Délmagyarország, 1973. január (63. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-31 / 25. szám

SZERDA, 1973. JANUAR 3L • Kapcsolatok az éterben A magyar rádióamatőrök is bekapcsolódtak az 1972. október 15-én felbocsátott Oscar—6 jelű — amatör rendeltetésű — mesterséges égitesttel folyó kísérletekbe. A műhold pályáit grafikus módszerrel vagy komputerrel előre kiszámítják, így naponta 9—10 alkalommal van lehetőség arra. hogy távoli országokkal, sőt más világrészek amatőr rádiósaival beszélgethessenek. A MALÉV rádióklub amatőr adóállomása eddig 3 kontinens 28 országával 340 kapcsolatot létesített. Az öszMzeköttetések között szibériai, izlandi, örmény, kanadai, leningrádi, madridi és sok más európai partner is található. Huszonöt éves egyezmény Január 31-én lesz 25 éve, hogy aláírták a magyar— lengyel kulturális egyezményt. A megállapodás tovább mélyítette a két nép barátságát, újabb lehetőségeket teremtett egymás jobb megismeréséhez. Napjainkban különleges jelentősége van a magyar—lengyel oktatásügyi együttműködésnek. Például magyar és lengyel szakemberek közösen megvizsgálták a két országban forgalomban levő földrajzés történelemkönyveket, és megállapodtak abban, hogy a sajátos szempontok alapján korszerűsítik a tanulniGazdáfkodás Idegen munkatársak — Halló! Hé! Maga ott! — hangzanak a harsány szavak egymás után. ugyanabból a torokból. Az építkezés a járókelők szeme előtt zajlik, sokan vagyunk fültanúi az egyoldalú diskurzusnak. Föntről, egy állvány magasából kiabál valaki egy alant dolgozora, de hogy melyikre, az nagyon nehezen derül ki. — Hé! Hogy is hívják?! Hogy hívják azt az embert? — kérdi az egyik arramenőt az állványon álló, de a* is csak széttárja a kezét. — Honnét tudjam? — talán ezt mondja a mozdulat. Sajnálatfélét nemigen lehet „kibetűzni" belőle. Hogy is lehetne: a megszólított nyilván a világ legtermészetesebb dolgának tarthatja, hőgy ismeretlen szaktársakkal dolgozik együtt. Ez jön, amaz megy. sokszor csak úgy szakinak szólítják egymást, név nélkül. Nem tudom, végül fcs lejött-e az átlványpől a kiáltozó. hogy a maga emberét megkeresse, s szót értsen vele. Tovább mentem a többi járókelővel együtt. De szöget ütött a fejembe: lehet-e így, ismeretlenként-idegenként jól együtt dolgozni? Semmiképpen, sehol se lehet szerencsés az ismeretlenség. Nem jó azért, mert sok jövő-menő embert feltételez: vándorokat, sok bejegyzéssel tarkított „vándormadarakat". Nem jó, mert ezzel együtt szervezetlenséget is feltételez az ilyen szituáció: s hogyan-miképpen lehet ellenőrizni azt, aki az ismeretlenség — úgymond — jótékony homályába burkolózik. Utasítást adni, figyelmeztetni, kérni? — nem tudom, mit akart a munkatársától a kiabáló — de egyiket sem lehet név nélküL S ellenőrizni, számonkérni?! Persze, sokszor még a név puszta ismerete sem elegendő: hiszen a jó munkatársi viszonyhoz — akár építkezésen, akár másutt — sokkal több kell a puszta bemutatkozásnál. Az ismeretlenség után a képességek ismerete, s az illető szaktudásának feltérképezésétől, az egyéni problémákról való tájékozódásig mi mindent kell még tudni! m Nos, van még ezen a téren tanulnivaló. Idegenül nem 'lehet jó munkatársként dolgozni — ez bizonyos. Sajnos, szocialista brigád esetében is előfordult már. hogy az igazgató által igen jónak ítélt kollektíva vezetője nem tudta lediktálni a tagok névsorát. i Kevesebb „anonymust" a munkahelyeken — jogos igény ez. S több ismeretet egymásról, s ha lehet, egy kis őszinte emberi érdeklődést is hozzá; ez is az igényhez tartozik. Formalitás vagy kötelesség? — Nézze, én megmondom őszintén: nálunk a baleseti oktatás csak egy aláírásból áll. Mikor nyakig olajos az ember, a tollat alig bírja kézbe fogni, egyszer csak ott terem előttem az ív: gyűjtik az aláírásokat. Én is ráírom a magamét a papírra, és ezzel kész. , A munkás olyan természetesnek vette ezt a dolgot* mintha nem is lehetne másképp. Így szokta meg, s persze, hogy a jó pár év alatt, amit az üzemben töltött, sose jutott eszébe, hogy éppen ő tiltakozzék: „Márpedig én igenis át szeretném venni a művezetővel az oktatási anyagot, s addig nem vagyok hajlandó aláírni, amíg nem tudok mindent." Nem, a dolgozók aligha kezdeményezik az ilyen szigorúságot. Annál inkább komolyan kellene venni az oktatást, számonkérést a közvetlen irányítóknak, az egyes csoportok vezetőinek. A felületesség, lélektelenség, az elintézés fenti lezsersége ugyanis nagyon könnyen megbosszulhatja magát. Hisz az egész eljárás a munkásvédelem lekicsinylését érezteti: az oktatás a különböző egészséget, épséget védő szabályok fontosságát kisebbíti. És ez eleve rossz vért szül helytelen szemléletre vezet. Több helyen találkonzi még ilyen mentalitással. És sajnos, szomorú eredményei is meg-megmutatkoznak — a baleseti statisztikákban. Ezért kellene mindenhol nagyon komoly kötelességnek, s nem forrnalitasnak; lelkiismereti kérdésnek tekinteni az oktatast. Simái Mihály valót, elősegítik egymás történelmének megismertetését További, jelentős adat: 1972-ben 13 felsőoktatási intézmény tartott közvetlen kapcsolatot lengyel egyetemekkel. Intenzíven fejlődött az együttesek, reprezentatív kiállítások cseréje is. Az elmúlt 25 évben több mint 70 zenekar, népi együttes érkezet hozzánk a szocialista országból, s ugyanebben az időszakban több mint 120 magyar együttes és több mint 500 szólista bizonyította a magyar kultúra jó hírét Lengyelországban. A magyar—lengyel kulturális egyezmény tette lehetővé azt is, hogy 13 lengyel és 7 magyar színházi együttes révén a két ország közönsége közelebbről megismerhesse egymás színházi életét, drámairodalmát Magyarországon a lengyel filmművészet • megbecsült helyet vívott ki magának. A kulturális egyezmény megkötése óta csaknem 200 lengyel játékfilmet játszottak a magyar mozik. Lengyelországban pedig mintegy 150 magyar játékfilmet láthatott a közönség. Sokoldalúan fejlődött a kapcsolat országaink képzőművészel között is. Magyar-, ország csaknem 200 kiállítást küldött Lengyelországba és másfélszáz kiállítást fogadott. Különösen jelentős volt „A magyar—lengyel kapcsolatok 1000 éve" című kiállítás, amelyet a Krakkói Nemzeti Múzeum és a Budapesti Nemzeti Múzeum közösen rendezett. A lengyel irodalom olyan klasszikusai, mint Mickiewicz, Prust, Sienkiewicz nagyon népszerűek nálunk, ugyanakkor a lengyel olvasók is jól ismerik Németh László, Illyés Gyula, Déry Tibor nevét. Jelentős a kölcsönösen bemutatott drámai alkotások száma'is: Lengyelországban több mint 80 magyar darabot játszottak az elmúlt 25 évben. A két ország kulturális hagyományainak kölcsönös ápolására is a kulturális egyezmény aláírása teremtett termékeny alapot. Magyarországon Kopernikuszemlékbizottság alakult, amely tudományos előadásokkal. népszerűsítő bemutatókkal, kiadványokkal, filmbemutatókkal, iskolai megemlékezésekkel készíti elő a nagy lengyel humanista és csillagász születése 500. évfordulójának méltó megünneplését, Lengyelországban ugyanakkor javában tevékenykedik már a Petőfiemlékbizottság, amely irodalmi estek, megemlékezések. bemutatók szervezésével tiszteleg a forradalmár magyar költő születésének 150. évfordulója előtt. (MTI) i az építők kőzé! B

izony, néha megroggyan az ember a „nagy hajtásban". Elfárad. Az egyik hamarabb, a másik tovább bírja — fizikum, közérzet, ambíció, i világnézet szerint. Kit a lapátnyél, kit a közgondok cipelése, kit a szellemi erőfeszítés készít ki annyira, hogy olykor belekeseredik az életbe. Sokan csak a tömény rosszat, a megoldatlan problémák rengetegét, a visszataszító tülekedést látják a „kaparj kurta" elv alapján, s mindjárt elernyed, fogyatkozik bennük a közösségi töltésű, indítékú lendület. Az a nagy-nagy lángolás is lelohad ilyenkor, mely pedig nélkülözhetetlen a „fogjátok és vigyétek" viselkedés, a szocializmusra legyintgető kávéházi magyarkodás, a helyezkedés, a „ki vagyok, mi vagyok" hangoskodás, a pánik, a bajkeverés — tehát mindenfajta kispolgári tenyészet ellen. Pedig aligha szabad hátat fordítanunk az életnek azzal, hogy elegünk van, pihenni szeretnénk. A begubózás, a tépelődés azzal a veszéllyel jár, hogy a kommunisták is bedőlnek a hangos, vagy éppen suttogó népbolondításnak, és végül maguk is elhiszik: ezen a szocialisía Magyarországon csapnivalóan rossz minden, amit csinálunk. Nem szólva most bővebben arról, hogy a párt politikájának következetes képviseletére kongresszusi határozat kötelezi a kommunistákat, szégyen lenne, ha hagynánk félrevezetni magunkat. Nézzenek csak ki az élét nyüzsgésébe azok, akiket álmatlanság gyötör, az úgynevezett leküzdhetetlen bajok miatt. Váltsanak csak szót az árokásókkal, a palántázókkal, a szőnyegszövőkkel, a műtrágyaszórókkal, a panelkészítőkkel, a • csőforrasztókkal. De ne csak egyszer, tesséklássék módjára, hanem olyan rendszeresen és természetesen, miként táplálkozunk és levegőt szedünk. Meglátják, még a viszonylag kis keresetű munkások is reális, földön járó emberek, akik igen komolyan veszik nemcsak a normateljesítést (hogy többet keressenek), hanem a nemzeti jövedelem 4—5 százalékos gyarapítását is. jóllehet ez utóbbi nincs mindenkinek közvetlenül érzékelhetően a hasznára. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Szeged rohamos növekedése, a kábel-, vagy a kéziszerszámexport megugrása, az itteni termelőszövetkezetek 37—42 mázsás tavalyi búzatermése csupán az anyagi érdekeltséggel lenne magyarázható. Mindennapi kenyerünkben, a múlt évben átadott mintegy kétezer kényelmes szegedi lakásban bizonyosan benne rejtőzik sok-sok olyan energia is, amelyet józan tulajdonosi megfontolásból, más szóval szocialista öntudatból fejtettek ki tíz- és tízezrek. És- biztosak lehetünk abban, hogy idén is mindent megtesznek a változatlanul papíron szereplő kórházi pavilon, a tarjáni iskola, a Bérkert utcai középiskolai kollégium fölépítéséért, a bölcsőde-, óvodaépítési program meggyorsításáért. Ha 1974 elején újra pardont kell majd mondanunk a. lemaradás miatt, ez bizonyosan nem az építőkön múlik. Szűkebb pátriánk fejlődése önmagában Ss képes örömet fakasztani és táplálni bennünk. De ha csak ezt látnánk, képtelenek lennénk egész népünk szempontjából gondolkodni, tervezni és cselekedni. Aki csak ezt a megyét, várost szeretné gazdagabbá, szebbé formálni, s figyelmen kívül hagyja az országos gondokat, törekvéseket. szocialista hazánk távlatait — az előbb-utóbb beszűkül. Vidékiessé válik. Vajon látta már minden felnőtt szegedi — legalább a tévében — Leninvárost, a tiszai vízlépcsőket, újonnan villamosított vasútjainkat? Vajon kl járt már Százhalombattán, olaj feldolgozó iparunk lenyűgöző központjában? A budapesti metrón ki utazott végig úgy, hogy az állomásokat is egyenként megszemlélte? Vagy a beremendi cementművekbe ki látogatott már el? Én csak azt mondom, minden „elkenődött", állandóan aggodalmaskodó magyar ideológusnak időnként be kellene utaznia az országot, hogy észrevegye és tudja: a mi népünk soha ilyen nekigyűrkőzve nem csinálta a dolgát, mint napjainkban, soha ennyire nem bízott abban, hogy a kommunista párt helyes irányba tereli az életét. Nemrég fölkerestem a lapokban oly gyakran szereplő újpalotai építkezési:. Csak sejtettem, melyik szélén lehet a fővárosnak, s Zuglón jóval túl, valahol északkeleten rá is bukkantam. Mondhatom, megérte azt a pár órát. Hátrahagyva a földszintes, kertes hajlékokat, kint a puszta térségben olyan sokaságban láttam épülni a tizenegy emeletes hatalmas szalagházakat. hogy csak körülményesen sikerült körüljárni, áttekinteni. S itt már nemcsak az erkélyek piros-fekete-sárgabarna színei oldják föl az egyhangúságot, hanem a falak is: a szokványos paneleket zöld színűekkel váltakoztatják, a talajtól föl a tetőig. Egy-egy tágasabb belsőségben kék falú bölcsőde, arrább piros mesevárszerű óvoda. Az utak, parkok most készülnek, de már látszanak a rendezett új városrész körvonalai: könnyen elképzelhető, milyen mozgalmas élet lesz itt hamarosan. És mindez csak egyetlenegy a számtalan építkezés közül, amelyek szerte az országban jó érzéssel, sőt — bátran mondhatjuk — büszkeséggel töltik el a lakosságot. Elgondolni is nehéz, hol élt eddig az a töméntelen sok ember, aki ezekbe az összkomfortokba költözött, vagy ezután költözik majd. És biztos vagyok benne, addig nem nyughatunk, nem pihenhetünk egy pillanatig sem, amíg a rohamosan növekvő, egyre disztingváltabto lakásigényeket is ki nem elégítjük. A január 24—25-én lezajlott országos ideológiai konferencia beszámolója megállapította: lazább, lett a film- és színművészet viszonya a valósághoz. Sajnos, ez mélységesen igaz. A moziban, a tévében bemutatott előadások alig tükrözik a jelen problémáit, kevésbé segítik az önismeretet, a társadalmi aktivitást. Ha pedig elvétve hozzányúl is valaki egy-egy időszerű témához, annak többnyire sematizmus, pesszimizmus lesz a vége. Igen. a dunántúli kis falu, Gyűrűfű elnéptelenedését bemutató tévériportból is inkább a pusztulás halálhangulata áradt, mintsem annak érzékeltetése. hogy az ébredező, a közösség, a művelődés, a kényelmesebb élet után vágyódó falusiak és tanyaiak is természetes módon iparkodnak a nagyobb lehetőségeket ígérő városba. A

zajló, nyüzsgő élet nyilván nem ismerhető meg presszósarkokban, sőt íróasztalok mellett sem. S ha egy propagandista vagy agitátor, író vagy rendező korábban sem volt részese a nép valószínű életének, vajon miképpen tud hatékonyan érvelni, illetve hogyan alkothatna olyat, ami azonosulást jelent a társadalommal. Csakis úgy. ha nem a múlt romantikája után sóhajtozik, ha nem a nemzeti nihilizmust hirdeti, hanem azonosul a ma minden gondjával, bajával. Csakis úgy, ha nem sajnálja a fáradságot és rendszeresen találkozik a társadalom magabiztos képviselőivel, fáradhatatlan építőivel. F. NAGY ISTVÁN Kezdés a parton Napok óta sokakat vonzó f látvány: a sétány menti rakparton gépek dolgoznak, földet emelnek ki a folyó medréből. A Viaiigyi Igazgatóságtól kapott tájékoztatás szerint annak a munkának az előkészítéséhez láttak hozzá, melynek eredményeképpen megváltozik a partfal és a rakpart képe. Mint annak idején megírtuk, a mederbe, a part mentén mintegy 120 'ezer köbméter követ kell szórni a pari stabilizálására. A mostan" f"'.dmunkávai ezeknek a köveknek, illetve az alapjukul szolgáló rőzseszönyegnek a heti. Sándor felvétele lyét készítik el.