Délmagyarország, 1972. október (62. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

I YASARNAP, 1912. OKTÓBER 18, IM HIHIHI n ÍM M m|a|g|a|z Nino Nikolov TENGERÉSZ­VÁROSOK Városok tengerparti fészkek hal kéthazájú tengerészek megtérő vandoramadarak napszítta házak vizbe-gyökeredzett hajók zászlőtlan csónakok merengenek s a tengerek hol út és vihar torlódik egybe hogy megszülessék a férfi hol csak a szél lehet szeszélyes a szembe-szél hátszélbe fordul a hátszél szembefordul asszony vér ilyen lázasan megváltó szerelemre hoí megszólal a távozás jó utat hajók s a visszatérés hangtalan akár a csók vagy fölveri a megcsöndesült utcát mint a magányos léptek •városok tengerparti fészkek GERGELY ÁGNES FORDÍTÁSA ban Pelcsev VERS Nem tudok élni a haragos lobogok nélkül, nem tudok élni a vérvei és gyásszal sujtásos anyaföld nélkül, nem tudok azok nélkül akik a legszörnyűbb golyót saját szívüknek szánják, akik az örök koszorút viselik önmagukban, akiknek a szabadsághoz még szavuk van. S micsoda szégyen azok közt élnem akik véletlenül maradtak élve, s micsoda szégyen a megölt barátok között élnem abban a vézna reményben hogy már nem tudnak rólam, abban a végső reményben hogy megbocsátottak, abban az aljas reményben hogy nem tudok élni a haragos loíbogók nélkül, a szabadságnak szánt haragos monológ nélkül. NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA A bolgár kultúra hetét, ünnepeljük Szegeden október 15—22. között. Ünnepi filmbemutatók, kiállítások, barátsági gyűlések és sok egyéb kulturális rendez­vény szerepel a programban. A bolgár kultúra hete al­kalmából irodalmi összeállítást közlünk vasárnapi Ma­gazinunkban. Képsorunk a bolgár ikonfestészet szegedi reproduk­ciós kiállításának anyagából mutat be néhány alkotást. ég mielőtt megvédte az is­meretlent a kutyáktól, Mokanina. már tudta, hogy nem véletlenül állított be hozzá a paraszt, hanem a szük­ség hajtja. Haragosan ráförmedt az ebekre, s végignézett látoga­tóján: az ismeretlen paraszt pi­ros lélekmelegít öt viselt, mint a Deli-Ormán vidékén élő szegé­nyek általában. A derék, nagy dardb férfiról lerítt, hogy ágról­szakadt, született szegényember: az ingén folt hátán folt, s a nad­rágját felemás darabokból ügyet­len öltésekkel toldta össze, s el­nyűtt, ütött-kopott volt a tüsző­je. A mezítlábas férfi hatalmas termetű volt. akárcsak egy hegy, de Mokanina jól látta, hogy azok közé a galamb szívű emberek közé tartozik, akikről azt beszé­lik, hogy még a hangyának is utat engednek. A paraszt köszönt, valami olyasfélét "motyogott: „Hógy szol­gál az egészsége" — de gondter­helt tekintetén látszott, hogy máshol jár az esze. Révetegen bámult maga elé, s előre muta­tott, azt akarta megtudni, vajon Mandzsilari falu arrafelé fek­szik-e, és mennyi az út odáig? Mokanina megadta a felvilágo­sítást, s közben az országúton cfry egylovas kocsit pillantott meg. A paraszt hagyta ott, amíg betért hozzá. A kocsin egy as>­szony ült görnyedten. a kezét összekulcsolta mellén. Fejkendő­jét meg sem kötötte, mintha így könnyebben bírná a meleget. Nagy volt a hőség, az igaz. de Mokanina tudta, hogy ha az a.sz­szonyok kioldják a fejkendőjü­ket, akkor a forróságon kívül va­lami más is gyötri őket. A ko­csiderékban csergé be bugyolált, fiatalabb nő feküdt, fejét egy fe­kete párnára, hajtva. Mokanina lánynak nézte, bár félrefordított arcát nem láthatta — Beteget visztek? — kérdez­te Mokanina. — A lányom beteg. A paraszt a mezőn legelő ju­hok felé nézett, rajtuk felejtette gondterhelt tekintetét. mintha nem is látná őket. — Hát ez a mi nagy bajunk — folytatta. — Nem vagy idevalósi. Hon­nan jössz? — Nadezsdából, Kanara mellől. Azelőtt Kucsuk-Ahmednek mondták. Onnan jöttem ide. Be­járom a falvakat. Humát árulok mindenütt, jó agyag az, arra mi­felénk sokat találni, s az asszo­nyok örömmel megveszik a jó humát. Amikor pedig eljutok a tenger partjára, veszek ott halat, vagy szőlőt, vagy ami éppen akad. Hál' istennek, megélünk. Hiszen, ha ez a szerencsétlenség nem szakad ránk ... A paraszt leült a földre, elő­szedte kecskebőr dohányzacskó­ját, s körülményesen cigaretta­sodráshoz fogott. Mokanina mel­léje telepedett, s látta, hogyan reszketnek a férfi cigarettát sod­ró, vastag, s bütykös ujjai. — Egy gyereket se tudtunk fel­nevelni — panaszolta. — Csak ő maradt meg egyedül — mutatott a kocsi felé —. három még kis korában meghalt. Vigyáztunk rá, mint a szemünk világára. A szánktól vontuk meg a falatot, hogy vásárolhassunk neki néha' valamit, s csináltattunk ruhát is, ne fájjon neki. ha látja, a többi lordon Jovkov A FEHÉR FECSKE mit visel! Hát. mostanig vigyáz­tunk rá, isten kegyelmével. Az­tán nemrégiben, egyeszerre mint­ha agyonütötték volna. Semmi baja, csak sorvadozik. Hallom — ' az anyjának beszéli —, az bánt­ja, hogy a barátnői mind férjhez mentek. 6 meg pártában maradt. „Ne gyötörd magad. lányom — vigasztaltam —, megtalálod majd te is a boldogságodat. Mit törődsz te a többiekkel? Azok jómódú­ak! A legények manapság gaz­dag menyasszonyt keresnek ma guknak! De még elég fiatal vagy, te is férjhez mégy majd, nem késtél le róla. Sose törődj má­sokkal!" — Hány éves a lányod? — Tizenkilenc múlt. Gyümölcs­oltó Boldogasszony napján tölti be a huszadik évét. — Elég fiatal még! — Fiatal bizony. A paraszt elnémult, s újra a juhokat nézte, anélkül, hogy lát­ná őket. A rekkenő hőségben csak a tücsök ciripelése hallat­szott valahol a közelben. — A nyáron könyörgött, hadd menjen el 6 is aratni. Szegények vagyunk, szűkösen élünk, de csak nézem, milyen gyenge, milyen beteges, nem engedtem. De egyre rimánkodott: „Apám. nagyon kérlek, engedj el engem is a töb­bi lánnyal!" Hát jő. elengedtem. Hogy aztán mi történt, nem tu­dom, hiszen nem voltam ott. Éj­jel-nappal kint voltak a szántó­földön, este ott feküdtek le, s reggel ott keltek fel. Csak azt tudom, amit később maga mon­dott el nekem. Egyik nap, egész napos aratás után, a lányok meg­vacsoráztak, aztán énekeltek s nevetgéltek. Majd lefeküdtek. Nonka — így hívják a lányomat — ugyancsak lepihent. „Ledőltem — mondja — a kévék között, egy asztag alá, lefeküdtem szélmen­tes helyre, s beburkolóztam. El­aludtam. Aztán egyszerre érez­tem — mondja —, hogy valami nehéz, valami hideg nyomja a mellemet! Kinyitottam a szeme­met: kígyó!" — Ejnye! — Bizony, egy kígyó! Rátekc­rözött, s a mellére feküdt. Felki­áltott, rémülten megfogta a kí­gyót. s elhajította. — Rátekerőzött? Megesik ara­táskor az ilyesmi. Hallottam olyat is. hogy a kígyó egy asszony szájába mászott bele. De nem marta meg. A lányodat se bán­totta. ugye? — Nem! Csak a mellére fe­küdt. Nonka megragadta, s elhu­jitotta. így mesélte nekem. Nem tudom, rossz álom volt-e, vagy valóság! Azóta alig áll a lábán Elhervadt, mint a letépett virág A mellét fájlálja: „Ott. ahol a kigyó megnyomta — mondja —, olt fáj!" — Ejnye, de furcsa! — álmél­kodott Mokanina. — Hát most hová viszed? Talán doktorhoz? — Eh. a doktorok! Mit érnek a doktorok? .., Hánynál jártunk már! Most elviszem... hm . . hogy is mondjam csak... Én ugyan nem hiszek benne, de kit, tudod, milyen az asszonynép, ha egyszer valamit a fejébe vesz. S beteg is, meg annyira fiatal még... Megremegett, s elnémult. Né­zelődött. Ok nélkül húzogatta hol a bajuszát, hol meg a szakállát, már régen borotválkozhatott, s az állán erősen őszülő borosta ütött ki. Mokanina szavak nélkül is megértette, hogy minden ősz szál bajról és bánatról tanúskodik. — Egy este — folytatta az is­meretlen — a mieink a révtói jöttek haza. Ott beszéltek vala­mit az emberek, tudom is ér., hogy mit, jókedvű cmb'erek vol­tak, talán csak tréfálkoztak ve­lük. De Sztoenica, az ángyom, azonnyomban átfutott' hozzánk, be nem all a szája, mindig min­dent tud! .,Guncso! — kiabált már a kapunál. — Szerencséd va.n, neked is, meg a lányodnak isi Most minden rendbe jön!" — „Mi történt?" — kérdem. „A rév­től jöttek haza a Sziderov-gyere­kek, Nikola meg Penju. azzal, hogy Mandzsilarban megjelent... megjelent egy fehér fecske. Olyan fehér, mint a hó!" — „Hát aztán?" — „Tudod-e — azt mondja —, mit jelent a. fehér fecske? Száz évben egyszer, ha megjelenik valahol, s az, aki meglátja, rögtön kigyógyul min­den nyavalyából! Guncso — mondja —, indul), siess, ne halo­gasd! Vidd el Nonkát!" — „Jaj, talán segít!" — zokogott a lá­nyom, meg az anyja is sírni kez­dett. És így jutottunk el ide — De vajon igaz-e? — kiál­tott fel Mokanina. — Hol lehet az a fecske? — Mondtam, hogy irt jelent meg, Mandzsilariban! — Fehér? — Hófehér! Jélokanina csodálkozva nézett körül, aztán az országútra tekin­tett. Minden áldott nap erre a legelőre hajtotta a nyájat, de csok most vette észre, hogy a te­lefonhttzalokon mennyi fecske ül. De ilyenkor megszokott látvány ez: közei az Űr Színeváltozásá­nak ünnepe, s ilyen tájt már ösz­szegyűlnek, összesereglenek a gó­lyák, meg a fecskék is, átválté ­szen. Oly sek volt a fecske, t olyan sűrűn ültek egymás mel­lett, hogy a huzal megereszke­dett alattuk, s lelógott, mini egy rózsafüzér. Se szeri. se számuk, de mind fekete. — Hát ezért jöttem ide is — mondta a paraszt, bátrabban, megkönnyebbülten. — Mondom magamban, megkérdezlek téged is, talán láttad a fehér fecskét, talán hallottál róla valamit.... — Nem hallottam, jó ember, semmit sem hallottam. Fehér fecske? Hírét sem hallottam, t nem is láttam soha egyet sem .., Aztán hirtelen észbekapott, hogy szavai talán végleg kétség-

Next

/
Thumbnails
Contents