Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-02 / 205. szám

VASÁRNAP, 1913. SZEPTEMBER 2. Fönt a magasban Mert a szíve, a lelke mélyén a legbohókásabb légiutas is tudja, hogy a repülőgép törzse és a talaj között több kilométernyi a függőleges távolság. És azt ls, hogy elég egy üzemzavar, olykor egy nagyobb testű madár, amely betéved a hajtóműbe vagy nekiütődik az ablaknak, hogy bekövetkezzék a katasztrófa. 2. i Ez olyannyira tény, hogy te például kifejezetten félsz. Igaz, elkezdtél félni mór Ferihegyen, amikor az izgága tömeg magával sodort a reptér főépületi labirintussának mélyebb bugyrai felé. Hiszen amikor kitöltötted a vámcédulót, láttamoztattad az útleveled, már sejtetted, elindultál előre, és innen már nincsen visszaút. Itt már csak a repülőgép felé lehet haladni. Még akkor is dobog a szíved, amikor átbotladozol a mágneses térrel kitöltött fülkén. Pedig nincs is nálad fegyver. Egyáltalán semmi olyan tárgyat nem hoztál magaddal, amivel bárkinek is ártalmára lehetnél. Ha csak esetleg a töltőtolladat nem számítod. Mégis félsz. Majdhogynem reszketsz. Pedig láthatod, a mágneses tér békén hagyott, engedékenyen átbocsátott. Sőt. a vámosok sem látszanak túlontúl félelmetesnek. — Ajándékok? — kérdi az egyik, és bőröndöd zugába mutat, ahol egy pár hímzett szegedi papucs, egy, tetején az otthoni Fogadalmi templom stilizált rajzát hordozó cigarettásdoboz és egy Ápisz-írókészlet lapul. Lapul? Nagyon ls látszik. Négyszáz forintért vetted az egész hóbelevancot, és miközben némán, de igenlón bólintasz a vámőri kérdésre, azon morfondírozol, mi lenne, ha egy nő vizsgálná most át cuccaidat? Mert bólintás közben felfedezed, hogy az ajándékok mellett gondosan összegöngyölt fuszeklik és még gondosabban összegöngyölt nylongatyák szorongnak ebben az ideiglenes és meglehetősen dzsungel! bőröndtársbérletben. De a vámőr ügyet sem vet rájuk. És te azon veszed észre magad, hogy már ott ülsz a váróban, azon a bizonyos „senki földjén", amelyet ajtók, folyosók tömege választ el a gyorsforgalmú úttól, és mindössze egy ablaküveg a betonpályától, ahol szép rendben egymás mellett repülőgépek sorakoznak. Egy kis szatyrot hoztál magaddal, kézipoggyászként. Ebben vannak legfontosabb — vagy annak hitt — dolgaid: egy tiszta tartalékzsebkendő, az Ezer vicc című humorgyűjtemény, Sanyó márkájú kis rádiód, valamint egy hétdecis üveg, benne Lánchíd brandy. A két Daedalont ugyanis már az előcsarnokban bekaptad. Csak úgy, víz nélkül, miközben óvatosan körbepillantottál, nem lát, nem figyel-e valaki? Most a konyak következik. A repülés ls, mint minden valamire való dolog, lent kezdődik. kent a Földön. Az emberben állandó a vágy: repülni szeretne. Mint amikor még madár volt valamikor — a törzsfejlődés hajnalán. A vágy után mindjárt a félelem következik. Hiszen ha valaha fejlődésünk során egyszer néhány millió évig szárnyakkal rendelkeztünk is, a domesztikácló ugyancsak megváltoztatott so\ kunkat. Ezért rettegünk a lezuhanástól. L Persze vannak, akik egyáltalán nem félnek. Nem is kevesen. Ok azok, akik kihajolnak a kor. látón, átmásznak a szakadék fölött kifeszített függőhídon, imádiák meghódítani a sziklás bérceket. És így tovább. Nekik rendben van az idegrendszerük, nem fáj a fejük, nem kezd el recsegni-ropogni a dobhártyájuk egy kis szintkülönbség-változás, tói. Rendben ilyenkor a gyomruk, a pulzusuk normális, szívverésük ritmusa sem változik. Ok azok, akik megmosolyogják a tenyerüket szájuk elé kapókat, az elsápadókat, a megrémült arcúakat. Pedig valójában véve ók is félnek. A lezuhanástól. Hiszen annyi mindfen lehetséges. Az újságok szinte naponta közölnek híreket kisebb-nagyobb gépek katasztrófájáról. A fényképeken felismerhetetlenségig eltorzult roncsokat, magasba csapó lángnyelveket, mérges, fekete füstöt látni. Csak embereket nem. Még halna se. Persze igaz is, ki tudja elképzelni, aki még nem látott közelről ilyet, mivé is semmisül a korpusz több ezer méternyi zuhanás, egy robbanás, esetleg a tomboló erejű tűz támadása után? Embereket IStsz magad körül. Közülük egyesek vidámnak, gondtalannak látszanak. Esznek, cigarettáznak, vicceket mesélnek. Újságot olvasnak, békésen szundikálnak. Mintha otthon lennének, ott lent, a Földön. Ám ez csak látszat. Egyensúly — Mindenki maradjon a helyén! Értik?! Aki megmozdul, lelőjük, mint egy kutyát! — ordítják szinte egyszerre. De még mennyire, hogy a helyeden maradsz! Moccanni sem mer62. Lélegzeted U visszatartod. Nehogy egy halk sóhajtás netán az ellenszegülés látszatába keverjen. És ekkor elkezd zuhanni a gép. Neked először az jut eszedbe, amit nyári éjszakákon gondoltál. Tizenegy óra tájban húzott el mindig városod fölött egyenletes zúgással az ankarai járat gépe. Még a lámpáit is láttad, amint fokozatosan hatoltak előre a Tejút csillagporában. Milyen szép volt! De most a te géped zuhan. Ezért végigfut agyadon. Hányszor elképzelted. lejátszottad, hogy ott ülsz a repülő fedélzetén. amikor... Nem ilyennek képzelted. Azt hitted, a katasztrófa egyik pillanatról a másikra következik be. Ez pedig olyan, akár egy lassított film. Már négy vagy öt másodperce zuhantok. Ijedtedben kinyitod a szemed. S bármennyire nem is akarod látni, érzékelned kell, hogy a Földhöz veszedelmes gyorsasággal közeledik a gép. Mennyi lehet még hátra? — tűnődsz. Három, négy, öt, esetleg két másodperc? A robbanást már nem hallod. Csak rettenetes fénylob villan előtted, majd odébb dob a lökéshullám. 5. — Helló, miszter! Helló? — rázza a vállad és ordít füledbe a melletted ülő, itthonról elszármazott amerikai. — Maga aztán jól elaludni. Akár lenni tej. Még nyöszörögni is álmában. Nem érted. Semmit nem értesz. Csak azt tudod fölfogni, hogy a gép már a repülőtér betonján pihen. Egyszóval: lent. a földön. Te pedig még mindig görcsösen szorongatod kezedben a konyakosflaskát. Pedig már alig van benne valami, PAPP ZOLTÁN Öreg barátod oktatott ki: bármilyen veszélyhelyzetben ez a legjobb orvosság. S te ugyan eddig egyáltalán nem veszély ellen használtad, egyből hittél neki. Olyannyira, hogy már csavarod is le a kupakot. Még az sem zavar, hogy poharat elfelejtettél hozni. Ezért • most úgy iszol, mintha Kinizsis üveg lenne a kezedben. Nagy kortyokban nyeled a konyakot. Mindenki téged néz. De te nem látod ezt, mert azt bámulod, mint hullámzik meg a flaskában minden nyelés után a matéria, miközben az üveg torkán átigyekvő szesz halkan bugygyanva így szól: — Guk, guk. guk. Nagy tolongás után ablak mellett kapsz helyet. Ahonnan a fényesen csillogó alumínium szárnyra látni. — Mindig azt nézd — jut eszedbe egy másik baráti jó tanács. — Mig a helyén van, nincs nagy baj. Feldübörögnek a motorok. Most már tudod, hogy sorsod elválaszthatatlanul összefonódott ezzel az óriás géppel, amelyben több mint másfél százan üldögéltek, nem számítva a személyzetet. Bár filozofikus mélységű a fölismerés, mégis újfent a brandy mentségéhez folyamodsz. Eközben hangszórón át üdvözöl a gép pilótája, és neked is jó repülést kíván. Egyelőre azonban még csak gurultok. Bár már felbődültek a motorok, és dübörgésük egyre hevesebb. Látod a betonlapokat, az összeillesztések helyét, látsz hangárokat, messzebb autókat, buszokat, parányi embereket, majd látod, sőt érzed, hogy ami eddig lapos síknak tűnt — az is volt —, most megbillen, akár egy tálca, amit vízszintes helyzetéből kimozdítanak a róla fölemelt pohár alatt. Tehát már a levegőben vagytok. Lélegzetvisszafojtva várod, mi fog majd történni. Ám eltelik egy perc, kettő, három, négy, és nem történik semmi. Csak a gyomrod akart kis ideig a térded felé eliramodni, és mintha eközben kavicsokat ejtegettek volna a dobhártyádra. Hát ennyi az egész? Csak? Hirtelen vidámság önt el. Elégedett vagy magaddal. Sőt, kifejezetten büszke arra a személyiségre, aki a világ előtt a te neved viseli. Te nem látod, mások azonban igen, hogy már-már fölényesen vigyorogsz. A félelem, amely az előbb még oly erőteljesen szorongatott, mintha a világon sem lett volna. Pedig nem változtál semmit e néhány perc alatt. Sőt, a szituáció is pontosan ugyanaz. Te ülsz a gépen, a gép pedig repül. Valószínűségével a fönnmaradásnak, ám icipici lehetőségével a lepotytyanásnak. Mindössze a konyak vetett némi párát agyadra. De most anynyira el vagy magadtól telve, hogy észre sem veszed ezt. Ellenkezőleg. Ojra jót húzol a fiaskóból, majd kibámulsz a kajütszerüen kerekded ablakon, és kedvtelve bámulgatod a bárányfelhőket. Hogyan történik az egész, nem tudsz rájönni. De hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte robbanásszerűen megváltoznak a dolgok. A motorzúgás, amely eddig betöltötte az egész teret, csöndesedni kezd. Pontosabban: olykor csöndesedik, mássZbr újra fölerősödik. Ez nem lehet más, gondolod, mint hogy időnként kihagy az egyik motor. Szent isten! — hasít beléd a fölismerés. Hány motorja van egy ilyen gépnek? Aztán nézed a szárnyat. Az még a helyén van. Legalábbis egyelőre — konstatálod baljóslatúan. Majd elkövetkezik az a pillanat, amikor minden elcsöndesül. Egyik percről a másikra. Csak azt nem érted, miért ül ennek ellenére még mindig mindenki olyan nyugodtan a helyén? Ekkor jelenik meg a két fegyveres. Egymásnak vetik a hátukat. Amelyik feléd fordul, annál két hosszú csövű pisztoly is van. Derékszíjába dugottan nyeles kézigránátok dudorodnak. é