Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-11 / 35. szám

VASÁRNAP, HT!3. JEBRUÁR a. Galsai Pongrác A FŐHŐS JELLEME J. Zolotarje* BEISI.IERŐ VALLOMÁS A járási ügyészségen •megjelent egy ványadt képű, sovány kis ember, és feltűnő türelmetlenséggel fordult az ügyeleteshez: — Megengedi, hogy bejelentést tegyek? — Természetesen — bólintott az ügyeletes. A kis ember méltóságteljesen kihúzta magát, és ünnepélyesen kijelentette: — Tolvaj vagyok! Igazi tolvaj ...De most végre elhatároztam, hogy abbahagyom. Elég volt. Beismerő vallomást kívánok tenni. — Ajajaj, ajajaj — ráncolta homlokát az ügyeletes. — Ez egészen különös... Es ha szabad tudnom, milyen tolvaj? — Hogyhogy milyen? — horkant fel a kis embeV. — Már megmondtam: igazi tolvaj! — Nem, nem értjük egymást. Arra vagyok kíváncsi: milyen jellegű? Zsebtolvaj, vagy betörő? — Természetesen betörő! — vágta rá büszkén a kis ember. — Besurranó! Méghozzá specialista! — Hát akkor kérem, kopogjon be a második emeleti 8-as szobába. — Tolvaj vagyok, jelentem alázatosan — rebegte a sovány kis ember a 8-as szobában. — Beismerő vallomást akarok tenni. Rájötteui... — Ez édeskevés — szakította félbe az asztalnál ülő elvtárs. — Ilyesmi előfordul... — De én betörő vagyok. Valódi betörő. Lakásfosztogató. — Ne zavarja össze a dolgqkat — folytatta az előbbi .hang. — Foglaljon helyet. — Megbántam tetteimet — mondta a kis ember, és zokogni kezdett — De drága galambocskám, nem szégyelli magát? — méltatlankodott az elvtárs. — Nyugodjon meg. így. No, és most beszéljen világosan: afféle kis betörőcske, vagy igazi nagy hal? — Specialista vagyok! Rutinos tolvaj! — Na látja, ez egészen más! Kérem, fáradjon fél a harmadik, emeletre. Huszonhármas szoba. A sovány kis ember felcsoszog a harmadik emeletre. — Milyen időpontban rabolja ki a lakásokat? — kérdezte a 23. szobában ülő elvtárs. — Éjjel, vagy nappal? — Természetesen éjjel! — Tizenhatos szoba! — Betörő vagyok! — ordította a tizenhatosban. -<~ Házitolvaj! Visszaeső bűnöző! — ordította még hangosabban. — Besurranó! Azonnal tartóztasson le! — Mit ordibál itt? — kérdezte egy felháborodott hang az újság mögül. — Pucoljon innen, ne zaklasson ilyen marhaságokkal. Majd ka szükségünk lesz rá — előállíttatom. Világos? Gsafc? — kérdezte Szederw láky. — Tudod, kérlek, hogy engem csak a „csak" érdekel... A rutinomra bíztam magam. — Csak — folytattam • elszántan — a főhős.... Sári, a főhős jellemét jobban el kellett volna mélyítem... Ez az a kifogás, amit minden írásra a megszégyenülés veszélye nélkül, patentbiztonsággal alkalmazhatunk. Még Mauposmnt-ra vagy Gorkij-ra is. — Micsodát? — kérdezte a költő. — Kit kellene elmélyíteni? — Hát a főhőst — mondtam. — A Sárit A Sári jellemét. Szederlaky döbbenten nézett rám; — No de kérlek; — moodta habogva. — Te úgy látom... te tévedsz ... A Sári ugyanis, ha nem tudnád, a Sári egy tehén ... Egy öreg tehén, akit a vágóhídra visznek. .. Az igazgató ehhez, még hozzáfűzte; — Igen, a Sári egy tehén. Te pedig egy ökör vagy. A társaságból ekkor fölszikkadt a nevetés; nevetett, dülöngélt, vihogott mindenki: a költő, a professzor, a flekksuszter, a diák; az írók, iélírók, és álírók sereglete; az egész szedett-vedett irodalmi táborozás. És persze a nő is. A nő is a többiekkel együtt nevetett. Megnyugodva láttam, hogy elől két viplafoga van. amíg valamennyien el nem olvastuk, akijuiek a véleményére számított Valóságos detektívösztönnel, módszeresen hajtotta fel a kritikusait Olvasáskényszer nélkül az utcán sem lehetett találkozni vele; ha sokdioptriás szemüvegének látóterébe kerültem. bevonszolt a legközelebbi nyilvános helyre, s amíg a rámtukmált papírmennyiséget lenem nyeltem, el nem eresztett. Hiába magyaráztam, hogy én csak afigyelem meghitt óráiban vagyok jó olvasó. „Nyolc flekk az egész, drágaságom, átfutod!" — mondta. A kézirat ilyenkor két sor híján kilenc flekk volt. Azzal is hiába védekeztem, hogy a szerző jelenlétében nem szeretek olvasni: zavar az arcizmaimat vizslató pillantások figyelme. „Jó, majd nem nézek rád!" — mondta. Ezek a kávéházi összejövetelek tehát ünnepet jelentettek számára. Ilyenkor nyolc-tíz olvasót is ütött egy csapásza. Üj novellájának ezt a címe* adta; „Sári". Szimpla kis cftn, érdektelen — gondoltam. — Sári. Éppúgy lehetne Erzsi, Eszti vagy Blvira is. Hát azt a nőt, a szomszéd asztalnál, hogy hívhatják? A bor már a fejembe szállt A kézirat szinte olvashatatlan volt. De a sárglablúzos most mintha _ rámnézett volna Odamegyek hozzá és megszólítom. Csakhogy körülöttem mindenki a novellával töltekezett. Szederlaky az asztalfőn ült, készült a vizsgáztatásra, s mozgatta kis bajuszát, mintha rágcsálna Bódult fejemet mdigömaszatban tartottam. Nem szerettem Szederlakyt A szemüvegével. A bajuszával. A pomádészagával. A novelláit pedig untam. Ki lehet az a Sári? Nem érdekelt. Szavakat húztam ki a maszatos szövegbőt, félmondatokat. Aztán már a szavákat sem láttam. Már csak arra ügyeltem, hogy szabályos időközökben forgassam át a lapokat. , De szerencsétlenségemre a kéziratot én tettem Ic elsőnek. A nő, ott a szomszédasztalnál, most már határozottam rám nézett. Közben Szederlaky ls kíyécézett a szemével; szinte a tekintetére fölszúrva tartott, míg a lassúbb észjárásúak is befejezik az olvasást; aztán egyenesen nékem szegezte: — Nos, nőd a véleményed? — Jó — mondtam —, nagyon Jő. A téma érdekes. A probléma eredeéi. A kidolgozás példás. A konfliktus... az is van... • Tudtam persze, hogy ez elégtelen felelet. Most jönnek a puhatoló kérdések. — Minden kitűnő — mondta —• gratulálok. Csak... Szederlaky belépett a kávéházba, levetette sokdioptriás szemüvegét, megtörölte, aztán újra felrakta, majd hunyorogva kikeresett bennünket, és megcélozta az asztalunkat Ügy jött, azzal a bizonytalan merevséggel, cél iránt mint amikor az idegorvos azt mondja betegének: „Most hunyja be a szemét, és menjen egyenesen a kályhához..." A rövidlátók őrangyala vigyázott rá, hogy föl ne borítsa az útjában álló székeket Velem szemben, a szomszéd asztalnál egy nő ült Fekete nő. lárga blúzban. őmiatta ittam már a negyedik toétdecit A város egyetlen kávéházában találkoztunk, jobbra az ablak mellett — akár egy vidám táborozáson. Erről a sarokról már rég lemondott az üzletvezető. Kevés bevétel, sok elgázolt cigarettavég és hamu a padlón, nagy ricsaj. Tulajdonképpen el kellett volna keríteni bennünket De a társaság gyülevész jellege tekintélyt parancsoló volt Ennél tarkább bandát elképzelni sem lehetne: asztalunknál együtt ült a dupla-doktor egyetemi tanár és a rímfara, só flekksuszter, a szigorú gimnáziumi igazgató és a saját tanftvanya — valami jókedvű, ősközösségi fraternitásban. Mi voltunk a helyi irodalom. Aki a városban fró volt, vagy annak képzelte magát — már a tehetség, vagy az önkritikahiány jogán — közénk tartozott S ml szívesen befogadtunk mindenkit. Miért is ne? Az egyetemi tanár szenvedélyes előadásokat tartott a kvantumelméletről, vagy az asszírbabilóniai képfrásról. Ezt a suszter is szívesen meghallgatta. Igaz, egy szót sem értett az egészből. Viszont egyenrangú félnek, szellemi osztályostársnak érezhette magát A gimnáziumi igazgató pedig örült, ha a vőfény-költő felolvasta legújabb verseit Az ilyen Borok, mint: „Egy szép nyári reggelen — sétáltam künn a tengeren" — akárhány Karinthy paródiánál több mulatságot. szereztek nekünk. Éufóriás jókedvünkben néha arra vetemedtünk, hogy a legképtelenebb képzavarokat összehasonlítsuk. A szerző ilyenkor üdyözült csecsemömosollyal ütt a vilagirodulmd párhuzamok — számára tökéletesen érthetetlen — özönében. Szederlaky a város hites könyvszakértője volt s maga is író, természetesen. Erkölcs-lélektani történeteket írt századvégi modorban. Most megállt az asztalunk előtt: — Szeretettei üdvözlöm a művész urakat — Jnondta, és hamiskés bajuszán látszott hogy megint alkotott valamit — Novella? — kérdezte asztalszomszédom, az ezoterikus költő. A sárgablúzos nő még mindig nem nézett rám. Fitymáló közönnyel rágta a kávéjából kifelejtett kockacukrot — Az — mondta Szederlaky, és aktatáskáját az asztalra helyezve, megszámolt bennünket — Addsza már — morogta a gimnáziumi igazgató —, essünk túl a nehezén... Szederlaky kiemelte táskájából új novellájának másolatkötegét leszámolt belőle kilenc példányt — épp ennyien voltunk —, és szétosztotta a társaság tagjai között Nekem a leghalványabb, már alig is kibetűzhető másolat jutott. Barátunk különben éppoly negédes volt akár a történetei, így könnyen meg tudta téveszteni az embereket A városban ő volt a Róbert bácsi. Az aranyszájú mesemondó, aki este leül a gyermekek ágya mellé, s olyan mesét mesél nekik, hogy egész éjjel nem tudnak aludni... Azt mondtákj a bukott lányok megmentésével i6 foglalkozik. Az asztaltársaság tagjai rögtön rávetemedtek Szederlaky új novellájára. „Essünk túl a nehezén...1' Én azonban egyre a sárgablúzos nőt néztem. — Mi az? Nem érdekel? — kérdezte a szerző. — Dehogynem! — mondtam. — Nagyon is! ö a novellára értette, én a nőre. Sáederfaky akkoriban hetenként megírt egy novellát; förtelmeseket persze, azt mondanom sem kell. Müveiről rengeteg másolatot készíteti, s folyton magánál hordta őket Kéziratait mindaddig nem tartotta véglegesnek,