Délmagyarország, 1972. augusztus (62. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-05 / 183. szám

4 SZOMBAT, 1078. AUGUSZTUS 3. János balra voksol A szegedi anekdotakincsből Csongor Győző gyűjtése A száz évvel ezelőtti Szegetlen még javában virágzott a „korteshordó" divatja. Számos olyan követjelölt akadt, aki fennen hangoztatta a hagyományos 48as elveket, de ha leszállt a hordóról, hivatalos ténykedésében rögvest törvénytelennek, bűnnek, luzadásnak bélyegezte meg 8 magyarok szabadságharcát... Az 1872-es Szegedi Híradó hasábjain gyakran találkozunk pellengérre állítva ilyenekkel, akik teleszájjal hirdették a kossuthi elveket, de ha érdekeik ügy kívánták. nyomorult forintokért megtagadták függetlenségi „meggyőződésüket". A lóláb bizony sokszor kilátszott Ügy is mondhatnánk. ismerve a rovarvilág metamorfózisát, ez olyan „biológiai csoda" lehetett: amikor a napsugárban csapongó lepkéből újra csúszómászó féreg, hernyó lett... Már ebben az időben is cicáztak a fényes pandúrtollak. Példa is akadt rá: — Hét maga micsoda párti, János gazda? — kérdezi egy városi lakos egy tanyasitól. — Én bizony, kérőm alásan... a, szögény párton vőnek! — Hát aztán kire voksol azzal a szögény párttal? — Mán aztat maj* csak akkó tuggyuk mög, ha nétán beparancsollak bennünket. . . — No, most már elhiszem, hogy csakugyan szegény párti. János gazda, mert még az eszével is mas gazdálkodik... A kortesnóta így szólt abban az időben: „...Sok szépet szólt [a volt követ, De a népért semmit [sem tett; Ne ámítsa többet [beszéd A mi népünk szivét, [eszét: Éljen...!" A nóta a Kossuthdallamra szólt, s a végére oda lehetett illeszteni az éppen pártfogolt követ nevét A kortesnóta egyszerű szövegéből is kitűnik, hogy a választásoknál nagy szerepet játszik az ész és a szív. De főleg az utóbbi. Egy ugyancsak tanyasi ember — nevezzük Makra Jánosnak, a földnélküliek fajtájából — elfog egy ismerős úriembert a városháza tövében: — Ugye, mögismer engöm a ténsúr? — Hát... hogyne ismernélek .. — Ugyan..: a Krisztus álgya mög! Gyüjjék csak akkó be velem az urakhon (az összeíró bizottsághoz). Nem üsmernek, osztán azér' nem is vöttek be választónak ... a ténsúr szavára csak maj' beírnak, tudom ... — Hát, mondd meg csak János, melyik párton is vagy te? — No... mán csak tuggya aztat a ténsúr! — Csak bal oldalról ver a szíve az embörnek!? — Nini! — jön észre az úriember. — Hiszen most jut az eszembe, hogy maga nem is az a Makra János, akit én ismerek. Nem is a fölső-tanyén lakik, hanem az alsón ... aztán nem is János, hanem Péter ... No, az isten áldja meg... S az úriember valami sürgős dolgára sietve — távozott. Ekkorra aztán észhez tért az atyafi is. Bosszúsan morogta az eltávozott után: — Ejnye, de hirtelen jobbra állott az esze... Az úton végig kell menni Marosán György könyvéről Az ítélet természetesen a bíróságra tartozik. A tárgyalás csali most kezdődött, s bizony időre volt szüksége a tárgyaló tanácsnak, amfg a kereken 25 vádlott személyi adatait felvette. Nem kétséges, hogy mindenki megkapja majd a büntetését, szigorúan, de igazságosan, ahogyan a törvények megszabják. Mégis: Domszky József és huszonnégy társának ügye, amelyet a napokban kezdett tárgyalni a Fővárosi Bíróság, ismét egy olyan ügy. amely nemcsak a bíróságra tartozik. Ami a KPM Autóközlekedési Tanintézeténél történt ismét figyelmeztet arra, hogy némelyek semmi eszköztől nem riadnak vissza, hogy maguknak előnyt szerezzenek. A vádirat azzal vádolja Domszky Józsefet, hogy jogtalan előnyt fogadott el. Jogi nyelven így mondják, ha valakit megvásárolnak azért, hogy hivatali kötelességét megszegje, a az őt lefizetők szája ize szerint cselekedjen. Mert ne kerülgessük a dolgot: Domszky József, aki a tanintézetben a gépkocsivezetői tanfolyamok szakfelügyeletét látta el, néhány oktatóval együtt eladta magát olyanoknak, akik nem voltak hajlandók tisztességesen megtanulni a KRESZ-t, s úgy vizsgára menni, hanem úgy vélték, hogy pénzzel mindent el lehet intézni. Nos, néhányuknak ez sikerült is. A vizsga előtt szépen megkapták a „puskát", vagyis a helyesen kitöltött tesztlapokat, s bizonyosak lehettek benne, hogy ha azt átmásolják a vizsgapapírra, nem hibázhatnak. Az ember csak ámul és bámul: tulajdonképpen rengeteg energiát fordítottak a megveszteget ők az ügyre, hiszen azért egészen nyíltan még sem csinálhatták a dolgot a korrumpáltak, s időbe tellett, amíg kapcsolatot találtak hozzájuk a korrumpálók. Akinek erre van esze és energiája, tulan lett volna arra is, hogy megtanulja a közlekedési szabályokat, s megjegyezze, hogy melyik közlekedési tábla mit jelent. Végtére is ez nem ördőndősség, viszont a szó szoros értelmében élet-halál kérdése lehet. S aztán csodálkozik a megvesztegetetteken: miként egyeztethették össze a lelkiismeretükkel ezt a csalást, hiszen a felkészületlen gépkocsivezető a volán mögött nemcsak önmagára, hanem másokra is életveszélyt jelent. Sajnos, leginkább szörnyülködni lehet ezen az ügyön, Többek között azon a bátorságon, amelyet az érintettek vettek maguknak. Miből gondolták, hogy éppen ők nem fognak lebukni, ők folytathatják büntetlenül hosszú ideig az üzelmeket? Mert az igaz, hogy sajnos, még létezik korrupció, de az is igaz, hogy a megvesztegetettek azért rendszerint el szokták nyerni büntetésüket. Bizony nem közönséges bűnügy, amit most kezdett tárgyalni a Fővárosi Bíróság. Jó lenne, hogyha sikerülne a közvélemény erejével is útját állni a hasonló ügyeknek, még akkor is, ha azok nem ilyen súlyosak, vagy éppenséggel nem ütköznek a Büntetőtörvénykönybe. P. L Visszaemlékezéseinek első kötete, a Tüzes kemence, az eszmélés, s az osztályharc tudatos vállalásának krónikája volt, egészen a felszabadulásig. A mostani, második könyv már a küzdelmekben edzett, érett politikus sorsán át világítja meg azokat a mozzanatokat, amelyek végül is történelmi jelentőségű lépéshez, a két munkáspárt egyesüléséhez vezettek. Marosán jelen munkája az 1945—1948 közötti három esztendőt öleli fel, azt az időszakot, amikor a reakció támadásból fokozatosan védekezésre szorult, s amikor a népi demokratikus állam minden egyes pillérét csak rendkívül bonyolult harc árán lehetett létrehozni. A szerző nagy érdeme az a közvetlen, személyes hang, amellyel minderről szólni tud, visszaemlékezései vonzerejét elsősorban mégsem ez, hanem a szubjektív előadásmóddal párosult őszinteség adja. Nem volt könnyű eljutni odáig a szociáldemokrata pártban, hogy tisztázódjék: ki hol áll, s mit akar. Am nem bizonyult simábbnak az a folyamat sem, amelynek eredményeként létrejött a kommunistákkal való együttműködés. Marosán nyíltan, s más visszaemlékezéseknél sűrűn föllelhető utólagos okoskodás nélkül ír minderről, találóan érzékeltetve, fölidézve azt a politikai légkört, amelyben a sodró lendületű események lezajlottak. Jó érzéke van a tömörítéshez, a lényeg megragadásához — a kisgazdák vezérével, Nagy Ferenccel folytatott rövid párbeszéde például alig több egy oldalnál, de mindent közöl az akkori kisgazda taktika jellemzőiről — s ezért könyve izgalmas. Amit eddig elmondtunk, jelzi ugyan a mű értékeit, de igazi rangját nem mutatja meg. E rang abban van, hogy szinte észrevétlenül, de valójában minden esemény mögött megmutatja a mozgató erőket, azokat a politikai szándékokat, amelyek — akár a földosztásról, akar a csendőrség fölszámolásáról, az államosításról, a forint megteremtéséről legyen is szó — hol rejtve, hol nyíltan drámaivá tették a hatalomért folytatott küzdelmet. Az idősebbek előtt aligha szükséges bizonygatni, hogy 1945-ben, 46-ban, de még 1947-ben is sokféle játszmát vitt a belső és külső reakció, ám a fiatalabbaknak ez már tananyag csupán. A szerző — a szemtanú szenvedélyességével, s a politikus józan okosságával — lefújja a tananyagra ülepedett port, s meggyőzően rajzolja fel azok képét, akik a barikád egyik meg másik oldalán sorakoznak fel. Régmúlt ugyan, de előadásában jelenné válik, érdeklődőből társsá téve az olvasót, mert nemcsak értelmi, hanem érzelmi azonosulást is kivált az a három esztendő, amelyet hőskorszaknak neveznek. Mint Marosán könyve is bizonyítja, nem alaptalanul. A teremtés korszaka volt ez, káosszal, fájdalmakkal, kudarcokkal, de, persze a győzelmek, a tettek, a haladás boldogságával is. Marosán nem röstelli érzelmeit, elfogódottan vall arról, mi minden játszódott le az emberben, aki alakítója és viselője volt egy személyben az eseményeknek. Objektív okok sorával, s ugyanakkor a részes szubjektivitásával igazolja az egyesülés történelmi szükségszerűséget, a magyar munkásosztály egységének megteremtését. Nem volt ez diadalmenet; szívós, sűrűn éles, nemegyszer a kommunisták és a szociáldemokraták közötti kölcsönös vádaskodással nehezített harc gyümölcseként jött létre. A szerző valósághűen húzza meg a frontvonalakat, nem fűz utólagos magyarázatokat semmihez. Hiszi — s igaza van —, hogy a tények önmagukért beszélnek. Nevek, s hozzájuk kapcsolódó tettek, állásfoglalások sora vonul el előttünk, sok minden olyasmi, amiben magunk is — középkorúak és idősebbek — résztvevők voltunk. Ez tenné, hogy fontos számunkra a könyv? Minden bizonnyal ez is. Ám még inkább az, hogy ami lapjain szerepel, az minden apró és nagy mozzanatában a magunk, az új Magyarország történelme. Marosán György munkáját a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. M. O. Kell-e bornak cégér? A jó grafikájú, szövegű reklám, hirdetés meghökkent, megállít és elgondolkoztat. Nagyjából ugyanezt cselekszi velünk a „rossz" reklám is azzal az utóízzel, amit bosszankodásnaik szokás nevezni. Vannak kettős arcú reklámok is, már ami az asszociációt illeti az értelmezésben. Itt van például egy újabb címkéjű gyufaskatulya. Rajta szőlőlevélben a szegedi fogadalmi templom, amelyet egy fejtetőre állított piramis — elképzelhetően egy fürt szőlő — tart. S fölötte a félreérthetetlen felszólítás: „Fogyassza a szegedi pincegazdaság palackozott borait." Reklám nélkül az istennek se megy a bor. Hiába no, nem vagyunk ivós nemzet. Akkor meg mi a fenének költünk súlyos ezreket a másik oldalon az alkoholizmus ellen szóló plakátokra? Apropói Nem láttam még gyufaskatulyán olyan címkét, amely az alkohol túlzott fogyasztása ellen győzködne nap mint nap, amint tízezrek veszik kezükbe a dobozkát. Nem valószínű, hogy ez a címke rontaná a gyufa iránti keresletet, viszont egy kicsit csökkenthetné a nálunk amúgy sem szerény szeszfogyasztást. L. F. rn—mmm—mm—mmm „Sajtolt" öntözűcsalorna önjáró talajtömítő berendezést terveztek a grúz hidrotechnikai kutatóintézetben öntözőcsatornák kialakítására. A gép percenként 96 ütést mér a talajra, ami egyenlő egy másfél tonnás acéltömb leejtésével kétméteres magasságból. Ez a nagy nyomás kisajtolja a 170 cm széles csatornát a talajban, annyira tömörítve, hogy még acéléket is nehéz beleverni. Egy ilyen öntözőcsatorna 7—8 évig szolgál, a vizet alig-alig engedi át, ezért nagyon gazdaságos. A szakemberek kiváló minősítést adtak a gépnek, sőt egy olasz mezőgazdasági folyóirat „a gépesített földművelés csodájának" nevezte. Az így épített öntözőcsatornók negyvenszer olcsóbbak a hagyományos módszerrel épített csatornáknál. BERCZELt A. KÁROLY Hullámsír ' #Ysyf .jmjpksíSM^ 33. n. A Boldogasszony út kissé egyenetlen kövezetén halk surrogással gördült tova a városi hintó. Néha meg-megzökkent annak jeléül, hogy ezen az útoin nemcsak gumikerekű hintók közlekednek, hanem nagy parasztszekerek is, melyek az Alsóvárosról s a tanyavilégból feltornyozva hozzák a piaci árut, hiszen ez az űt is a központba vezet, a Falánkba, ahol a földmívelők, iparosok, kertészek termékeiket a legmegfelelőbben tudják értékesíteni. Aztán a vasúti szállítmányokat is ezen az úton juttatják el rendeltetési helyükre, s ezek a megterhelt kocsik, társzekerek alaposan megviselik az örökösen javításra szoruló kikövezett úttestet. S hozzá ez a zegernyés, szeszélyes tél is, mely hol hózáport zúdit a városra, hol tavaszias olvadással növeli a locspocsot, ez sem kedvez az utaknak, melyeknek java még ráadásul kövezetlen is, s a nép„ hogy el ne merüljön a feneketlen sárban, deszkapallókat fektet a hazak elé s így szomszédol, vagy vág neki nagyobb távolságoknak. Pedig ez csöndes, békés nap, nincs se hetipiac, se nagyvásár, mint legutóbb is, amikor a nép özönlött a Dugonics térre (mely pár éve még Búzapiac névre hallgatott), a kocsik ott gyülekeztek a Kereszt utcában, s csak néhány lovasrendőr ácsorgott közöttük, hogy eligazítsa őket s helyet biztosítson a járókelőknek is. Ezek meg jöttek, lökdöstek egymást s nagy lármával alkudoztak disznóra, malacra vagy takarmányfélékre, de volt keletje a kucsmának, szűrnek meg a subának is, bár ez utóbblak nagy választékban kínálgatták magukat a régi Z&ótér-ház előtt, a városháza szomszédságában, ahol többen sátrakat is vertek vagy egyszerűen földre teritett ponyvára rakták ki pertékájukat. Itt aztán mindent árultak, csizmát, papucsot és százféle edényt, köcsögöt, s ha > valakinek kedve kerekedett paprikát vagy tarhonyát vásárolni, hát csak elsétált a szomszédos városi Bérház elé, mert ott trónoltak a kofák nagy vörös zsákjaik mögött, körülbástyázva kecskelábú asztalokkal, melyeken még tökmag, bagolytüdö és aszalt szilva is csábította az arravetődőket. S arravetődő itt mindig akadt, mert ez volt a köpködők gyülekezőhelye, itt ácsorogtak a halászok, hajósgazdák, fuvarosok, kubikosok, de még a szappanfőzők is, itt kötöttek szerződéseket valamilyen munka elvégzésére, vagy itt fogadtak föl legényeket hosszabb szolgálatra. S .aki szárnyas jószágot, tojást, vagy malomkeréknyi kenyeret akart venni, annak se kellett messzire mennie, mert mindezeket megtalálta egy ugrásnyira innen a Klauzál téren, ahol gyakran robbantak ki viták eladók és vevők között a portéka arát illetően, s ezek néha annyira elmérgedtek, jóízű káromkodásokkal fűszerezve, hogy megint csak a városi rendőrnek kellett elsimítania a viszályt. Ilyen volt a város hetipiackor, amit alkalma volt a hintóban ülő pesti úrnak már többizben megfigyelnie, de emlékezhetett a nagyvásárdkra is, amikor a vár körül még cirkuszi mutatványokat is rendeztek, kötéltáncolást, kardnyelést és lófuttatást, vagy kint a Maratéren összetömörülő, szűk folyosókkal elválasztott sátortáborra, melynek legfőbb csalétke a lacikonyha és a bormérés volt, s bűzlött ls szerte a fokhagymás kolbász meg a frissen sült hús szaga. Mindenki járt-kelt, gyüszmékelt ide-oda, nevetett, hangoskodott, berúgott, csak a messziről jött vásári kereskedők nem ernyedtek el egy pillanatra sem, mert 7 vagy 10 krajcárért ordítva, énekelve, rigmusokat gyártva kínálták a fésűt, a pipát, a fogkefét, harisnyát s a szalagoknak kápráztatóan tarka tömegét. De most csöndes, majdnem komor volt a város, az utcák a déli órákban iküönben is elnéptelenednek a vidéken, ahol ilyenkor a háziasszonyok már javában kutyulják az ebédet, a férfiak meg vagy dolgoznak valahol, vagy hivatali teendőként söröznek és zónáznak valamelyik vendéglőben, vagy otthon matatnak, piszmognak türelmetlenül várva az asszony főztjére. A ruganyos hintó pedig csak surrogott tovább a latyakos úton, mert most megint javában olvadt s a hólé szétfröccsent, fölcsapott a sárhányóra. A bakon a parádés kocsis ült fekete-sötétkék uniformisában, fején a jellegzetes tolltaréjos pörgekalappal, melynek hátsó részéről, mint a püspöki mitráról, két hosszú szalag lógott a pirospozsgás legény vállára. Messzire előrenyújtott kézzel tartotta a gyeplőt (igy az előkelő) s csak egy-egy kis ránditússal serkentette a kényes lovakat a sebesség fokozására. Mellette — a nagyobb pompa kedvéért — a városi hajdú ült huszáros egyenruhájában, csákóval a fején s panyókára vetett prémes mentével. Időnként összevágta a bokáját s akkor sarkantyúi megcsendültek. Magában a hintóban két férfi foglalt helyet, mindkettő bebugyolálva pokrócokba, mert a szél azért barátságtalanul fújt, s különösen a jobb oldali utas, a vendég, aki gyűrött, ráncos arca után ítélve idős embernek látszott, húzta be a nyakát fázósan feltűrt bundájába. Pedig nem fázott egy csöppet sem. de így akart védekezni az ellen, hogy kísérője, Zombory Antal városi tanácsnok kérdéseket tegyen föl neki. Ettől aztán igazán nem kellett tartania, mert Zombory híres volt szófukarságáról s a polgármester azért jelölte őt kl a miniszteri úr fogadtatására, mert biztos volt afelől, hogy nem lesz terhére a vendégnek fölösleges fecsegésével, s ami ennél is fontosabb volt, nem kotyogja ki a városi magisztrátus tanácskozását és döntését. De a miniszteri úr különben is unta ezt a várost, nem szerette, s ahogy kinézett prémes hajtókája mögül az apró házakra, melyek kerítéseikkel, parányi kertjeikkel s a kerti kapuk mellet elhelyezett- lócáikkal inkább falura emlékeztették, most határozottan megvetést és ellenszenvet érzett vele szemben. (Folytatjuk.)