Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

66 VASÁRNAP, 1972. SZEPTEMBER 10. DM .V.V.V má a lg alz f>fS?4TluA V Kiss Attila rajza Bűór András ÉJSZAKA Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknőőlében vlilámgolyón Sörényes lovak doboltak A szél a völgyön á\'zihált Feketén forrt a láva Esö korom és harag hullt A teremtő világra A

város százezer arcát mutatja a benne élőnek. A megszokott képek mellé mindig újat lel a kutató szem. Es ilyenkor örülünk a felfedezésnek: „Nini, hiszen itt járunk-kelünk évek vagy évtizedek óta, de ilyennek még soae láttuk!" Ismerős városrészeket mutat be Somogyi Károlyné kamerája — olyan pontokról, ahonnan mi ritkán vagy sose latjük. Talán játéknak vagy kis tanulmánynak is érdekes: ugyan hal kattant a kamera zárja, amikor ezek a felvételek készültek? Sz. Simon István ALKALMI EMBEREK Valaki egyszer kitalálta, hogy nincs már szegény ember. Ha le kellene lapátolni tíz mázsa -szenet a pincébe; ha föl kéne ásni egy kertet; ha kidőlt kerítést kellene megreparálni, nincs kihez fordulni. Mindenki állásba ment: gyárba, téeszbe, hivatalba — a napszámos világ odavan! Segítséget inkább csak baráti körből vagy a rokonságból lehet sikeríteni! Pedig valamikor de sok János bácsi volt! Nem alkudott, s nem kért, örült, ha hívták. Kapott érte levetett nadrágot, talpalni való cipőt, pipadohányt... Szegény ember azonban tényleg nincsen már. Üj értelme van a szónak. Mindenkinek van valamennyicske nyugdíja; valamekkora házacskája, lakása; mindennap fő valami rendes étel a tűzhelyen. Alkalmi emberek azonban vannak. Nyári kalandozásaimon találtam nem egyet. Az erdő fia — Majd szólok Ugyebárnak, hogy hozzon szombatra egy kis nyulicát! — hallottam a háziaszszony hangját. S minthogy a különös név is, meg a nyulica is teljesen ismeretlen volt számomra, rákérdeztem. — Hát az Ugyebár egy ember; a nyulica meg egy gombafajta. Jó ropogós gomba, nem fő széjjel. Szombaton megjött Ugyebár. — Jó napot, jó napot! Ugyebár két litert kértek? Meghoztam, meghoztam, tízért adom literjét, mert ugyebár most nagyon sokat kell érte járni... Nem úgy van most, ugyebár, mint más esztendőben. Sokan szedik. Mit kell járni érte, amíg lesz egy liter! És rengeteg a szúnyog, ugyebár, a borzasztó áradások miatt... Vargánya? Nem létezik. Éppen akad, de csupa kukac ugyebár. Teljesen megbolondult most az idő. Szikkadt, vékony kis emberke, lóg rajta minden: nadrág, kabát. A kalap is nagy neki, leesik egészen a két fülére. Az arca olyan, mint egy fagyökér: barna és moccanatlan. Csak vékony szája mozog sebesen. — Hozok én szerdán is, persze, hogy hozok. Mert ugyebár én tudom, hol kell keresni. Én mindig az erdőt járom. Tudok ugyebár minden bokrot, minden dombot, minden hajlatot. Ha senki nem lel, én akkor is hozok. Az elhullott falevelek közt szeret a nyulica. Nem is látszik jóformán. Hisz némelyik csak akkora, mint egy mogyoró. Mondtam, ugyebár, nem sok érte a tíz forint... meszszi kell érte menni, nagy darab földet be kell járni, sokszor le kell hajolni, ugyebár ... Ugyebár mindennap az erdőn van, ha nem zuhog az eső vagy nem borítja föl a szél. A nyugdíjat a feleségének adja a postás, ő abból pénzel, amit az erdőtől elvesz. Nyáron go/nbát szed, télen söprűvesszőt vág és megköti. Ismerik az emberek, ismerik a fák, ismerik a vadak. Megy, hajol, megy, hajol, megy, hajol... és hírt hoz az erdőről. — Kidőlt a nagy tölgyfa az Akasztón! Megkapja a húszast, átballag vele a sarki kocsmába, vesz eRy fröccsöt meg egy pakli cigarettát Ott is kap rendelést. — Szegény-gombát? Hohó, évek óta nem láttam. Pedig mennyi volt! Rákaptak az őzgidák. Azok eszik meg. Az egyetlen gomba, amit esznek. De azt mind föleszik. Arról ugyebár, le kell mondani ... És reggel újra megy az erdőre. Megy, hajol, megy, hajol, megy, hajol... Helyettes A Helyettes alszik a vendéglő egyik székén. Moccanatlanul alszik, csak a legyeket hessenti el olykor az orra hegyéről. Semmi köze hivatalból a kocsmához, de Helyettesnek hívja mindenki, ö a nemhivatalos üzletvezető-helyettes. Mert ha kell, bort fejt; asztalokat és székeket hord; hordót, mos, de még árut is átvesz. Teljes és feltétel nélküli bizalomban él az üzletvezetővel, aki rábízza a kulcsokat, de ha kell, még a kasszát is. Rokkant-nyugdíjas öreglegény a Helyettes. A bányában érte valami baj. Nem beszél róla, pedig a kocsmában mindig sok a szó, ő meg télen ott melegszik, nyáron ott hűsöl. Szereti a bort, csak a jó bort, de hozzá nem nyúl, ha nem kínálják. Térdig gázolhatna benne, akkor sem hörpintene belőle, ha a főnök azt nem mondaná neki: no, igyék egy jó fröcscsöt! ö hordja a zenészek hangszereit; ő adja postára a napi bevételit; ő vigyáz a vendégek autójára. Lassan ébredezik. Kitörüli az álmot a szeméből, körüljárja a vendéglőt, gondol egyet és odamegy a zenészekhez. Nem húz százast a vonóba, csak pózba áll. A prímás meg már rá is zendít; „Hopp, te Zsiga..." és Helyettes táncol. Csak komótosan, szépen, mert a derekában maradt valami a bányából. A felső teste nem is mozog, csak a lába, de az annál fürgébben, ütemesebben. Oda figyel mindenki. Nézik, hogy Helyettes mulat. Az asztalok alatt megmozdulnak a lábak az ütemre: „Hopp, te Zsiga, nem aludtam az éjszaka". És valaki odaáll mellé. Már ketten, már hárman, már négyen járják. Már az egész vendéglő ropja. — Tán percentet kap Helyettes a zenészektől meg a főnöktől? — kiált közbe valaki kajánul. De nem szól rá vissza senki. Észre is alig veszik, hogy Helyettes már nincs ott a bokorban. Leküldte a főnök a pincébe. Zárás. Helyettes helyre rakja a székeket meg az asztalokat, veszi a seprűt és takarít, ö pattintja rá a lakatot az ajtóra. Hazamegy, alszik egyet, hogy holnap újra jöhessen. A kaszás Tuskókezű, zömök kis öregember. Már csoszogva jár, túl van a hetvenen. Olyan mint a ;czalonnafölső: mindenre jó. egyben nem válogat: a munkában. Négy órakor már talpon van télen-nyáron. örül a hónak, mert akkor munkát ad a természet; szereti az éjszakai esőt meg a dús harmatot, mert nedvesen jó vágni a sarjút, örökmozgó emberke. Hívják is sok helyre, mert végtelenül alapos a munkában, ha fürgesége nem is a régi mór. A telet viseli nehezen, mert ml munka van akkor. A hó ... meg egy kis favágás. Leginkább esett öregasszonyoknak, akik mellől már elment az ember. Akiknek pénzük sincs napszárpra. öntenek neki egy-két kupa rossz, zugon főzött pálinkát érte. De ingyen is megcsinálná, csak mozoghasson. Éppen megél a nyugdíjból is, a felesége mestere a beosztásnak, hiszen oly kevés kell az embernek, ha némelyiknek semmi nem elég is. Igazán a kaszát szereti. Kettő van neki. Az öreg diófa alatt egy teljes délelőttön kalapálja őket, mert holnap sarjúvágás lesz. És egy kalapálással fél napig tud vágni. Az egyik kaszájának már forrasztott a nyaka. Eltörött valamikor, de nem válik meg tőle. Jobb az így is, mint száz más. Az acélja, meg a formája... — Nézze csak meg! — szől, s a diófához állítja függőlegesen az egyik kasza nyelét. — Nekem az apám úgy tanította: az a jó kasza, amelyiknek a nyél vége meg a penge hegye között felmérve, egy arasz a különbsége... Nem értem, hát megmagyarázza. Vonalat húz a fán a nyél felső végénél, aztán elfordítja a kaszát, oldalt, hogy alámérje a vas hegyét. Ott is húz egy vonalat, és megaraszolja. Mosolyog elégedetten, mert stimmel az arasz. A másikon is stimmel, pedig az rövidebb penge. — Kérték éntőlem ezt a kaszát már 150 forintért is, mégsem adtam. Mivel dolgozom akkor? Ilyet már nem kapok, ez a kettő meg elég lesz már nekem. Ha ezek elhagynak, nem kaszálok többet... Visszaül és kalapál, pontosan; ahogy az órán pattog a másodpercmutató. öntök neki egy pohár szürkebarátot, arra leteszi a kalapácsot. Lassan nyúl érte, szinte alig lehet kivárni, hogy elérje. Megemeli, ráhunyorit, megszagolja, és ahogy a pap nyújtja az áldozati ostyát, olyan szépen, lassan emeli a szájához a poharat. Szertartásosan, tisztelettel issza meg. Nem szól rá semmit, ahogy leteszi a poharat, újra fogja a kalapácsot. Egy-kettő, egy-kettő... Szépen peng a kis üllő, a kalapács meg a penge. Azt beszéli a három vas, hogy holnap sarjút kell vágni..., hogy amíg élünk, hasznosnak kell lennünk .