Délmagyarország, 1972. november (62. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-12 / 267. szám

V VASÁRNAP* 1972. NOVEMBER 12. DM /•V.VA m a gialz SaS ELSŐ SZAVAD: FÖLD E géppofák közt agyagdöngölő szódagonyázó magunkkal mi lesz? Visszahúzódik bennünk is a zöld? Látjuk időtlen utunk úttalan spirálok pagonyóba beleveszni? A puszta test? Kirakat villogó tükrében combok mellek ragyogása Utcaárban kehes vesszőfutás rikkancsok smasszerek hullamosók szikár fuldokló sorfala között A tárgyak?-Egykor mérték utadat most vetkóznl-vágyott csecsebecsék Allatok? Csontjuktól rögös a föld S a szó? Az elveszett éden után sóvárgó kegyetlen alkímia Valahol Igen valahol ma is kiléjp bozótból a fekete pásztor Göcsörtös hallgatag botjára dől Viselős anyát lát a napkorongban Pajzsán piros földdel festett madár Dondszy Kálmán AUGUSZTUSI ESTE Az alkonyégen kék ködökbe veszve kilobbant már R végső messzi fény, s a fáradt földre úgy hajolt az este, mint alvó gyermekére anyja teste, ha elringatja édes lágy ölén, Jtt&r árnya sincs az úti Jegenyének, s mezőn a munka békén elpihent, madár se száll már, csak a denevérek, s a tücskök álmos éji dalt zenélnek, ezer kis neszből szőtt az esti csend. PBTéfnek rá a fák ts hallgatózva, a kütgém is ágaskodik, figyel, a sok kazal is mintha hallgatózna, ml htrt hall a sín-menti barna pózna, jött már az ősztől titkos messzi jel? Mert zengő drótján zúgnak mély fuvalmak, s most messzi mozdonysíp füttyent bele. Fölkél a hold. széthintve kék nyugalmat, s a réten úgy csillog föl rá a harmait millió csöpp gyöngyös tengere, mintha a mennyből, mit felhők takarnak, lágy szárnyain halk zsongó égi karnak, a Tejút szállott volna csendbe le. P est és Buda egyesítésének centenáriumi évében fotó­sorozatban mutatjuk be a magyar székváros múlt­ját és jelenét. Mai képeinken sorrendben: Buda és Pest. látképe a XVIII. század végén — A budai Anna­templom es környéke az 1800-as évek elején — Buda a pesti partszélről tekintve, 1845-ben — a Színház tere Pes­ten, 1845-ben — A Váci utca a XIX. század közepén — A hajóhíd képe a Várból, 1846 körül. O rbán négy teljes évet várt a kocsikiutalásra. Kitar­tóan, némán, egy szerze­tes türelmével. És keserűen for­tyogó gyűlölettel a világ vala­mennyi autótulajdonosa iránt. Pedig ez a négy év igazán sem­mi... Semmiség ahhoz a tíz év­hez képest, amennyi idő alatt a kocsi árát gyűjtötte össze. Mennyi lemondás' Mennyi re­mény, mennyi elfojtott indulat, bizakodás) De érdemes volt. Szen az aranyfényű, kora őszi délutánon végre ott csillogott szeme előtt a halványszürkére lakkozott vadonatúj kocsi, a leg­frissebb rendszámmal, antenná­val, rádióval. Krómlécein, mint rtriegannyi tükörben, ott ragyo­gott az egész világ! S amint be­lebújt, a mattfényű üvegablakok elhatárolták Orbánt az egész vi­lágtól, csak szelíd, simogató visszfényét engedve be mindan­nak. ami oly szorongatóan nehe­zedett ró. S amikor elindult, amikor a tér, a távolságok, a színek csodá­latos kavargásban vették körül! Mintha új életre született volna ebben a pillanatban. Néhány perc alatt kiért a város házai közül. Nem volt gyakorlott ve­zető: bár öt éve szerezte a jogo­sítványt. Kevés alkalma nyílt az autóvezetésre. Nem kért köl­csön kocsit senkitől, hiszen jól ismerte a közmondást: fogkefét, autót, feleséget... S ezt. az Írat­lan törvényt, amely annyi meg­alázó, fájdalmas pillanatot szer­zett neki, most, hogy életében először, saját kocsijából pillan­totta meg az országút napsütöt­te. végtelenbe futó betoncsíkját, diadalmas örömmel tette magáé­vá. Már a legelső kilométeren megfogadta, hogy kincsét senki­nek, de senkinek nem adja köl­csön! Úgy fog a kérelmezők ar­cába nevetni, ahogy az övébe nevettek volna valaha ... Ezt a fekete ébenténvben csil­logó volánkarikát, ezt a tenyér­be mászó sebességváltókart, e/e­két a szűz-érintetlen kapcsoló­kat, ezeket a sokáig csak re­ménytelen messzeségből csodált műbőr üléseket nem érintheti idegen kéz. Már sehol a város, sehol a kő­rengeteg. amely a hivatali mun­kát, a hétköznapok taposómal­mát. örök és kielégíthetetlen vá­gyakozásokat jelentett Orbán számára, amióta csak élt... Nemsokára lefékezett, az. út­szélre kanyarodva, egy sohasem látott vidéken. Leállította a mo­tort, és hosszan szorongatta te­nyerében a slusszkulcsot. Űjra meg újra saját kövérkés, pisze orrú arcára bámult a visszapil­lantó tükörben, mintha kívülről látta volna most önmagát, a töb­bi ember szemével: bámulattal és irigységgel. Nem, most már soha többé nem lesz magára­hagyatva, magába börtönözve. Ujjaival végigtapogatta a kárpi­tot, az üléseket, a sebességmérő csillogó üvegkorong iát, a kap­csolókat, a pedálokat. Bedugta, kihúzta, megint bedugta, megint kihúzta a slusszkulcsot... Szin­te lihegett a gyönyörűségtől, olyan mérhetetlenül boldog volt. Hány év, hány hónap, hány nap és hány óra pergett a semmibe, emésztő lassúsággal, amíg ez a pillanat végre elérkezett! A kocsirádióból réges-régi, cso­daszép melódiák áradtak. Min­den az övé, minden, minden_ Lúgos sy Gyula AZ ÜJ KOCSI A kocsi az utolsó fillérig kifi­zetve, biztosítva. És ő kivett há­rom. régóta tartogatott szabad­napot. hogy bejárassa. hogy megismerje, hogy összenőjön vele. Végképp megmámorosodva kiszállt a kocsiból, s végigtapo­gatta a lakkozott bádogtestet, a lökhárítókat, a reflektorok oko­san figyelő szemét. A süllyedő nap bt bor lényt szórt e megvaló­sult álomra Aztán visszaszállt a kocsiba, és továbbhajtott. S mind jobban megittasulva az alatta rohanó földfelszíntől, a semmitől sem korlátozott mozgás őrjítő varázsá­tól. egyre sebesebben hajtott. Már közeledett a Balaton-vl­dékhez. Túlságosan nagv lett a forgalom. Orbánt, zavarta a sok autó. inkább elkormányozta a kocsit egy másik irányba. A szé­les betonon újra dombok, erdők között futott, a távolban valahol egy vár bukkant fel az egyik dombtetőn. A nap elérte a hori­zontot, és lángoló fényekkel lö­vellte tele az égboltot. Sehoi egy járrrtű, sehol egy emberi lélek ... Csak az örökösen elforduló föld­felszín, a messzi futó egyenes betonsáv. Hát nem a végtelen szabadság ez? Orbán nyílegye­nesen haladt a kocsival, mozdu­latlanul tartva a kormányt. Nem nézett semerre, csak az útra. Végtelen idő, boldog idő lelt mái­éi az indulás óta. Amikor egyszer csak valami furcsa történt. Valami megma­gyarázhatatlan. A kocsi Jobbra lendült a farával, mintha motor­csónak lenne, és oldalt ragad­nák a hullámok. Orbánt nem hagyta el lélekjelenléte. Finoman balra húzta a kormányt, hogy visszavigye a kocsit az út köze­liére. De az akkor még vesze­delmesebben csúszott az út széle, a fehérre meszelt kőcövekek felé. Orbán halálos hideget érzett a torkában. Tudta mit kell tennie, kormányzott is, de a kocsi nem engedelmeskedett. Hirtelen meg­perdült a tengelye körül, és hát­tal fordulva a menetiránynak, Orbán újból megpillantotta azt az útszakaszt, amelyen eddig jött, az ferdőszédt, amelyet par pillanata hagyott el. Felordított, és eszeveszetten csavarta a kor­mányt, hogy visszaforduljon, de a kerekeket ekkor már ellenáll­hatatlan erő ragadta ki a kezé­ből, őrülten csattant vaiiml s a gyomrába, gerincébe hatolt... Már nem látott semmit. Mintha iszonyú kalapácsütések csattog­nának a kocsi törékeny bádog­testén, mintha ellenállhatatlan erő emelné fel, dobná, forgatná, taszítaná, mint egy pelyhet... Orbánt összevissza dobálta a ko­csi belsejében, megszűnt a fent, a lent, a jobbra, a balra... Az­tán hirtelen csend és mozdulat­lanság. Magához tért. Talán csak né­hány pillanat telt el, hiszen fur­csa közelségből jól látta a nap bíborfényét a fűtömegen. Amint visszanyerte az öntudatai, fel is kiáltott, eszelős rémüietfel. A ko­csi szűk belseje megszázszorozva verte vissza ezt a magányos han­got. Végképp feleszmélt, és meg­értette. hol van ... Hanyatt fe­küdt az összetört üléseken. A kocsi mennyezetéről hatalmas horpadás meredt a szemétje. De­rekába vad fájdalom hasított, de tudta, hogy sérülése nem ko­moly. Még egyszer felkiáltott, ré­mült megkönnyebbüléssel. Megpróbálta kinyitni az ajtót. Először az egyiket, aztán a má­sikat. De nem sikerült. A bal oldali összehorpadt, a jobb olda­lira félig rádőlt a kocsi. Ekkor gyorsan letekerte az ablakokat. De hiába próbálkozott, egyiken sem fért ki. Várt. hátha észreveszik az or­szágútról. De nem vette észre senki. A rádió nem szólt, hiába kapcsolta be, a motor nem gyul­ladt be... Orbán egyedül ma­radt. rettenetesen egyedül. A nap egyszer csak eltűnt a horizont mögött, s a vidéket elbontotta a szürkület és a hűvösség. A féle­lem hullámokban támadta Or­bánt. Űjra meg újra próbálko­zott az ajtókkal, de hiába. Végül öklével verte a búdogfalat. a te­tőt, a szélvédőt. Fogoly lett. Az­tán elveszítve a fejét, azt se néz­te már, hová üt, tajtékozva, szo­rongva. dühöngve, kiabálva és sírva ... Hiába, nem jött senki. Honnan is jött volna? Csak a sötétség sűrűsödött könyörtele­nül. mintha végtelen mélységű tengerbe süllyedne alá az egész földfelszín. Odafent felragyogtak a csillagok, előbújt a hold ... Át­hatóan finom tücsökzizegés áradt mindenhonnan. \ztán bagolyhu­hogás. békabrekegés, távoli, öb­lös. viszolyogtató hangok ... Közeledett az éjszaka. És le fs szállt az éjszaka. Semmi se tör­tént. Orbán dideregve, megder­medve, elhagyottan gubbasztott abban a bádogroncsban, amit délután még autónak neveztek. Átláthatatlan feketeség vette kö­rül. És vérfagyasztó, a képtelen^ nél is képtelenebb mozdulatlan^ ság. Valamikor felvirradt. Valami­kor rá is találtak Orbánra a kö­vetkező nap folyamán. Egy da­rusautó kihúzta a roncsot az or­szágútra, és feszítővassal felnyit tották az ajtaját. Orbán kimász­hatott végre a börtönéből^. Ha­zaszállították a roncsot, az em­berek az utcán megbámulták, és ujjal mutogattak rá. Jobban megbámulták, mint újkorában A biztosító és a szerviz kisü­tötték, hogy a bal hátsó gumi de­fektet kapott. De az is lehet, hogy gyári hiba okozta a balesetet. Orbánnak minden kárát kifizet­ték. Vadonatúj kocsit kapott, megszólalásig hasonlót az első­höz. ő azonban tudta, egyedül ő tudta, hogy ez mar nem az a ko­csi, ez már nem az a szerelem. *

Next

/
Thumbnails
Contents