Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 250. szám

VASÁRNAP, 1972. OKTÓBER 22. 5 m a sam CSODA A HIVATALBAN ŐSZI ELÉGIA Ladányi Mihály ZÁRÓRA JÖN A vaksi alkonyat tört bottal sétál, leül mellém a parkban, mélyet szusszan. Egy asszony hozzámdől a villamosban, fúillata elszáll a megállónál. A kocsma nyűtt, varjú-taposta tarló, poharakban savanyú est pezseg. A kövér pénztárosnő rámdereng. Az ember — mondja isten — fázik s gyarló. Záróra jön, és ködtől csepegő fák köhögve ácsorognak utcahosszat. Tél lesz, s talán a darazsak is vacognak, akik mézes nyaramat kirabolták. Tasnádi Varga Éva MERT NEM LEHET::: l—Mert nem lehet, hogy többé ne lassam: — vitorla átlóz gyöngy színű tájban, s piros csónakok egymást követve úsznak a túlsó partig örökre. ... Mert nem lehet, hogy jegenyék karja felhők szegélyét tőlem takarja, s napisten arcát sohasem nézzem, perelek hát a rohanó széllel, perelek én az ősszel, halállal, rámtekeredő pók-függöny szállal, félelem rázta fekete perccel, s rákiabálok: — Elek, eressz etl ... Mert nem lehet, hogy testem törése ne hajtson szárat, szirmot az égre, s levelem bontva, arcom kitárva, ne nézzek tovább születő fákra. T ávol a forgalmas autó írtaktól apró falvak húzódnak meg a hegyek között. Állomásukon átcsattog a gyorsvonat, de meg nem áll sohasem. Sáros, kes­keny utak vezetnek hozzájuk, az országutak motorizált vándorai zsázszor is meggondolják, végígmenjenek-e raj­tuk? Kényelmesebben elérhetik a modern útszéli csárdá­kat, vagy kirándulóhelyeket, széles parkolóikkal — kis fal­vak nyugalmát így nem zavarja népes turistasereg. Észak­Magyarország hegyei között, a Mátra, a Cserhát, a Bükk völgyeiben régi várromok szomszédságában éli csöndes megszokott életét Sámsonháza, Hollókő, Mátraverebély, Somoskőújfalu, Omassa és még sok hangulatos falucska lakossága. Meghívjuk most olvasóinkat egy őszi kirándu­lásra, Somogyi Károlyné fotóinak segítségével. Ezen a napon délelőtt fél ti­zenegykor nem volt ott a szo­kásos kávé a főosztályvezető asz talán. Csengetett: — Ilonka, kérem, elfelejtette a kávét. Már két perccel elmúlt fél tizenegy. — Nem felejtettem el. — Hogyhogy nem felejtette el? — Nem akartam kávét főzni. A főosztályvezető a csodálko­zástól nem tudott szóhoz jutni. Ilonka folytatta: — A Munka Törvénykönyve engem nem kötelez arra. hogy kávét főzzek. — És kiment. Kemenes kopogott. — Behoztam az Eximpexim ak­táit. A főosztályvezető aláirta és megkérdezte: — Azt hiszem, jó volt ez az el­gondolásom. A Kimiért-ügyben szerencsés kézzel nyúltam a do­loghoz. Nemde? — Nekem különvéleményem van. Szerintem sok hiba van a szerződésben. — Miért, mi a maga elgondo­lása? — Nem fontos, hogy mi a vé­leményem. Úgyis mindig az tör­ténik, amit ön elgondol. Akár helyes, akár nem. Kemenes távozása után a hi­vatalsegéd lépett be. A postát hozta. A főosztályvezetőnek hi­ányzott a kávé. Éhes is volt — Kérem — mondta —, le­gyen szíves, hozzon két zsemlét, öt deka sonkát és egy duplát. A poharat fedje be, nehogy kihűl­jön a kávé. — Bocsánat — szabadkozott a hivatalsegéd —. tegnap értekez­tem a Műanyagtröszt egyik hiva­talsegédjével. Azt mondta, hogy a hivatalsegéd nem köteles uzsonnáért szaladgálni. Bocsánat, hogy megfogadtam a tanácsot. A főosztályvezető a fejéhez kapott. Mi van ma Itt? Amikor azután Mecsekiért telefonált, és az azt üzente, hogy sürgős mun­kát kell befejeznie, amit tizen­kettőre a minisztériumba kell el­juttatni, ezért nem tud feljönni, jöjjön le hozza a főosztályveze­tő, pulyakvörös lett a méregtől, és bevett két andaxint. ö maga ment ki vízért, nem mert Ilon­kától kérni. A lány éppen tele­fonált, mikor ő visszaérkezett a vízzel. Ezt mondta a telefonba: — Itt van. bent van, de azt mondta, hogy ha ön telefonál, mondjam azt, hogy házon kivtil van. Mit csináljak? A főosztályvezető szédülten ment haza, rossz éjszakája volt, és másnap szinte félve ment be a hivatalába. Ilonka nagyon- kedvesen fogad­Cseperész az eső. A város füst­je együtt gomolyog az alacsonyra ereszkedett felhőkkel. Minden szürke, minden szomorú, minden csupa ősz... Az úttest közepén egy csöpp­nyi énekes madár teteme. Csőre szétnyílt, nyakacskája piros, zöl­des szárnya dermedten, tárva ta­pad a kövezetre, piciny karmai gémberedetten behajoltak — ta­lán ösztönszerűen kapaszkodni akart valamibe — a lehetetlenbe —, akkor, amikor a szárny már képtelen volt a lebegésre. Lehet, hogy a délre vonuló csapatból választotta ki a kény­szerű pusztulás. Lehet, hogy fá­radtan villanydrótnak röpült. Nyilván párjával kettesben in­dult volna a nagy útra. Mindegy, hogyan történt... A hűséges társ itt kesereg valahol a közelben, fájdalmasan trillázik, hol innen, hol onnan hallatszik a szomorú gyászdal, de sehol sem látni, megbúvik nagy magányában, s dalol, dalol... Egy fiú és egy kislány veszi észre. Közelebb lépnek hozzá. Nézik és nem szólnak. A kislány lehajol, két ujja közé fogva föl­emeli a madárkát, majd tanács­talanul körbenéz. Aztán a fiú át­veszi tőle a tetemet, s messzi ív­ben elhajítja. A madár ott akad ta, pont íél tizenegykor hozta 3 kávét. Később Kemenes bekopo­gott egy aktával, és áradozva mondta: — Ez a tranzakció bölcs el­gondolás volt. Egyike főosztály­vezető elvtárs ragyogó ötletei­nek. A hivatalsegéd később meg­kérdezte: — Hozhatom a sonkát? Lá­tom, kávé már volt. Azután Mecsekinek telefonált. — Nincs sürgős dolga? — kér­dezte tőle. — Ha a főosztályvezető elv­társ hivat, nem lehet sürgősebb dolgom. Rohanok! Újból a hivatalsegéd jött be. A déli újságot hozta. Az első olda­lon színes riport hirdette: „Be­számoló a tegnapi különleges vi­lágnapról". PALÁSTI LASZLO fönn, a kerítés mentén már vi­rágait régen vesztett, de még dús levélzettel zöldellő orgona­bokor ágai között. Utoljára röpült a madár. A legutolsó repülése volt. Am, illő-e ez a temetés, ez az érzéketlen szertartás? Méltó-e egy tarka tollú, hasznos madár­kához, s a dalhoz, amely oly kétségbeesett, hogy a legfino­mabb hegedű húrja se képes a síró hang utánzására ... Néhány lépés után visszafordul a fiú és a leány. A fiú megkeresi az ágak között a madarat, tenye­rébe fogja, s elindul vele a leg­közelebbi járdaszéli fához. Cipője orrával beletúr az ázott földbe, aztán bicskája után kotor, ki­nyitja a pengét, s gyors szúrká­lássál gödröt ás. Csak egészen kicsit, csak akkorkát, hogy egy maréknyi halom domborodik a gödör mellett, s szinte egészen elsimul, mire újból visszakaparja. Alatta a madárka, a kis énekes, amelyről nem tudni, hogy hon­nan jött, és hová tartott, csak azt, hogy tegnap még röpült, teg­nap még együtt duettezett a tár­sával. Tegnap még sütött a nap. Tegnap még senkit sem indított volna meg egy kimúlt madár. De ma már ősz van... CSALA LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents