Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
IO Heinrich Böll A NEVETŐ EMBER VASÁRNAP, 1973. MÁJUS <L HATÁSKÖRÖK Amikor valaki megkérdi hivatásomat, mindenkor zavarban vagyok. Vörös lesz az arcom és dadogok, holott egyébként mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott embernek ismer. Irigylem azokat, akik azt mondhatják magukról: „Kőműves vagyok". Vagy:„Köny. velő vagyok". Irigylem a fodrászokat, sőt az írókat is; vallomásaik egyszerűségét. Az ő hivatásuk magától értetődő, és nem követel hosszabb magyarázatokat. Engem azonban arra kényszerítenek, hogy ilyen kérdésekre így válaszoljak: „Én nevető ember vagyok". Eme nyilatkozat természetesen továbbiakat követel, miután a második kérdésre is mindig igennel kell válaszolnom. S ez a kérdés ígv hangzik: — Ön ebből él? Valóban, én a nevetésemből élek, és meg kell őszintén mondanom, jól élek, mert nevetésem — hogy kereskedelmi módon fejezzem ki magam —, keresett cikk a piacon. Képzett nevető ember vagyok; senki más messze tájon nem nevet úgy, mint én. Senki más nem képes művészetem árnyalatait oly magas szinten művelni. Éveken át — hogy a számomra oly kellemetlen magyarázkodástól megkíméljem személyemet —, színésznek neveztem magam, de mimikai és beszédkészségem oly csekély, hogy ez a meghatározás nem látszott igaznak. Szeretem az igazságot, és az igazság az, hogy — nevető ember vagyok. Nem vagyok bohóc, se komikus; nem vidítom fel az embereket, hanem vidám hangulatot teremtek. Nevetek szívből, mint egy romai imperátor, vagy mint egy érettségiző diák. A tizenhetedik század nevetése számomra ugyanúgy ismert, mint a tizenkilencedik századi kacagás, és értem a különféle századok önfeledt kuncogásait. Megtanultam nevetni ügy, ahogyan az ember megtanul cipőt talpalni. Amerika nevetése a mellkasomat feszíti, Afrika nevetése — tudom — fehér, vörös és sárga nevetés. És mindenkori, megrendelt nevetésem a megfelelő tiszteletdíj ellenében úgy buggyan fel belőlem, amint azt vásárlóim <úi a jt jak. Nélkülözhetetlen lettem, nevetek lemezekre, magnetofonszalagra, és a hangjátékrendezők is megtisztelően kezelnek és foglalkoztatnak. Nevetek mélabúsan, mértékkel, hisztérikusan; nevetek, mint egy villamoskalauz, vagy mint egy kereskedőtanuló. Reggeli nevetés, esti nevetés, éjszakai nevetés, a szürkületi órák nevetése: mind megtalálható repertoáromban. Egyszóval: bárhol és akárhogy kell nevetni, engem szerződtetnek. Az emberek tisztelik bennem, hogy hivatásom erősen igénybe veszi szervezetemet. Specialitásom — ehhez is értek — a magávalragadó nevettetés beindítása. Nélkülözhetetlen lettem a harmad- és negyedrangú komikusok számára, akik joggal reszketnek poénjaik csattanóiért. Minden este a varietében ülök, mint megbízható bértapsonc és előnevető. Feladatom, hogy a műsorban elhangzó számok gyenge és erőtlen pontjain magávalragadóan nevessek, kacagjak, vihogjak. Persze, mint hivatásos nevető, tisztában vagyok azzal, hogy munkám mindenkor ízlést és mértéktartást követel. Erős, harsány nevetésemnek nem szabad sem korán, sem későn robbannia, annak mindenkor a megfelelő pillanatban kell felhangzania; az előre megbeszélt ritmus szerint pukkadok ki, majd az egész nézőtér ordít, fulladozik, kacag velem. Az eredmény: egyetlen poén sem marad kellő visszhang nélkül. És ez óriási győzelem. Minden este kimerülten settenkedne az öltözőbe, megelégedetten, hogy vége a munkaidőmnek. Otthon táviratok várnak: „Sürgősen szükségem van a nevetésedre, felvétel kedden." Néhány óra múlva egy túlfűtött gyorsvonatban gubbasztok, és kesergek nevetéseimen. Ezek után mindenki megérti, hogy munkaidő után, vagy szabadságom heteiben nem lelkesedek a nevetésért. A fejőgulyás gyakran akkor vidám, ha a tehenet, a kőműves, ha a maltert elfelejthette, és az asztalosnak többnyire olyan ajtói vannak a lakásban, melyek nem működnek, fiókjai, melyek nehezen nyílnak. A cukrászok rajonganak a savanyú uborkáért, a mészárosok szeretik a marcipánt, és a pék többre becsüli a kolbászt, a friss, omlós kenyérnél; torreádorok szeretik a kapcsolatot a süketekkel, az ökölvívók elsápadnak, ha gyerekeiknek vérzik az orruk. En megértem mindezt, mert én sem nevetek munkaidő után. Halálosan komoly ember vagyok, és mindenki joggal nevez pesszimistának. Házasságunk első éveiben azt mondogatta a feleségem: — Nevess egyet! Azután rájött, hogy ezt a kívánságát nem tudom teljesíteni. Annak örülök, ha túlfeszített arcizmaimat, kifacsart lelkemet komolysággal pihentethetem. Mások nevetése is idegesít ma már, mert hivatásomra emlékeztet. Békés, csöndes házasságban élünk, mert a nevetést a feleségem is elfelejtette. Néha rajtakapom egy-egy röpke mosolygáson, és akkor én is ösztönszerűen elmosolyodom. Egymással halkan beszélünk, mert halálosan gyűlölöm a varieték harsogó lármáját, a stúdiók felvételeinek falakat rengető zajait. Akik nem ismernek, zárkózottnak tartanak. Bizonyára az is vagyok, mert rendszeresen kell a számat nevetésre nyitni. Életem ma már fanyar arckifejezéssel töltöm el, s bár időközönként még megengedhetek magamnak egy gyenge kis mosolyt, néha arra gondolok, vajon nevettem-e életemben egyetlen egyszer jót, szívből, igazán? Azt hiszem: soha. Testvéreim elmondhatják, hogy mindig komoly kisfiú voltam. Nevetek százféle módon, de a saját nevetésem örömét nem ismerem. (Révész Tibor fordítása) Rövidesen elkészül az a jegyzék, amely pontosan tartalmazza, meghatározza a tanácsoknak, mint szakigazgatási szerveknek hatáskörét. Ha netán akadnak, akik ezt a közlést „csak a tisztviselőket érdeklő, belső ügynek" tekintik, tévednek. Nem tisztviselői szakkérdésekről van szó, hanem a lakosság ügyes-bajos dolgában történő könnyítésről, korszerűsítésről. A minap bepillantottam az egyik tanács ügyfélszolgálati irodájának a vendégkönyvébe és ott olyan meleg elismerő sorokat olvastam, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy a korszerűsítés, a jobb ügyintézés találkozik a lakosság őszinte hálájával. Velem együtt érvelhetnek így mindazok, akik már élvezik az egyszerűbb, gyorsabb ügyintézés előnyét, akiknek például nem kell a járáshoz fordulniok az építési engedélyért, mert helyben, a községben megkapják. Folytathatnám a sort, de nem az a célom, hogy körvonalazzam a helyi tanácsokat megillető hatásköröket. A hatáskörök, döntési jogkörök felülvizsgálatának jelentőségét szeretném aláhúzni, mert ez elsősorban a lakosság érdekeit szolgálja. Mindezek előtt emlékeztetek itt a X. pártkongresszus egyik megállapítására, amelyet a kormány elnöke tett. Ennek lényege: törekedni kell arra, hogy az állampolgároknak az eddiginél kevesebb dolguk legyen a hatóságokkal. Nem arra utalt ez a megállapítás, hogy a hatóság „mumus", amelytől tart az állampolgár, hanem arra, hogy az egyes ügyeket amelyeket hatóságilag kell intézni, kevesebb herce-hurcával, hivatali packázás nélkül döntsék eL Hogy kevesebb dolgunk legyen a hatósággal? Nem mond-e ellent ennek a gondolatnak, hogy éppenséggel manapság több a tanácsoknak, mint szakigazgatási szerveknek a hatásköre? Több hatáskör, több ügy! Ez világos. A tanácsok évente 30 millió üggyel foglalkoznak. Nem lesz-e ezután még több, miután a jogkörök átadása folytán több ügyben intézkednek? Az ellentmondások csak látszólagosak. Jól meg kell érteni a lényeget; a „kevesebb dolog" és a „megnövekedett hatáskörök" összhangban vannak! A decentralizálás célja, hogy a tanácsok hatáskörébe tartozó államigazgatási ügyekben első fokon a helyi, a községi, városi tanácsok döntsenek. Vagyis ne kelljen máshol kilincselni! A döntéshez biztosítani kell a törvényességet, a szakszerűséget, a megfelelő szakembert — persze ez nem megy varázsütésre —, hogy a döntés ne igényeljen fellebbezést, újabb kilincselést. A több hatáskör így valósítja meg azt a követelményt, bogy kevesebb dolgunk legyen a hatóságokkal. Az eljárást tehát egyszerűsíteni, szakszerűsíteni kell, így lesz kevesebb dolgunk a hatósággal. A tanácsoknak viszont több a dolguk, de hozzánk közel, mondhatni, a szomszédban intézik. A hatásköri jegyzék elkészülése részükre is megkönnyíti az eligazodást. Nyilvánvaló hogy minderről jó felvilágosító munkával tájékoztatni kell a lakosságot is. Az új tanácsoknak ez is a feladatuk lesz. A korszerűsítés sem megy azonban máról holnapra, még ha komoly eredményeink is vannak. K. & Gustav Krklec RÓZSÁK Nyúltam halom d&s sárga rózsáért mint a koldus Tgéső piros rózsa bokrahoz térdre huCttom, élet adósa Andróssy Lajos FEKETE Ahány szál őszirózsa •mind hazug vallomásom azóta És? végül mind a három, hullt szirma — ifjúságom! (Dudás Kálmán fordítása) a sugarasan tiszta mélység az erezet a láthatáron csillagfutásos-tinta-mély ég ahogy még álmaimban látom s így tudom mit nem láthatok már ébren meresztve csonk-szemem de nézd a lelkem még csodát vár hazudj szebbet és elhiszem!