Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

24 VASÁRNAP, 1973. FEBRUÁR 4; Szőke Mária A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK Andrássy Lajos MÁJUSOK Mezzo-forte orgona-ujjú mágusok ezek a forró májusok varázslásuktól visszatér bőröd mögé a csitrivér melled dombján a kék erek kígyófészkében elveszek szoríts szorítlak mint a vad már szarvasoknak lánya vagy véresre csókold szívemet csak így szeret ki most szeret öled égessen mint láz mi elveszejt s életre ráz osztottunk hát csókot sebet hívod őzike lelkedet öltözzünk vissza csendesen szokott bőrünkbe kedvesem orgona-ujjú mágusok ezek a forró májusok Andante / ezek a forró májtrsöfc a mindig-páros kóbor csillagokkal csókoktól vérző éjszakák kapuk alatt a boldog Margitokkal bús randevúk a Nap mögött esküvések a szent csalások ágyán halálraszánt frigyet kötők májusnak minden újhold-ejszakáján csók elé tartott arcomon szerelmes szúnyogok hevülnek szemem-mögötti-pázsiton lányok karomba dűlnek. amikor baj van, tudni kell be- a gondok szorításában is együttszélni róla: mennyit változtunk, maradhatna Ha nem látnék reés „beleférünk"-e a közös prog- ményt, nem mondanám. Arról ramba? És ha valamelyikönknek most már kár beszélni, hogy nem tetszik valami, tisztázni kell, kell-e diákfejjel, vagy számlájánem? ra házasodni. — Tudom — feleli Éva — De Most felhívom a kollégiumot -5 őt ez már nem hatja meg. Nem ott lakik megint Gábor édesajv lehet vele beszélni, úgy érzi, nem ja — mert annyit csak mondhakötelezi őt már ez a kapcsolat tok: még nyugodtan alszik a kis"semmire. fia Még. És: még szeretik egymást Nem kellene ezt megbeszélniük? Az első viharból még megerősödve kerülhetnek ki. Vihar még lehet —, de meg kellene érteni:, csak a gyengék dobA körülmények szorítása nagy ják el azonnal az evezőket! ár — de a korán vállalt család Még nincs vége a történetnek! rai, azt mondta. El is mentem a bizottsághoz. Kinevethet: lehet, hogy én voltam az egyetlen, akit lebeszéltek? Persze, könnyű volt Tudom én, hogy elég lett volna csak mondogatni; nem, nem. Ne vessen meg: lehet, hogy az lenne most a jó, ha ki tudtam volna mondani. < Éva nagyon keserű. És most nyúl a pohár után, eddig csak nézte. „Ne féltsen, nem szoktam inni. Akkor nem tudnám ellátni. Gáborkát Ez az egy, amire ügyelek." — Nem magam miatt mondom. Mi lesz kisfiammal? Neki nem lesz apja? Nem család nélkül akartam felnevelni. Úgy élek, akár egy lányanya. Szavaival csak őt akarom bemutatni, amit férjéről mond, nem írom le. Igaz, ez is fontos, de elég belőle Éva jellemzéséhez annyi: keserű, vagdalkozó szavak. Vádolók. De... Magabiztos fiatalember. Kivágódik a presszóajtó, körülnéz. Intek. Míg odaér, tetőtől talpig végigmér. — Lelkizzünk csak — mondja, amint a pincérnő elment Ennél a hangnemnél maradt a másfél ora alatt végig. És csaknem minden mondata „én"-nel kezdődött. — Én mondtam. Én tudtam. Én jó szakember akarok lenni. Én egyszerre ennyi mindent nem birok. Én nem is akartam a gyereket Mi van hát? Megint egy Néró, aki felgyújtotta a maga Rómáját és most gyönyörködik benne? Azért nem ilyen fekete az ördög, ha kormos is. — Nem a mosogatásról, a bevásárlásról van szó. Én mostam a pelenkát is, mikor Évi beteg volt A fiam imádom. Énrám hasonlít, nem? Remélem, csak külsőleg. — Rossz vagyok én, rongy ember vagyok? — csap le a kérdéssel. — Nem lelkizünk, ugye? —vágok oda, mert most már bosszant De a harag nem jó tanácsadó. — Nincs jó ember, meg rossz ember csak a vacak színdarabokban. Nagy igazság, nem? De ezzel sokra megyünk. — Közvetíteni akar? Vagy példabeszédet írni rólunk? Hogy ilyenek a fiatalok, meggondolatlanok, állhatatlanok? A férfiak meg önzők? Osak élik világukat? — Válasszon: melyik kérdésre adhatnék igent? A beatzene után megyek a folyosón. Diákszoba. A sok jegyzet, a „hanyag elegancia", amit inkább rendetlenségnek is nevezhetnénk, a szegényes bútorok — vagy mi, ugyan mi teszi mássá, mint egyéb kis albérleti szobákat, mitől diákszoba ez? Keskeny könyvespolc, roskadásig rakott. Kinyitható heverő. Kerek asztalka — étkező és íróasztal egyszerre. Rácsos kiságy, térelválasztó mögött Stenciles jegyzetek, összehajtogatott pelenkák. Fonott fedeles kosár a bébiholminak. Üres a kis rácsos fekhely. Évi — nevezzük így a fiatalasszonyt — egyedül van. — Tanulnom kellene, nem vagyok ksepes a sorokra figyelni. összefutnak. Kisfia beteg volt A kórház irtán férje szülei vették magukhoz. Most eszmei a gyerek, csaknetn kétéves — jobb, ha semmit se lát Ha nem keresi folyton aput aki elment. Aztán mégis visszahozta a kicsit, nem bírta nelküle. most a házinéni vigyáz rá. Hitelbe. Fizetni nem tud érte. Csak meghatott az idegenek jóságától. Évi gyanakvóan méreget. Kávét hoz, s aztán az idő múlását, csak a cigaretta csikkek halma, az ablak nyitogatása, csukása jelzi. Aztán megoldódik a nyelve. Egy diákházasság történetét ismerem meg. Nekem történet. Neki: a sorsa. Ezért is érzem kezem megkötve, amikor tollat fogok. Mit írjak róla? Volt egyszer egy fiú és egy lány. Az ország két távoli pontján éltek, egymásról mit se tudva. Aztán az egyetemen egy tanulócsoportba kerültek. Egy idő múlva úgy érezték: van ebben valami sorsszerűség. Ez nem lehet véletlen. A szerelmet csak ezzel a hittél lehet fogadni. A kollégiumból albérletbe költöztek, összeházasodtak. Megszületett Gáborka. De még mindig nem lettek felnőttek. m Az rPJú apa 22 éves. Ettől még lehetne félnőtt. De. nem bírta a felnőtt életet A terhek agyonnyomták, nem megerősítették. — A gyereket nem akarta. KoElhallgat. Aztán: — Most én hadd kérdezzek: milyen életcélja van önnek? Mert ezt akarta tudni rólam is, nem? Hogy mit akarok? Hogy rágorp át magam ekkora halom felelősségen. Nekimegyek-e vagy kikerülöm egyszerűen. A felnőttele, azok bezzeg határozottak, kitartóak, erősek, ugye. De nekünk, akik állítólag taknyosok vagyunk, egyetlen okos tanácsot nem tudnak adni! — Szóval a társadalom a felelős? Mindenki. Csak maga nem. — Maga szerint hogyan kell élni? — és merőn néz a szemembe. — Becsületesen. Ügy, hogy -ne ártsunk egymásnak, ne nyomorítsuk egymás életét. — Ebben van valami. Csak hát gyakorlatban nehéz. Akkor azt hittem, végig. gondoltam mindent, most pedig nem tudok felelni arra, miért hittem, hogy egy életen át semmi és senki más nem lesz az életemben, s le tudok mondani érte, értük anynyi mindenrőL — Szereti? — Vártam a kérdést. Persze. Csak valahogy másképpen kellene sok mindent. Nem akartam, hogy évet veszítsen, nem akartam, hogy közepes ember legyen, mert tehetséges, azt hiszen nálam tehetségesebb is Éva. Várhatott volna a gyerekkel. Sorba kellett volna mindent, nem egyszerre. Nyomorgunk, a szülők tartanak el bennünket Idegesek vagyunk, veszekszünk. Nem bírom én ezt „Ne nyomorítsuk egymást" — maga mondta. — És ezért hagyta rá az egészet. Elvonult Megoldás — csak saját magamnak fenntartva. Szép. Gáborka már alszik. Egy fcte ,Alapzajt" osinálunk beatzenéből, hogy beszélgethessünk. Megint hitehagyott pillanatában találom Évát Időközben átvergődött egy vizsgán, közepesre. — Mit veszkődsz velem — mondja, és mór tegeződünk — a barátnőm is azt mondta, tiszta hülye vagyok. „Kutyaharapást szőrével." Aztán: ez az egyetlen elszúrt házasság a környéken? Ez igaz. Mit is veszkődök. Hogy aztán az egészet végigszenvedjem, amikor le akarom majd írni a történetüket? — A gyereket három hónap után látta. S hogy kapkodott az apja után! Nekem meg azt mondta, visszajönne. — És? — így ne gyere. — azt feleltem. Azóta csend. Már két napja. Azt ne higgye, most folytatni lehet, mintha mi se történt volna. — Ügy nem, az igaz. De oko-, sabban ,.. ? — De megint én leszek „okos"?! — Te is. Nem kellene megbeszélni: amikor szövetségünket kötöttük, milyenek voltunk? És milyenek vagyunk most? Az ember változik. Meg kellene tervezni: milyenek leszünk, milyenek akarunk lenni öt, tíz, tizenöt év múlva. Ezt persze könnyebb mondani, mint előre meggondolni. De