Délmagyarország, 1972. augusztus (62. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-13 / 190. szám

I VASÁRNAP, 1972. AUGUSZTUS 13. — Azt mondják, a fürdőhelyek a világ legunalmasabb pontjai — kezdte elbeszélését Miss Marple. — Nekem azonban más a véleményem. Amikor például Keston Spa-ba érkeztem, első pillanatban feltámadt bennem a gyanú, hogy a termetes, joviális modorú Mr. Sanders el akarja tenni láb alól a feleségét Ez a gyanúm csak megerősödött egyik délután, amikor együtt utaztam velük az emeletes trollibuszon. Tömött volt a kocsi, mindhárman kénytelenek voltunk a felső emeleten elhelyezkedni. Azután, leszálláshoz készülődve, Mr. Sanders egyszer csak megtántorodott, vállával nekidőlt a feleségének, aki fejjel lefelé zuhant le a lépcsőkön. Még szerencse, hogy a kalauz elég erős ember volt, és elkapta. Az egész dolog balesetnek tűnt, de én tudom, hogy Mr. Sanders a kereskedelmi flottánál dolgozott, és ha valaki nem veszíti el az egyensúlyát egy hánykolódó hajón, az a trollibuszon sem tántorodik meg olyan könnyen... Holtbiztos voltam a dolgomban, mégsem tehettem semmit. Mrs. Sanders, egyébként Gladys volt a keresztneve, szívesen mesélt magukról. Elmondta, hogy nemrég kötöttek házasságot, és pillanatnyilag az ó kis életjáradekából élnek. A tőkéhez nem nyúlhatnak hozzá, ezt valamely bölcs örökhagyó így rendelte, de ó végrendelkezhet róla. Ezzel a jogával élt is, és házasságkötésükkor férjével kölcsönösen egymás javára végrendelkeztek. Szegény kis hiszékeny asszony, úgy szerettem volna figyelmeztetni, hogy mi készül ellene, de célozgatásokkal kellett beérnem. Megígértettem vele, hogy nem megy kl a szobájuk erkélyére. Hogy miért ne menjen? Azt mondtam, baljós álmot láttam róla. Ez használt A babona néha minden egyébnél nagyobb hatást tesz. Azt hiszem, a férfi sejtette, hogy én belelátok a gondolataiba. Ezért nem is húzta sokáig az időt, cselekedett. Aznap délután valami furcsa, nyomasztó hangulat telepedett mindnyájunkra. Először is ott volt George, a portás. Már évek óta dolgozott a fürdőszállóban, mindenki jól Ismerte. Hörghurutot és tüdőgyulladást kapott, s a negyedik napon meghalt. Szomorú dolog, csapás volt ez mindnyájunk számára. S méghozzá épp karácsony előtt négy nappal! Azután az egyik szobalány, egy aranyos kis teremtés megfertőzte valamivel az ujját, és huszonnégy óra leforgása alatt ő ls elhunyt... A szalonban üldögéltem Miss Troloppe-pal meg az öreg Mrs. Carpenter-rel, s az utóbbi épp ezekről a dolgokról beszélt, amúgy csámcsogva, ismerik az effélét. — Jegyezzék meg a szavaimat : ez még nem az utolsó! Ahol kettő van, ott jön a harmadik is! Amint ezt kiejtette a száján, s közben csattogott a kötőtűivel, Mr. Sanders tűnt fel az ajtónyílásban. Nem vette észre, hogy figyelem, s az arca mindent elárult. Bizonyos vagyok benne, hogy Mrs. Carpenter szavai ültették el az agyában az ötletet Odajött hozzánk és a maga szokott joviális módján megkérdezte. — Bemegyek Ketonba, elintézhetek valami kisebb-nagyobb bevásárlást a kedves hölgyeknek? — Mivel egyikünknek sem volt számára megbízatása, még ott maradt egy-két percig, tréfásan elcsevegett velünk, majd kiment a szálloda ajtaján. Én pedig — mint már említettem — eléggé nyugtalan voltam, s meg is kérdeztem : — Hol van Mrs. Sanders? Nem tudják véletlenül? Mrs. Trollop azt felelte, hogy az asszony elment Mortimerékhez, a barátaikhoz bridzsezni. Ettől kissé megkönnyebbültem. Fél órával később felmentem a szobámba, s a lépcsőn találkoztam dr. Coles-szal. Miután amúgyis tanácsot akartam kérni tőle a reumám ügyében, beinvitáltam a szobámba, s ő sok más egyéb között megemlítette, hogy Mr. Sanders épp most kérte meg, vizsgálja meg a feleségét, akinek súlyos emésztési zavarai vannak. Ha csak a legkisebb kétségem lett volna saját gyanúm jogossága felől, most az is eloszlik, mert Gladys Sanders épp aznap mondta nekem, hogy hál' istennek, pompás az emésztése, a fürdőkúra nagyon jót tett neki. Fél hat volt a szálloda halljának öreg falióráján, amikor Sanders elbúcsúzott tőlünk, öregaszszonyoktól azzal, hogy bemegy a városba, és mi háromnegyed hétkor még mindig ott ücsörögtünk, amikor ő visszajött. Két férfi volt vele, s mindhármukon látszott, hogy ihattak egy-két pohárral. Mr. Sanders magára hagyta két barátját, s egyenesen odajött hozzám azzal, hogy kikérje tanácsunkat a feleségének vásárolt karácsonyi ajándék felőL Szép kis estélyi táskákat vett, illetve a kereskedő elküldött neki hármat, hogy abból válasszon. De hát 5 csak egy egyszerű matróz, nem ért az Ilyesmihez. Feljönnénk-e vele a szobába, hogy még gyorsan, a felesége hazaérkezése előtt kiválasszuk a legmegfelelőbbet? Sosem fogom elfelejteni, ami azután történt. Felmentünk Mr. Sanders-szel, ő felgyújtotta a villanyt, s a padlón ott feküdt Mrs. Sanders, arccal a föld felé, holtan. Elsőnek én léptem oda hozzá. Letérdeltem, megfogtam a kezét, a pulzusát kerestem, de hasztalanul, már az egész karja hideg volt. Mellette egy homokkal telitöltött harisnya — a fegyver, amellyel leütötték. Sanders sikoltva rohant oda, de én nem engedtem, hogy megérintse. Biztos voltam abban, hogy ő a tettes, s könnyen lehet, hogy épp akkor akart valamit magához venni, vagy elrejteni. — Semmihez sem szabad nyúlni — szóltam —, szedje össze magát Mr. Sanders. Miss Trollope, ön pedig legyen szíves menjen le az igazgatóért. Az igazgató pillanatok alatt ott termett, és telefonálni akart a rendőrségnek. Csak akart, mert hamarosan kiderült, hogy a vonalat elvágták. Ezért küldöncöt kellett meneszteni az őrszobára, s így beletelt kis időbe, míg a rendőrök megérkeztek. Ezt. az időt persze mi a szoba előtt a folyosón töltöttük, mert az igazgató bezárta az ajtót. A rendőr felügyelő hamar rájött, hogy Mrs. Carpenter és Miss Trollope beszámolójától nem lesz okosabb, ezért azután hozzám fordult. Elsősorban azt kérdezte, hogy a holttest most, amikor vele együtt másodszor léptem be a szobába, pontosan olyan helyzetben feküdt-e a földön, mint amikor rátaláltunk. — Pontosan úgy — feleltem —, kivéve a kalapot. Első alkalommal a kalap rajta volt szegény Gladys fején, most pedig ott hevert mellette. Azt hittem, önök vették le róla. A rendőr felügyelő határozottan cáfolta ezt, majd azt kérdezte, hogy az áldozat általában viselt-e fülbevalót? Azzal válaszoltam, hogy igen, emlékszem, hogy egy gyöngy, még a tragikus pillanatban is megvillant a kalapja karimája alatt. — Akkor ez megmagyarázza a dolgot — közölte a rendőr felügyelő. — A hölgy ékszeres dobozást feltörték, s az eltelt időközben a tolvaj úgy látszik viszszajött az egyetlen ittfelejtett ékszerért, a fülbevalóért. ' Ez már a gyilkosság felfedezése utánt történt. Hidegvérű pasas! Az is lehet, hogy végig itt rejtőzködött valamelyik faliszekrényben. Megmondtam a felügyelőnek, hogy ez képtelenség, mert én az igazgatóval együtt megnéztem a faliszekrényeket, benyílókat, bepillantottunk az ágy alá is, és ott sem rejtőzködött senki. A felügyelő szerint akkor csak az a feltevés maradt hátra, hogy a gyilkos a tűzlépcsőn osont viszsza. Ezek a tények pedig teljesen ellentmondtak az én fixa ideámnak. Bármennyire tudtam is, hogy Sanders a szíve mélyén gyilkos, az nem volt valószínű, hogy a tűzlépcsőn beosonva lopja el a felesége ékszereit. Különben is: Sanders-t magunk láttuk bemenni a városba, ahonnan barátokkal együtt tért haza, így hát fél hattól hétig, a legkritikusabb időszakra, támadhatatlan alibije volt. Sanders talán végleg megúszta volna, ha nekem hosszas töprengés után nem támad újabb gondolatom. Megkértem a rendőr felügyelőt, hogy próbálja fel a szegény asszony fejére a kalapját. De nem ment rá. Ugyanis nem az ő kalapja volt. — De hiszen első alkalommal rajta volt a fején? — vágott közbe valaki, aki hallgatta Miss Marple-nek a Sanders házaspárról szóló elbeszélését — De nem az ő fején 11 Ml biztosra vettük, hogy a szegény Gladys holtteste hever ott, nem is néztük meg az arcát. Említettem, hogy arccal a földnek feküdt ott, s a kalap elrejtett mindent. — És Gladys nem is halt meg? — kérdezte ismét valaki a hallgatóságból. — De igen, később. Abban a pillanatban, amikor mi értesítettük a rendőrséget, Gladys Sanders még ép és egészséges volt. — Valaki hullának tetette magát? De hiszen ön megérintette, s hideg volt... — faggatták ismét Miss Marple-t. — Holttest volt az valóban, semmi kétség. — De hát az ördög vigye, holttesteket nem lehet csak úgy leakasztani a szögről! És aztán, a második gyilkosság után mit csináltak az első hullával? — Sanders visszavitte oda, ahonnan hozta. Tudja, a szegény Mary volt az, a szobalány. Sandersék ugyanis a legfelső emeleten laktak, a cselédszállás mellett. A férfi tudta, hogy a temetkezési vállalkozó úgysem jön sötétedés előtt. Ezért öt óra felé átcipelte az erkélyen a szobalány hulláját az ő szobájukba, és rá-* adta a felesége egyik ruháját, meg a kabátját. Aztán amikor a kalaposrekeszt zárva találta (szegény asszonyka karácsonyra meglepetésképpen papucsot hímzett a férjének, s azt ott, a kalaposszekrényben rejtegette), kénytelenségből húzott egyet a szobalány kalapjai közül. A homokzsákot még elhelyezte a test mellett, aztán kiment, hogy megszervezze az alibijét. Telefonált Mortimerékhez, a feleségének, természetesen más néven. Azok később tanúsították is, hogy bridzsparti közben egy bizonyos Mr. Littleworth kereste Mrs. Sanders-t, s az beszéd közben elpirult, és nagyon izgatott lett. Pontosan nem tudhatjuk, hogy Sanders, az ál-Littleworth mit mondhatott neki, de bizonyára valami kellemes meglepetést ígért, s rávette, hogy hét órakor találkozzon vele a szálloda hátsó bejáratánál. Háromnegyed hétkor Sanders a barátaival együtt beérkezik a hallba, s úgy rendezi, hogy Miss Trollope, Mrs. Carpenter meg én jelen legyünk, mikor ő felfedezi a holttestet. Még oda is rohan, hogy hanyat fordítsa, s ebben éppen én akadályozom meg. Azután lezárják a szobát, a telefon elvágva, elküldenek a rendőrökért, s ő kitámolyog a szálloda kertjébe. A bűntény után már senki sem követel tőle alibit. Látszólag véletlenül összeakad a hátsó bejáratnál a feleségével, aki az álLittleworthra várakozik. A tűzlépcsőn felviszi az asszonyt a szobájukba, talán még el is mondja neki, hogy ott egy hullát találtak. Az asszony fölé hajol, ő pedig felkapja a homokzsákot, és lesújt. Aztán gyorsan levetkőzteti a feleségét, és azt a ruhát adja rá, amelyet a hulla viselt a felfedezés pillanatában. Ám a kalap nem megy fel. Marynak, a szobalánynak kicsiny koponyája volt, s fiús frizurát viselt, Gladys Sanders pedig hatalmas, lazán fésült kontyot. Sanders kénytelen otthagyni a kalapot a hulla mellett, s abban reménykedni, hogy senki sem veszi észre. A telefonvonalak elvágásával biztosított magának egy kis időt, még gyorsan viszszacipeli a szerencsétlen Mary testét a cselédszállásra, s a tűzlépcsőn lemegy a szállodakertbe. Fantasztikus terv volt, és fantasztikus kockázatokat vállalt közben. Ha a rendőrség valamivel előbb érkezik... vagy ha valaki az első alkalommal észreveszi, hogy az a hulla nem öt-tíz perce, hanem több órája halott, hiszen jéghideg... Ezeket a buktatókat mind kikerülte, s aztán végül egy olcsó filckalapon múlt, hogy felakasztották. Néha azért jól jön, hogy ml, öregasszonyok sem veszítjük el érdeklődésünket a kalapok és más efféle bohóságok iránt Fordította zUaU ArtUt Rudnal Gábor A SZÉL Bízd magad te is * szélre! Felleget tereget a drótkötélre, avart kavar, levelet, port visz, minden fa felfordított partvis, füvet fésül, tornyoz tupírt, ökörnyál-cérnán egy papirt: sárkányt cibál, liheg, lohol, mindenhol ott van s nincs sehol, volt-nlncs, elment, tovább, tovább, darazsat dug egy szamár fülébe, vár egy iát, és vége, csend, — lecsüggeszti szirmát a nap. és felszakad a dinnye ínye, hullnak a fekete fogak.