Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-08 / 82. szám

VASÁRNAP, 1973. ÁPRILIS S. A KÖLTESZET NAPJÁRA Radnai István Veress Miklós Símai Mihály Három festmény I. Vörösmarty Ki lázadt föl: velő a néma csontban vagy mi velőben őrjöng legbelül Mért álmodozzon halott nyugalomban a szív ha fájhat rendületlenül Fogba* ajak harap papír a tűzbe: a véres rongyból lettek Iszonya az égett-bőr-betű az ember üszke — koromfehér: nemzet-sír-koponya falánk gödör miként golyó ütötte szívseb amelynek apró lyuk fölötte de mélyebb mint a szakadék-torok Falánk gödör: malom-csönd-hant zuhog belé meg könny meg vér ... s nemhogy betölne de egyre mélyebb mint a lét türelme II. Juhász Gyula Háttal a víznek Nyugodt bronzmagányban Mindennek háttal ami nem dalol s otthon csak ott hol bú hol bor hol nyár s kék láng a lét égő alkohol Zöld rettenet az őskert: azt kiásni körömiszony ott őrület terem: nem dózsafej-remény de óriáM ön-koponya álmodik odalenn Szajhálkodjék az Anna-Magyarország csak hang-selyem suhogjon oly örök mint dankópistás hajnalok köde A veronált itt egek Illatozzák s Tápéról részeg Krisztus néz ide: porzik a por a Tisza hömpölyög dl. Az ismeretlen Ez a szemem Ikonba feketedve és Mária a szemekből kinéz de félprofilban csak s így látsz mögötte hol hátam fölvágá a kelevéz S hol hátamba hasított lásd a sebben nyüzsögnek kisebb s nagyobb madarak egy szent körül ki egyre mérgesebben s csuhájába botlódva halad Mely vállán ül a fecske sárga csőrén tűnődve sétál hajdani verőfény mígnem a csőr elcsíp egy zöld legyet 5 még mielőtt eltűnne ím e roppant 6 csivitelve is vidám madártorokban a légy szemében látom létemet Altató Tiszavirágzás Ki átkozta meg velem a folyót hogy szédülésig nézzem kél a habokból Afrodité forog virágzó meggyfa az örvényben Ki verte meg átokkal a Ti6Z. hogy beleszeressen e szárnyas [múlandóságba ezer és tízezer év fölött kl áldotta meg ki kérte menyasszonytáncra Mintha suhogna fönn az ifjúság Sétálnak úsznak örök lányok őrzik az elsők arcát A mélyben tizennyolc-éves arcom Nézzük a Tiszát Nézzük ahogy a Szerelem vetkőzik Lődi Ferenc Vadvizekben Gondoltam már, hogy eltakar a város a forgatagba szédült rengeteggel, a kőbe ágyalt utcák zegzugával. Csöndje színével újra fölkiáltoz s kaján örömmel rámkiáltva ver fel, mint aki forrós vadvizekben lábaL Kit rajtakaptak verset írni erre, gyanússá lesz, hogy költő is talán már és létrán áll a közéletiségben. (Szívesebben a csillagokból merne, hisz éjjel mind a szőke víz alá száll s a hold utánuk lángol lent a mélyben.) Terhével most a várost rója átal, sír és nevet és szívét földobálja, hogy kapja el, ki bánni tud a tűzzel. Ügy veti haza hajnali madárdal s abból kever új srint a palettára, melyen már annyi gondolat hevült fel. Nem enged el és nem rejt el a város, Téglán, aszfalton járok, mint a legtöbb halandó itt a száztizen-ezerből. Alkonyi út visz el az öreg várhoz, hol oly tömör az éj, hogy szinte megköt és új szerelmem várom valamerről. Ha máris jönne!... Elkésett a nyárból, kamaszkoromnak nem ő volt a kútja, hogy visszanézne arca most a mélyből. Ügy kell formáznom csupa ráfogásból — kis örömöket végig élni újra —, hogy összelopjam őt a kút tükrébőL mák adj könnyű álmot átlépem a mezsgye vár fűcsomó nyúl zöld határ mák mák adj könnyű álmot mák adj könnyű álmot az ölemben kuporog gyúlnak öröm-csillagok mák mák adj könnyű álmot mák adj könnyű álmot félig hunyva két szeme zárul rózsaláncszeme mák mák adj könnyű álmot mák adj könnyű álmot fűcsomó nyúl zöld határ vizsla-álmot nem talál mák mák adj könnyű álmol mák adj könnyű álmot átlépjük a mezsgye vár földöntúli megyebál mák mák adj könnyű álmot Polner Zoltán Fehér gyász Tövissel vert némaságom, faggyal szegett szavaim. Füstölgő holdfényben látom kiterített arcomat. Megriasztott folyó, fűzfák, menekülő szél, utak. Fejszecsapás-nehéz hajnal. Koporsószeg-éjszakák. . Évszakok mélyére mennék: felhők, csillagok alá. Hadd terítsék szemeimre a fuldokló siratást Kezed árnyékát a számra, ingerlő, vad melleid. Mosolyod, ha visszanézel: zuhanó, véres madár. cm RÉMFILM Kultúréhségem. több hetes kielégítő táplálék hiányában, olyan mértéket öltött, hogy — egyébként — halhatatlan — lelkemet éhhalál fenyegette. A műsorfüzetből megállapítottam, hogy éjszakai előadásban bemutatják a Kémek királya című afgán—perui— burgerlandl kooprodukciós filmet. — Ez kell nekeml — mondottam elégedetten, és fél liter méreg erős kávét ittam meg, hogy a késői órákra is biztosítsam « szórakozáshoz múlhatatlanul szükséges éberséget. A sötét vászon mélyén derengő lidércfény jelent meg. Halkan, lábujjhegyen közelgett. Valahol ajtó nyikorgott, krrrrcs..., majd váratlanul állati sikoly. Koponyámban jéggé fagyott a velő. A kazamatában súlyos léptek osontak, majd megjelent az egész vásznat betöltő két Cipő! Az egyik sántított. Valahol a Sátán kutyája ugatott, a cipő haladt. A sikátor sarkán ott leselkedett a vak. kezében a botja. . És a vak botján ott sárgállott a szarvasvipera mérge... Körmeimet régen lerágtam, most a csontot szopogattam. De győzött az igazság, mert a Kém királyt végül is megették a vöröshangyák. Kiosontunk a mozibői. A holt és a gyér lámpák fekete, imbolygó árnyakat vetettek a házfalakra. Halk borzongással hajtottam fel kabátgalléromat. Nem adom olcsón az életemet! Mindenre felkészülve megragadtam a zsebemben pisztolyöngyújtómat. Egy kapu alól kinyúlt a Kéz. A Kézben fehér rúd, yiajd holt sápadt arc közelgett a rúd felé és a végén a szájába vette. Fúvócső! Életem egy hajszálon függött. A Rém felrikkantott: Tüzl.. — De már nem volt ideje lőni. Biztos kézzel kirántottam a pisztolyöngyújtómat, csattanás. tűz villan és egy perc múlva izzadni kezdett a fúvócső vége. — Ezt nem köszönöd meg. vége a játszmának... — hörögtem diadalittasan. Tényleg nem köszönte meg.,. DEÁK GUSZTÁV