Délmagyarország, 1972. november (62. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-12 / 267. szám

V VASÁRNAP* 1972. NOVEMBER 12. DM /•V.VA m a gialz SaS ELSŐ SZAVAD: FÖLD E géppofák közt agyagdöngölő szódagonyázó magunkkal mi lesz? Visszahúzódik bennünk is a zöld? Látjuk időtlen utunk úttalan spirálok pagonyóba beleveszni? A puszta test? Kirakat villogó tükrében combok mellek ragyogása Utcaárban kehes vesszőfutás rikkancsok smasszerek hullamosók szikár fuldokló sorfala között A tárgyak?-Egykor mérték utadat most vetkóznl-vágyott csecsebecsék Allatok? Csontjuktól rögös a föld S a szó? Az elveszett éden után sóvárgó kegyetlen alkímia Valahol Igen valahol ma is kiléjp bozótból a fekete pásztor Göcsörtös hallgatag botjára dől Viselős anyát lát a napkorongban Pajzsán piros földdel festett madár Dondszy Kálmán AUGUSZTUSI ESTE Az alkonyégen kék ködökbe veszve kilobbant már R végső messzi fény, s a fáradt földre úgy hajolt az este, mint alvó gyermekére anyja teste, ha elringatja édes lágy ölén, Jtt&r árnya sincs az úti Jegenyének, s mezőn a munka békén elpihent, madár se száll már, csak a denevérek, s a tücskök álmos éji dalt zenélnek, ezer kis neszből szőtt az esti csend. PBTéfnek rá a fák ts hallgatózva, a kütgém is ágaskodik, figyel, a sok kazal is mintha hallgatózna, ml htrt hall a sín-menti barna pózna, jött már az ősztől titkos messzi jel? Mert zengő drótján zúgnak mély fuvalmak, s most messzi mozdonysíp füttyent bele. Fölkél a hold. széthintve kék nyugalmat, s a réten úgy csillog föl rá a harmait millió csöpp gyöngyös tengere, mintha a mennyből, mit felhők takarnak, lágy szárnyain halk zsongó égi karnak, a Tejút szállott volna csendbe le. P

est és Buda egyesítésének centenáriumi évében fotósorozatban mutatjuk be a magyar székváros múltját és jelenét. Mai képeinken sorrendben: Buda és Pest. látképe a XVIII. század végén — A budai Annatemplom es környéke az 1800-as évek elején — Buda a pesti partszélről tekintve, 1845-ben — a Színház tere Pesten, 1845-ben — A Váci utca a XIX. század közepén — A hajóhíd képe a Várból, 1846 körül. O

rbán négy teljes évet várt a kocsikiutalásra. Kitartóan, némán, egy szerzetes türelmével. És keserűen fortyogó gyűlölettel a világ valamennyi autótulajdonosa iránt. Pedig ez a négy év igazán semmi... Semmiség ahhoz a tíz évhez képest, amennyi idő alatt a kocsi árát gyűjtötte össze. Mennyi lemondás' Mennyi remény, mennyi elfojtott indulat, bizakodás) De érdemes volt. Szen az aranyfényű, kora őszi délutánon végre ott csillogott szeme előtt a halványszürkére lakkozott vadonatúj kocsi, a legfrissebb rendszámmal, antennával, rádióval. Krómlécein, mint rtriegannyi tükörben, ott ragyogott az egész világ! S amint belebújt, a mattfényű üvegablakok elhatárolták Orbánt az egész világtól, csak szelíd, simogató visszfényét engedve be mindannak. ami oly szorongatóan nehezedett ró. S amikor elindult, amikor a tér, a távolságok, a színek csodálatos kavargásban vették körül! Mintha új életre született volna ebben a pillanatban. Néhány perc alatt kiért a város házai közül. Nem volt gyakorlott vezető: bár öt éve szerezte a jogosítványt. Kevés alkalma nyílt az autóvezetésre. Nem kért kölcsön kocsit senkitől, hiszen jól ismerte a közmondást: fogkefét, autót, feleséget... S ezt. az Íratlan törvényt, amely annyi megalázó, fájdalmas pillanatot szerzett neki, most, hogy életében először, saját kocsijából pillantotta meg az országút napsütötte. végtelenbe futó betoncsíkját, diadalmas örömmel tette magáévá. Már a legelső kilométeren megfogadta, hogy kincsét senkinek, de senkinek nem adja kölcsön! Úgy fog a kérelmezők arcába nevetni, ahogy az övébe nevettek volna valaha ... Ezt a fekete ébenténvben csillogó volánkarikát, ezt a tenyérbe mászó sebességváltókart, e/ekét a szűz-érintetlen kapcsolókat, ezeket a sokáig csak reménytelen messzeségből csodált műbőr üléseket nem érintheti idegen kéz. Már sehol a város, sehol a kőrengeteg. amely a hivatali munkát, a hétköznapok taposómalmát. örök és kielégíthetetlen vágyakozásokat jelentett Orbán számára, amióta csak élt... Nemsokára lefékezett, az. útszélre kanyarodva, egy sohasem látott vidéken. Leállította a motort, és hosszan szorongatta tenyerében a slusszkulcsot. Űjra meg újra saját kövérkés, pisze orrú arcára bámult a visszapillantó tükörben, mintha kívülről látta volna most önmagát, a többi ember szemével: bámulattal és irigységgel. Nem, most már soha többé nem lesz magárahagyatva, magába börtönözve. Ujjaival végigtapogatta a kárpitot, az üléseket, a sebességmérő csillogó üvegkorong iát, a kapcsolókat, a pedálokat. Bedugta, kihúzta, megint bedugta, megint kihúzta a slusszkulcsot... Szinte lihegett a gyönyörűségtől, olyan mérhetetlenül boldog volt. Hány év, hány hónap, hány nap és hány óra pergett a semmibe, emésztő lassúsággal, amíg ez a pillanat végre elérkezett! A kocsirádióból réges-régi, csodaszép melódiák áradtak. Minden az övé, minden, minden_ Lúgos sy Gyula AZ ÜJ KOCSI A kocsi az utolsó fillérig kifizetve, biztosítva. És ő kivett három. régóta tartogatott szabadnapot. hogy bejárassa. hogy megismerje, hogy összenőjön vele. Végképp megmámorosodva kiszállt a kocsiból, s végigtapogatta a lakkozott bádogtestet, a lökhárítókat, a reflektorok okosan figyelő szemét. A süllyedő nap bt bor lényt szórt e megvalósult álomra Aztán visszaszállt a kocsiba, és továbbhajtott. S mind jobban megittasulva az alatta rohanó földfelszíntől, a semmitől sem korlátozott mozgás őrjítő varázsától. egyre sebesebben hajtott. Már közeledett a Balaton-vldékhez. Túlságosan nagv lett a forgalom. Orbánt, zavarta a sok autó. inkább elkormányozta a kocsit egy másik irányba. A széles betonon újra dombok, erdők között futott, a távolban valahol egy vár bukkant fel az egyik dombtetőn. A nap elérte a horizontot, és lángoló fényekkel lövellte tele az égboltot. Sehoi egy járrrtű, sehol egy emberi lélek ... Csak az örökösen elforduló földfelszín, a messzi futó egyenes betonsáv. Hát nem a végtelen szabadság ez? Orbán nyílegyenesen haladt a kocsival, mozdulatlanul tartva a kormányt. Nem nézett semerre, csak az útra. Végtelen idő, boldog idő lelt máiéi az indulás óta. Amikor egyszer csak valami furcsa történt. Valami megmagyarázhatatlan. A kocsi Jobbra lendült a farával, mintha motorcsónak lenne, és oldalt ragadnák a hullámok. Orbánt nem hagyta el lélekjelenléte. Finoman balra húzta a kormányt, hogy visszavigye a kocsit az út közeliére. De az akkor még veszedelmesebben csúszott az út széle, a fehérre meszelt kőcövekek felé. Orbán halálos hideget érzett a torkában. Tudta mit kell tennie, kormányzott is, de a kocsi nem engedelmeskedett. Hirtelen megperdült a tengelye körül, és háttal fordulva a menetiránynak, Orbán újból megpillantotta azt az útszakaszt, amelyen eddig jött, az ferdőszédt, amelyet par pillanata hagyott el. Felordított, és eszeveszetten csavarta a kormányt, hogy visszaforduljon, de a kerekeket ekkor már ellenállhatatlan erő ragadta ki a kezéből, őrülten csattant vaiiml s a gyomrába, gerincébe hatolt... Már nem látott semmit. Mintha iszonyú kalapácsütések csattognának a kocsi törékeny bádogtestén, mintha ellenállhatatlan erő emelné fel, dobná, forgatná, taszítaná, mint egy pelyhet... Orbánt összevissza dobálta a kocsi belsejében, megszűnt a fent, a lent, a jobbra, a balra... Aztán hirtelen csend és mozdulatlanság. Magához tért. Talán csak néhány pillanat telt el, hiszen furcsa közelségből jól látta a nap bíborfényét a fűtömegen. Amint visszanyerte az öntudatai, fel is kiáltott, eszelős rémüietfel. A kocsi szűk belseje megszázszorozva verte vissza ezt a magányos hangot. Végképp feleszmélt, és megértette. hol van ... Hanyatt feküdt az összetört üléseken. A kocsi mennyezetéről hatalmas horpadás meredt a szemétje. Derekába vad fájdalom hasított, de tudta, hogy sérülése nem komoly. Még egyszer felkiáltott, rémült megkönnyebbüléssel. Megpróbálta kinyitni az ajtót. Először az egyiket, aztán a másikat. De nem sikerült. A bal oldali összehorpadt, a jobb oldalira félig rádőlt a kocsi. Ekkor gyorsan letekerte az ablakokat. De hiába próbálkozott, egyiken sem fért ki. Várt. hátha észreveszik az országútról. De nem vette észre senki. A rádió nem szólt, hiába kapcsolta be, a motor nem gyulladt be... Orbán egyedül maradt. rettenetesen egyedül. A nap egyszer csak eltűnt a horizont mögött, s a vidéket elbontotta a szürkület és a hűvösség. A félelem hullámokban támadta Orbánt. Űjra meg újra próbálkozott az ajtókkal, de hiába. Végül öklével verte a búdogfalat. a tetőt, a szélvédőt. Fogoly lett. Aztán elveszítve a fejét, azt se nézte már, hová üt, tajtékozva, szorongva. dühöngve, kiabálva és sírva ... Hiába, nem jött senki. Honnan is jött volna? Csak a sötétség sűrűsödött könyörtelenül. mintha végtelen mélységű tengerbe süllyedne alá az egész földfelszín. Odafent felragyogtak a csillagok, előbújt a hold ... Áthatóan finom tücsökzizegés áradt mindenhonnan. \ztán bagolyhuhogás. békabrekegés, távoli, öblös. viszolyogtató hangok ... Közeledett az éjszaka. És le fs szállt az éjszaka. Semmi se történt. Orbán dideregve, megdermedve, elhagyottan gubbasztott abban a bádogroncsban, amit délután még autónak neveztek. Átláthatatlan feketeség vette körül. És vérfagyasztó, a képtelen^ nél is képtelenebb mozdulatlan^ ság. Valamikor felvirradt. Valamikor rá is találtak Orbánra a következő nap folyamán. Egy darusautó kihúzta a roncsot az országútra, és feszítővassal felnyit tották az ajtaját. Orbán kimászhatott végre a börtönéből^. Hazaszállították a roncsot, az emberek az utcán megbámulták, és ujjal mutogattak rá. Jobban megbámulták, mint újkorában A biztosító és a szerviz kisütötték, hogy a bal hátsó gumi defektet kapott. De az is lehet, hogy gyári hiba okozta a balesetet. Orbánnak minden kárát kifizették. Vadonatúj kocsit kapott, megszólalásig hasonlót az elsőhöz. ő azonban tudta, egyedül ő tudta, hogy ez mar nem az a kocsi, ez már nem az a szerelem. *