Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 220. szám

SŰ VASÁRNAP. 1972. SZEPTEMBER TI. löl R. Plk: VIZSGA Éppen leültünk ebédelni, amikor nyílt az ajtó, és a résben megjelent Bemard bácsi, ö általában ritkán nevetett, de most az egyszer aztán pontosan úgy nézett ki, mint aki utolsó nadrágját hagyta a zálogházban. — Üdvözletem, Bemard — köszöntöttem. — Lefogadom, hogy valámi rendkívüli dolog történt veled! — Eltaláltad! Elhúztak az autóvezetői vizsgán. Pedig a jó isten a megmondhatója, mekkora felkészültséggel rendelkeztem! Hat hónap alatt egyetlen foglalkozást sem hagytam ki. Jobban vezetek, mint egy hivatásos versenyző, és tessék: ez a piszok instruktor kinyiffantott! — Kezdetben úgy ment a dolog. mint a karikacsapás! A vizsgáztatóm azt mondta: „Minden rendben. A városban úgy látszik tud vezetni, ám én szeretném látni, hogy bot dogul az országúton." „Egye fene, gondoltam, menjünk az országútra." Vizsgáztatóm kiguvadt szemmel figyelte mozdulataimat, én pedig csodálnivaló virtuozitással kezeltem • sebességváltót Nem elégedetlenkedett sőt, arra kért növeljem a sebességet. Mi a szösz, kispajtás — gondoltam magamban, s mikor már 140-nel repültünk, ez a hülye hirtelen megrántotta a volánt Kis híján az útmenti árokban kötöttünk ki..; — Bizonyára öngyilkos akart lenni!... — kiáltott fel ijedten a feleségem. — Dehogy! Csupán — ahogy később értésemre adta — arra volt kíváncsi, hogy mtt tennék abban a váratlan helyzetben, ha az utasom hirtelen eszét vesztené. No persze, az én eszem a helyén volt! Jó ideig két keréken szeltük a kilométereket, míg végül sikerült egyenesbe hoznom a kocsit És ekkor ő, képzeljék, előrántott a zsebéből egy pisztolyt, s elkezdett lövöldözni az orrom előtt. Természetesen vaktölténnyel, ám ennek ellenére az orrom hegye úgy megpörkölődött, mintha csibék csipegették volna meg. Nézzétek.. . — De miért tette? — óh, hát kíváncsi volt rá, hogy adott esetben, ha netalán a kedves utasnak kedve szottyan engem megölni, mit teszek? És higgyétek el, az ilyen eshetőségre, mivel az ember sosem tudja, kiben mi lakozik, számítani kell. — Na és te, hogy reagáltál minderre? — Fogamat összeszorítva, szemrebbenés nélkül vezettem tovább, mintha mi sem történt volna. De kálváriám ezzel még nem ért véget! Néhány kilométer után, idomítóm zsebéből előkotort egy zsákot, amit gyors mozdulattal a fejemre húzott. Higgyétek el, nem tanulóvezetőre, hanem egy rabul ejtett sólyomra hasonlítottam. De én vezettem, mintha semmi sem történt volna! — Hogyhogy? Zsákkal a fejeden? — Naná! Kíváncsi volt, mihez kezdek abban az esetben, ha hirtelen rámszakad az éj. Szerencsére ez volt az utolsó megkísértésem. Beértünk a városba. Oktatóm megkért, hogy álljak meg közvetlenül a járda mellett, majd ünnepélyesen kijelentette: „Egyetlen egy hibát sem csinált A követelményeknek megfelelt Roppant elégedett vagyok. Elintézzük a hivatalos papírokat" Kiszállt a kocsiból, de hirtelen visszafordult: „Elnézést, úgy látszik tévedtem. Maga tíz centire állt meg a járdától, az előírásos nyolc centi helyett! Utóvizsgát kell tennie." N

aponta etjárunk alattuk, és mégsem látjuk meg őket, Szeged tornyait Nem ívednek ugyan olyan magasra, mint a Dóm kettős felkiáltójele, de jellegzetességei a városképnek. Ahogyan múlt vasárnap elidőzhettünk a városbelső képeinél: vajon honnan „nézte" őket a kamera — most is próbára tehetjük magunkat Acs S. Sándor felvételein: melyik torony hol magasodik? M

ária egy augusztus végi éjjel égzengésre ébredt. Zápor vert, egyszerre hűvös lett, friss a levegő (tán biz künn már faleveleket csónakáztatnak az esőpatakok?), fázott a könnyű takaró alatt, amely az este még teher volt, fel kellett kelnie, előszedni a paplant. Ezen az éjjelen nehezen aludt el, ekkor határozta el, mégiscsak megpróbálja; válaszol egy házassági hirdetésre. Ezt aztán úgy mesélte el ez a nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy barátnőmmel, képzeld, leültünk azzal az alakkal, és hogy nevettünk!... Az az alak pedig eljött egy délután a megbeszélt helyre — kis cukrászda, mert ez így szokás —, benyitott és csengetett kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis uzsonnázóasztalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, percre tétován, ő, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szívet keres, és 182 centi magas, és 42 éves, és most itt véli meglelni azt a lelkiekben gazdag, intelligens elvált vagy özvegy aszszonyt, aki... — hogy ez milyen mulatságos volt! Ott ült Mária — meséli — barátnője mellett, és „úgy nevettünk, de csak magunkban", hogy ez a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka, és kopaszodott is, eltévedten, báván áll ebben a finom cukrászdában —, aki ilyeneket be tud adni egy újsághoz: „megértő szívet keres, és lelkiekben gazdag!". — Megsajnáltuk azt a laklit — folytatta Mária —, barátnőm felállt, odalépett hozzá, és megkérdezte — de csak úgy pukkadozott —: „A sokat csalódott szív?" ö erre komolyan válaszolt: „Igen, asszonyom, önt keresem?" Én csak kalauzolom — mondotta, na, jöjjön: a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk az az ember — csak hallgattam, mi lesz most, micsoda mulatság, micsoda cirkusz? Hallgattunk ml, lányok, de nem is bántott a csend, mert beszélt az az ember, lélegzetet sem Kőbányai György AUGUSZTUS VÉGI RANDEVÚ kihagyva, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan minél többet, mint csőd előtt a kereskedő az utolsó üzletnél, amellyel, ha sikerül, fennmaradását, életét prolongálhatja még, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, most ne kérdezzük, önálló ember, maga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozíciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kapja viszonzásul is, de külön él, a válás már elindult. Hát a felesége! Nem értette meg, mindig csak legyint, ha lelkiekre, komoly beszédre kerül a szó — mert őnála a legfontosabbak a lelkiek, a szellemiek —, kineveti, más utakon jár, már azt is mondta neki: „Legyünk tekintettel egymásra, ne untass, Géza!" Mert ő művészlélek, nem kér mást, csak megértő, meghallgató szívet Képzeld, így beszédt, ilyen mézesen-mázosan az az ember — mentegetőzve, pirulva vallja Mária, hogy eljött az ősz, amikor tükörbe kellett már néznie, és fázott egyedül, s el kellett mennie, leülni egy újsághirdetés mellé, mondotta szomorúan Mária. Nevetni vagy rohanni kellett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz igy beszéljen! És hogy félt, sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert ő, bevallja — nem akar semmit sem elhallgatni —, van neki egy szenvedélye: a zene rabja. És meg sem várta a választ, már folytatta: a zene vigasztal, a zene minden, ö már zenét is szerez. Most jár egy emberhez, aki kottaírásra tanitja. Mert az ő lelke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, ő meg elővesz egy hangjegyfüzetet: ezek az első munkái. Van egy citerája, azzal penget; zenét hallgatnánk majd, mit szólok hozzá? „Nem értek hozzá, nem érdekel, botfülem van!" Hát mondhattam mást, bele az arcába, mert nagyon feszített a nevetés — magyarázta tréfával bukását Mária, aki hajdan tapostatta magát egy jegyért, hogy meghallgathassa Ruggiero Ríccit, s este odaállt a színházhoz sorba, hogy reggel jegyet kapjon GalliCurcihoz, mert Mária, szegény, már akkor is önálló, modern lány volt. Képzeld! Sóbálvány lett egy pillanatra, vörös sóbálvány, kigyulladt az egész arca, és gyöngyözni kezdett, brrr, micsoda ember, de aztán kapkodva sietett, hogy véglegesen el ne rontson valamit: nem számít az, mondotta, attól még én igen jó feleség lehetek. Azért, mert neki ez a szenvedélye, mert 6 egy ilyen művészlelkületű ember, ne gondoljam, hogy az életet csak elvontan, szellemiekben látja, ő szeret szórakozni, kirándulni: hát kirándulni, a hegyek közé menni, szeretek-e? Fulladozni kellett már, micsoda hecc volt ezt az embert nyúzni, hallgatni — mesélte Mária —, a végén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk, legyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mész el? — kérdeztem csendben Márlát, mert láttam, elfáradt, késő virág, lehajlott Szomorúan emelte szemét — egyedül van, hosszú ősz jön, hosszú tél — és lassan mondta: elmegyek, de hidd el, csak mert más dolgom úgy sincs, nevetni, mulatni elmegyek, ml minden tücsköt-bogarat össze tud fecsegni egy ilyen ember! Simon Lajos: Álmomban megnőtt az erőm: s öilbe kaptam Magyarországot. Előbb dajkáltam, mint a gyermeket aztán cipeltem, mint Titán a földet, majd úgy emeltem homlokom fölé, mint ágacskát a Szabadságszoíbor. Majd lábujjhegyre álltam, hogy legyek nem kisebb, • nem több, éppen akkora, akár a földet hordozó Titán. Zsámolyt is tettem lábujjam alá, TITÁN Bakony bazaltját, Gerecse kövét, hogy kincsemre, kit égfelé emeltem, zúgjon a zápor, zuhogjon a fény, legyen már végre őserdő-kövér. S ha sarjad rajta gazdag vetemény, el ne takarják óriás fák, hát lábujjon és hegycsúcsú-zsámolyon emeltem égnek kincsem: a hazát. S szinte igaz volt, szinte nem csoda, hogy arcom völgyén ömlött a Duna. \ | 't