó márkájú kis rádiód, valamint egy hétdecis üveg, benne Lánchíd brandy. A két Daedalont ugyanis már az előcsarnokban bekaptad. Csak úgy, víz nélkül, miközben óvato­san körbepillantottál, nem lát, nem figyel-e valaki? Most a konyak következik. A repülés ls, mint minden va­lamire való dolog, lent kezdő­dik. kent a Földön. Az emberben állandó a vágy: repülni szeretne. Mint amikor még madár volt valamikor — a törzsfejlődés hajnalán. A vágy után mindjárt a fé­lelem következik. Hiszen ha va­laha fejlődésünk során egyszer néhány millió évig szárnyakkal rendelkeztünk is, a domesztiká­cló ugyancsak megváltoztatott so­\ kunkat. Ezért rettegünk a lezuhanástól. L Persze vannak, akik egyálta­lán nem félnek. Nem is kevesen. Ok azok, akik kihajolnak a kor. látón, átmásznak a szakadék fö­lött kifeszített függőhídon, imád­iák meghódítani a sziklás bér­ceket. És így tovább. Nekik rendben van az idegrendszerük, nem fáj a fejük, nem kezd el re­csegni-ropogni a dobhártyájuk egy kis szintkülönbség-változás­, tói. Rendben ilyenkor a gyomruk, a pulzusuk normális, szívverésük ritmusa sem változik. Ok azok, akik megmosolyogják a tenyerü­ket szájuk elé kapókat, az elsá­padókat, a megrémült arcúakat. Pedig valójában véve ók is fél­nek. A lezuhanástól. Hiszen annyi mindfen lehetsé­ges. Az újságok szinte naponta közölnek híreket kisebb-nagyobb gépek katasztrófájáról. A fény­képeken felismerhetetlenségig el­torzult roncsokat, magasba csapó lángnyelveket, mérges, fekete füs­töt látni. Csak embereket nem. Még hal­na se. Persze igaz is, ki tudja elképzelni, aki még nem látott közelről ilyet, mivé is semmisül a korpusz több ezer méternyi zu­hanás, egy robbanás, esetleg a tomboló erejű tűz támadása után? Embereket IStsz magad körül. Közülük egyesek vidámnak, gondtalannak látszanak. Esznek, cigarettáznak, vicceket mesélnek. Újságot olvasnak, békésen szun­dikálnak. Mintha otthon lenné­nek, ott lent, a Földön. Ám ez csak látszat. Egyensúly — Mindenki maradjon a he­lyén! Értik?! Aki megmozdul, lelőjük, mint egy kutyát! — or­dítják szinte egyszerre. De még mennyire, hogy a he­lyeden maradsz! Moccanni sem mer62. Lélegzeted U visszatar­tod. Nehogy egy halk sóhajtás netán az ellenszegülés látszatá­ba keverjen. És ekkor elkezd zuhanni a gép. Neked először az jut eszedbe, amit nyári éjszakákon gondoltál. Tizenegy óra tájban húzott el mindig városod fölött egyenle­tes zúgással az ankarai járat gé­pe. Még a lámpáit is láttad, amint fokozatosan hatoltak előre a Tejút csillagporában. Milyen szép volt! De most a te géped zuhan. Ezért végigfut agyadon. Hány­szor elképzelted. lejátszottad, hogy ott ülsz a repülő fedélze­tén. amikor... Nem ilyennek képzelted. Azt hitted, a katasztrófa egyik pilla­natról a másikra következik be. Ez pedig olyan, akár egy lassí­tott film. Már négy vagy öt másodperce zuhantok. Ijedtedben kinyitod a szemed. S bármennyire nem is akarod látni, érzékelned kell, hogy a Földhöz veszedelmes gyorsasággal közeledik a gép. Mennyi lehet még hátra? — tűnődsz. Három, négy, öt, eset­leg két másodperc? A robbanást már nem hallod. Csak rettenetes fénylob villan előtted, majd odébb dob a lökés­hullám. 5. — Helló, miszter! Helló? — rázza a vállad és ordít füledbe a melletted ülő, itthonról elszár­mazott amerikai. — Maga aztán jól elaludni. Akár lenni tej. Még nyöszörögni is álmában. Nem érted. Semmit nem ér­tesz. Csak azt tudod fölfogni, hogy a gép már a repülőtér betonján pihen. Egyszóval: lent. a földön. Te pedig még mindig görcsö­sen szorongatod kezedben a ko­nyakosflaskát. Pedig már alig van benne va­lami, PAPP ZOLTÁN Öreg barátod oktatott ki: bármi­lyen veszélyhelyzetben ez a leg­jobb orvosság. S te ugyan eddig egyáltalán nem veszély ellen használtad, egyből hittél neki. Olyannyira, hogy már csavarod is le a kupakot. Még az sem za­var, hogy poharat elfelejtettél hozni. Ezért • most úgy iszol, mintha Kinizsis üveg lenne a ke­zedben. Nagy kortyokban nyeled a konyakot. Mindenki téged néz. De te nem látod ezt, mert azt bámulod, mint hullámzik meg a flaskában minden nyelés után a matéria, miközben az üveg tor­kán átigyekvő szesz halkan bugy­gyanva így szól: — Guk, guk. guk. Nagy tolongás után ablak mel­lett kapsz helyet. Ahonnan a fé­nyesen csillogó alumínium szárny­ra látni. — Mindig azt nézd — jut eszedbe egy másik baráti jó ta­nács. — Mig a helyén van, nincs nagy baj. Feldübörögnek a motorok. Most már tudod, hogy sorsod elvá­laszthatatlanul összefonódott ez­zel az óriás géppel, amelyben több mint másfél százan üldö­géltek, nem számítva a személy­zetet. Bár filozofikus mélységű a föl­ismerés, mégis újfent a brandy mentségéhez folyamodsz. Eköz­ben hangszórón át üdvözöl a gép pilótája, és neked is jó repülést kíván. Egyelőre azonban még csak gurultok. Bár már felbődültek a motorok, és dübörgésük egyre hevesebb. Látod a betonlapokat, az összeillesztések helyét, látsz hangárokat, messzebb autókat, buszokat, parányi embereket, majd látod, sőt érzed, hogy ami eddig lapos síknak tűnt — az is volt —, most megbillen, akár egy tálca, amit vízszintes helyzeté­ből kimozdítanak a róla fölemelt pohár alatt. Tehát már a levegőben vagy­tok. Lélegzetvisszafojtva várod, mi fog majd történni. Ám eltelik egy perc, kettő, három, négy, és nem történik semmi. Csak a gyomrod akart kis ideig a térded felé eliramodni, és mintha eközben kavicsokat ej­tegettek volna a dobhártyádra. Hát ennyi az egész? Csak? Hirtelen vidámság önt el. Elé­gedett vagy magaddal. Sőt, kife­jezetten büszke arra a személyi­ségre, aki a világ előtt a te ne­ved viseli. Te nem látod, mások azonban igen, hogy már-már fölényesen vigyorogsz. A félelem, amely az előbb még oly erőteljesen szo­rongatott, mintha a világon sem lett volna. Pedig nem változtál semmit e néhány perc alatt. Sőt, a szituá­ció is pontosan ugyanaz. Te ülsz a gépen, a gép pedig repül. Va­lószínűségével a fönnmaradásnak, ám icipici lehetőségével a lepoty­tyanásnak. Mindössze a konyak vetett né­mi párát agyadra. De most any­nyira el vagy magadtól telve, hogy észre sem veszed ezt. El­lenkezőleg. Ojra jót húzol a fias­kóból, majd kibámulsz a kajüt­szerüen kerekded ablakon, és kedvtelve bámulgatod a bárány­felhőket. Hogyan történik az egész, nem tudsz rájönni. De hirtelen, min­den átmenet nélkül, szinte rob­banásszerűen megváltoznak a dolgok. A motorzúgás, amely eddig be­töltötte az egész teret, csönde­sedni kezd. Pontosabban: olykor csöndesedik, mássZbr újra föl­erősödik. Ez nem lehet más, gon­dolod, mint hogy időnként ki­hagy az egyik motor. Szent isten! — hasít beléd a fölismerés. Hány motorja van egy ilyen gépnek? Aztán nézed a szárnyat. Az még a helyén van. Legalábbis egyelőre — konstatálod baljósla­túan. Majd elkövetkezik az a pilla­nat, amikor minden elcsöndesül. Egyik percről a másikra. Csak azt nem érted, miért ül ennek ellenére még mindig mindenki olyan nyugodtan a helyén? Ekkor jelenik meg a két fegy­veres. Egymásnak vetik a hátu­kat. Amelyik feléd fordul, annál két hosszú csövű pisztoly is van. Derékszíjába dugottan nyeles ké­zigránátok dudorodnak. é

Next

/
Thumbnails
Contents