Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 226. szám

66 VASÁRNAP, 1973. SZEPTEMBER 24. i /•VtVA • •••••A ED El wg az 4 • -> Kása Csaba MENETREND Szőlő, gyümölcsös nem járt a cselédnek, hanem a hosszú cselédház előtt fehér- és feketeeperfa állt hosszú sorban: csak az illette őt. Mikor megért az eper, Innen-onnan a ládákból ágylepedő került, durva kendervászon és itt is, ott is, az áldott, terhes fák alá terült; felmászott egy-egy béres vagy kocsisné, megrázta a roskadó ágakat, • a lepedőre zöld levélfelhőből fekete-fehér mézeső szakadt. Megosztoztak az epren a cselédnők, eper s kenyér lett aznap az ebéd; igy élt minálunk, Okrösi-Bátorban, abban a szent magyar királyi korban; kedvére dúskált, egyszer minden évben, az uraság ingyen fái eprében, feketében-fehérben a cseléd..; Azt hiszem, senkit sem érdekelt ez a ifura alak. A délelőtti vonatok ontották a pestieket; az egymás hátát érő szerelvényekből, mint valami feneketlen zsákból, ömlött a tömeg. E hadsereget nem afféle leruccanó, kalandot hajkurászó, éretlen fickók és nőcskék alkották — mint a balatonit —, általában szép, kerek családok látogattak a tóhoz. Az arcokon nyoma sem látszott a rögtön haccacárét keresők mindenre elszánt vigyorának; az utasok kis táskákkal, könnyed, öntudatos léptekkel, magabiztos mozdulatokkal indultak a buszmegállóhoz. A farmra, a birtokra tartottak, s ez pontosan meghatározta viselkedésüket. Ha valaki szemmel kísérte az állomás életét, úgy vélhette: minden vasárnap egyforma, ugyanazok a vonatok fékeznek, ugyanazokital az emberekkel, akik szinte szóról szóra ugyanarról beszélnek, mint előző héten. Ugyanazzal a közönnyel haladnak el a fura alak mellett is, mint bármikor, máskor. De hát mi feltűnő lehet az állomás egyik szürke tartozékán, aki a hétvégeken ott téblábol a sorompó mögötti, padokkal hintett pihenőhelyen, s békésen szemlélgeti a tavat, meg a frissen érkező utasokat? Nyilván arra sem figyelnek fel, ha kalapja mellől eltűnik a vadkacsatoll — többek között ezért akasztották rá a fura jelzőt —, vagy ha válláról hiányzik a fényessé sötétedett bőrtarisznya, amelynek aztán végképp nem volt semmiféle víkendezőésszel felfogható rendeltetése. Kezdetben talahatták furának, mostanra jelentéktelenné változtatta a megszokás. K

ét órája dolgoztak már elmélyülten Georg Mllder ékszerész páncélszekrényén. Emil volt az adogató, Helnl a kivitelező és Napóleon vezette az egész ügyet — innen a csúfneve is. — Már csak egy negyedóra, gyerekek — morogta Napóleon a stábjának —, aztán minden rendben. Elkapunk egy vonatot visszafelé, és vége a mindennapi gondoknak egy időre. — Igen — bólintott Heine —, a testem már a Riviérára vágyik. Már érzem a tenger illatát. Az öreg ház a váron közepén állt. Alapos előkészület után a három kasszafúró a kaput és a pincét ls kulccsal nyitotta ki, maguk mögött bezárták és lentről egy fúrt lyukon jutottak be az irodába. A dolog olyan egyszerűnek és rizikómentesnek látszott. hogy Napóleon spórolási okokból a falazó feladatát Is el tudta lótni. W. P. Aegler PECH Most mar közeledtek a célhoz. Még egy perc és előttük a kincs. — Jó estét, uraim! A három tolvaj szétugrott aztán felemelte a kezét. A bejárati ajtó nyitva állt. előtte fél tucat rendőr, állig felfegyverkezve. Mögöttük egy kövér, civilruhás férfi. Gyorsan kattantak a bilincsek. A felügyelő, aki a kis csoportot vezette, körülnézett, majd a páncélszekrényt kezdte fürkészni. — Még épp jókor jöttünk! Fél órával később már kirepültek volna a madarak! Kifizetődött volna nekik, Milder úr? — Meghiszem azt! — válaszólt nevetve az ékszerész. — Négyszázötezer készpénzben és körülbelül 200 karát foglalatlan briliáns. Ha. ha, ha! — Ez egy szomorú történet — szólt közbe Napóleon. — Mit talál ezen nevetnivalót, maga nagyhasú? — Épp ezt akarom nektek megmagyarázni — felelte Milder úr készségesen. — Fél órával ezelőtt felébredtem, s akkor jutott eszembe, hogy valamit elfelejtettem az irodámban. Felvettem a köpenyem, fogtam a kulcsaimat és Ide jöttem a kocsimmal. Mikor az ajtó elé értem, zajt hallottam. Nos, természetesen azonnal szóltam a rendőrségnek. — Szerencsés véletlen — szólt a felügyelő. — De mit felejtett el tulajdonképpen? — Elfelejtettem — felelte az ékszerész lihegve — bezárni a trezort. Ezek a bolondok órák hosszat dolgoztak a nyitott páncélszekrényen ! Bár a menetrendszerűen aláhömpölygő tömeg tudomást sem vett személyéről, a fura alak, aki álló délelőttöket eltöltött a semmivel sem magyarázható ácsorgással, derűsen és szeretettel figyelte elégedettségüket, megfontolságukat, s egyáltalán nem döbbentette meg izgágaságuk, s a busztülkölés okozta hirtelen támadt pánikhangulat. Hiszen ez is minden hétvégén, minden szerelvénynél megismétlődött. Általában a déli személyig maradt. Amikor ez is rendben kihúzott, s az utasok felszálltak a félig már üdülőhellyé nőtt település északi részébe tartó autóbuszra, elindult a tó kanyarulatát követő parti sétányon. Ha a stéghez kötött ladikok környékén nem lótott mozgást, beült egyegy csónakba, felnyitotta bőrtáskáját, s harapott néhányat újságpapírba csomagolt tízóraijából. A délutánt a kocsmában töltötte; nem ült le, a pultot támasztotta. Két korsó sörrel estig kibfrta. Megviselt, mégis rendben tartott ruhájában afféle kidőlt hnjósembernek is tűnhetett volna, ám '"bizonyos kellékek hiánya tökéletesen kizárta a megvénült matróz lehetőségét, hisz' köztudomású — minden tóparti vagy folyómenti településen ott iszogatnak a kiszuperált, öreg hajósok —, az ilyenek makacsul ragaszkodnak a karjukon vagy gallérjukon viselt fehér csíkokhoz, s a világ semmi kincséért meg nem válnának horpadt tányérsapkájuktól. Távol tartotta magát az összetűzésektől, nem énekelt, nem vitatkozott, elálldogált a maga helyén, s ha végzett a korsókkal, szelíd bólintással elköszönt, anélkül hogy bárkinek is feltűnt volna távozása. Egy júliusi reggel, amikor friss kifliért mentem a pékhez, ráismertem. A kádakból kidagadó, barnásfehér massza körül tevékenykedett, csak villanásnyi időre tűnt fel, meztelen, lisztporos hátán nagy szakajtóval igyekezett a kemencéhez. A pékre néztem, azt hittem, egyedül dolgozik. — A kisegítőm — intett a forróságot lehelő, szürkésfehér porba. — Tudja, nem egyszer megjártam különféle alakokkal.. Ajánlkoztak, kétszer-háromszor eljöttek, aztán sorra elmaradtak Nem bírták a korai kelést, ö még egyszer sem késett. Itt van pontosan, akár esik, akár fúj, befűti a kemencét, kiseper, mindennel törődik. A pék beszédes ember; most is belelendült, szabadulni alig lehetett tőle. Megtudtam, hogy a „fura alak" özvegyember, három éve temette el feleségét. Gyereke, rokon közelben, távolban sehol, asszonnyal meg nem kezd. bár akadna, aki szívesen gondját viselné. Valahogy megváltozott, valami kihunyt benne. A tóra sem jár, mint régen; a halászember megkaphatja a nyugdíjat, de ki hagyja azért ott a vizet? Miért állt be a pékhez? Tán unja magát odahaza, vugy a kedve hozta így, lel törődik már a hóbortjával. Éldegél, nem bánt senkit, őt sem piszkálják. Ünnepnap a pék nem süt, mégis hajnalban kel, ahogy megszokta. Először a szőlőhegyre kapaszkodik fel, onnan sétál le a tóhoz. Nézi a horgászokat, akik esküsznek rá, hogy a hajnali csönd vonzza a halakat, aztán elindul az állomásra, az első reggeli szerelvényhez. Szereti ezeket a vasárnapokat: boldogan szemléli a hetenként ismétlődő áradást, amely körülfolyja, s hullámaival szinte elborítja, figyeli a különféle vonatokat, amelyek reggél még itt zakatolnak, délben már az ország túlsó felében, de estére hűségesen visszajönnek, mert a vonatoknak is, mint minden dolognak a világon, megvan a maguk rendeltetése. A falubeliek eleinte megrökönyödtek, később már csak a fejüket csóválták: nagyon megviselte a felesége halála, hát így, ücsörgéssel gyógyitja a fájdalmat. Meg azzal, hogy bemagolta a Magyar Államvasutak Menetrendjét. Bármennyire hihetetlen is, tökéletesen bevágta a menetrendet: az ország vasútvonalain közlekedő vonatok indulási és érkezési idejét valósággal fújja, s még azt is megmondja: mikor futnak be a végállomások közé eső nagyobb megállókra. Elképesztő, sajnálkoztak a helybeliek, milyen rendes, becsületes ember volt, s tessék, mivé vált vénségére ... Néhány napja találkoztam vele. A délelőtti személlyel utaztam, talán négyen-öten, ha lekászálódtunk a szerelvényről. Hiúba fénylett a délelőtt, a tó magányosnak, szomorúnak tűnt, afféle búcsúzkodó hangulatban volt, ami, úgy látszik, a tavakat is utoléri. A busz már nem jött ki az állomásra, gyalog kellett nekivágni az útnak. A kora esti vonathoz váltottam jegyet. Még volt időm, sétálgattam a sfnek mentén. A szemközti kisvendéglőből kilépett valaki, egyenesen felém tartott. Amikor mellém ért, megszólított: — Késik. Sajnálkozva megvonta a vállát. — Nem biztos — mondtam. — Tizenhat-negyvenhétre be kellett volna jönnie. Belenéztünk a szürkületbe. Csak a szemafor macskaszeme zöldellt a táj fölött. — A 16.02-es időben elment. S csóválta a fejét, mint aki nem érti: hát akkor miért késik az ellenvonat? Helytelen. — Érdekes — mondta aztán. — Mostanában gyakran késnek. Hallom, még a Tokaj-expressz is. Állandóan csúszik öt-hat percet ... De nem zavarom tovább, a magáé már füstölög. Leereszkedett a töltésről, s a kiegyensúlyozott emberekre jellemző, nyugodt, kissé himbálózó járással elindult a csupaszodé partmenti sétányon. é/ Vy , V y / i K i Krizantém Bükkfa Dália