Délmagyarország, 1973. augusztus (63. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-12 / 188. szám

12 VASARNAP, 1973. AUGUSZTUS 12. A nagy cukrosbácsi Ének a törzsekről Strasszer András Fiúportré Alapfy László ügető Dombovári László Tekintet GütnbGlyű rügy. tömény bonyodalom: magában fii és hallgat a padon. Botnbaua a nap. vad tavasat fény, s megszelídül a szeme Íriszén. Nagy örömében mintha saállana, bár meg sc mozdul — boldog, hogy anya; a hogy anya lett. bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak-homály? — mii ösztöne méhébe fogadott, MI eszméletlen, testtelen titok. Es mosolyogva beszélget vele. gyermekével, kl még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz Is lehet, de hármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt; és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s ő rabja marad. Majd enni kér, s ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul apjára üt — vagy rá emel kemet?! 0 vár, szül és nevel — mást nem tehet. A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát Lestem a szót róla. Elszedtem nagyanyám kötényének zsebéből a ragacsos selyemcukrokat. Cukorért vigyáztam nagyapára is, aki ha megivott egy liter bort, régi bakanótákat énekelt, és gyújtogatott. Tüzet rakott a kertben. Ügy kellelt figyelni, nehogy fölgyújtsa a házat egyszer. Aztán jött az émely. Most is érzem. Undorral fordulok el a cukrászdák előtt. Hányingerrel küszködöm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan, megállíthatatlanul. És kapkodják el gyorsan. Már nemcsak az iskolák, az óvodák, de a gyárak, templomok, szerelmesek lombos erdői mellett, előtt ls ott vannak a cukrosbácsik. Minden sarkon, minden utcán ott vannak. Fehérek, akár a habcsók. Jön a cukor feketén, égetve, rengeteg arccal, rengeteg csomagban. Jön az elcsöppenő slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO"-szagos szappanok, az édeskés szagú spray-ek áradata, izzadságbűzzel keveredve. Omlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk, meg a kölni. Ékeskedik a nyalóka nyakkendőtű, a praliné bizsu, a karamella mandzsettagomb. Szégyellje magát az. akinek nincs!... „Fogyasszon több édességet!" — kínálgatja magát, biztat a NAGY CUKROSBACSI hunyorogva, kacsintgatva. S tűnnek el a szájakban a táblacsokik, a mignonok, puszedlik, krémesek. Jön a cukor feketén, mint a gyász Ellopja asztalunkról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, felvághatatlan fekély Jön a cukor, és rontja a fogakat. Húzzák is a hivatásos foghúzók, és csinálnak helyette porcelán protéziseket. Sebaj! Jön a cukor, hogy elvigye étvágyunk. Sebaj! Ki emlékszik még a szaharinra? Hát a melaszra? Jön a cukor, és ragacsos kezével mindent bemocskol, amihez hozzányúl. Csinálnak neki ünnepeket. Micsoda zsúrok? Micsoda vattacukor orgiák? Jön a cukor, és megvált, üdvözít Erős italt keverek. Nem JSV szom további Spiritusz sisteregjen artériámban. S megmondjam, miért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemekben mindig virág? Ki csodált meg utoljára egy szép madárrepülést? Mindenképp széppé kell tenni az életet. Gondoskodik róla a cukor? Méltóságunk rabolná el. Alszik a gyerek cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad Játékkal, a nyargalászó rétekkel. Szép minden. Jaj, de édes! Mondom én; meg kéne kóstolni néha a keserúlaput, a papsajtkenyér semmi ízét, a földet, a sárból készült lángost, mielőtt letapossa és bepiszkolja a sárga gázálarcos cukordisznó, a mindenevő. VARGA RUDOLF — Elhoztam a kitüntetést — Na... — A törzsgárda jelvényt. — Hát... az szép és szomorú. — Most magad is elénekelheted: Voltam virága törzsnek, lettem törzse virágnak, s virágjaimmal bár még hivalkodom, gyökereimmel már földbe kapaszkodom. — Akarod mondani: törzs vagyok? 1. strófa: Színeim (Hiv a kertbe, nézzem meg gyümölcsösét. Egy-egy fakorona bontja rügyeit, kitárja a napnak virágait. A gyümölcskertén büszke minderre: ez az életműve... Végignéz a kerten, és beszél.) — Hét Igen, virágok száz színárnyalatban, száz változatban, üe hát ismerjük ezt a szépséget, voltunk mi is virágok. Gyakran kérdezem magamtól: kifakultak volna színeim?... — Különös, mintha arról beszélnél: mi, felnőttek tanuljunk a törzstől, miként őrizzük meg virágszíneinket. belső fitalságynkat a munkában, a mindennapi életben. 2. strófa: Erőim (Kezével meg-megsimít néhány fatörzset, aztán megállapodunk egy terebélyes almafa alatt.) — Nézd, ezt az erőt, valósággal vállán tartja a koronát. De önmagában ez még kevés. Azáltal válik igazi fenntartó, teremtő erővé, hogy szüntelenül áramoltatja kérge alatt az éltető nedveket... Tudod, vannak csalóka látszatok: az avatatlan szem néha olyan törzset tüntet kl csodálatával, mely csak mímeli a termőképességet. Virágai ugyan bőségesek, akár a szóvirágba rejtőző embernek, de a termés... sehol. A kertésznek Ismernie kell minden törzsét. S ami már művészet a szakmában: látnia kell a hallgatag törzsek erényét! A csendes munkálkodást. — Meggondolkoztató, amit az áramoltatásról mondtál: átvinni a törzs termöerőit a rügyekbe. a fiatal hajtásokba. Táplálni, terGartrl Gábor i Asszony a napon K

ilencedszer rendezték meg Szegeden a magyar l'otóklubok szalonját. Az egy hete megnyílt kiállítás — feladatához hiven — jó, őszinte képet ad a magyar amatőr fotográfusok, a magyarországi fotóklubok munkájáról. Jó az idei kiállítás, talán a legjobban sikerült az eddigiek közül. S ez — legalább részben — a rendező város, Szeged érdeme. Hiszen a város az ünnepi hetek Idején, annak programjában ad minden esztendőben helyet a fotószalonnak, s teremt Jó lehetőséget a fotókluboknak arra, hogy bemutatkozásnak, hogy felmérjék egymás helyzetét, munkájuk eredményeit. Ez természetesen nyereség a fotóklubok ssámárH, n éppen ezért a magyar fotóélet évente megrendezett jó néhány országos jellegű kiállítása között mind jelentősebbé válik a szegedi klubszalon, s a képeikkel szereplők ls mind igényesebbek önmagukkal szemben. A nyereség éppen ezért válik kétoldalúvá, mert az évről évre Javuló képanyag, a kiállítás színesíti, gazdagítja az ünnepi hetek programját. Belépsz az ajtón apám. Hideget hozol kabátodban. A messziről jött emberek havas hangján szólalsz. Megsimogatod fejemet. Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kissámllra, hónaljig kotorászni, kikutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatalmas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosan Anyám szeme is ragyog. Nahát! Ennyi cukor! Te meg, apám, állsz, spiccesen mosolyogsz. Már nem is törődöm veletek. A hokkedlire térdelek és harapom, ropogtatom a cukrot, a cukrot, amig egy nyelésnél meg nem érzem az émelyt. Se le, se fel. Fulladozó gyerekköhögés, végül az ágy felé sompolygó szomorú arcú kisfiú; ez nekem a cukor emléke. Pedig hogy vágytam rá! Órákig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orromat az üvegre szorítva. Vágytam a marcipánt, az égetett medvecukrot, a bocskorszíjat, a krumplicukor-mikulásokat, csokinyulakat, a csörgőcukrot, kandiscukrot, kakasnyalókát, mézeskalácsokat, a vattacukrot, cukorsüvegeket, cukormikulást, cukorállatkákat. Néztem órákig, és majd nekiugrottam, és megharapdáltam őket. Odaadtam volna egy mézeskalácslóért az élő cocót, egy zacskó „dunakavicsért" legszebb kavicsaimat és gombjaimat, a zizlért fakardomat, a kis húsvéti tojásokért a riadt, pihés nyulacskáinkat. Ha megjött a fagylaltosautó, vittem én mindent otthonról, amiért egy gombóc jegesre fagyasztott cukros vizet adott a hájastokájú, aki izzadtan mérte a kocsiablakon át a szűk adagokat. Csórtam a tojást, és a sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha forintom nem volt. Hogy Izgultam, hátha kifogy, mire én odajutok! Búcsúkon, ó, hogy faltam volna a sok émelyítő nyalánkságot. Csurgott a nyálam ls. Kíváncsi voltam mindegyik izére. Hallottam a mesét a cukorhegyekről.