Délmagyarország, 1972. augusztus (62. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-04 / 182. szám

PÉNTEK. 1972. AUGUSZTUS 4. 3 Magyar „libegő" az Alpokban Augusztus első napjaiban indítja útnak a NIKEX az első 60 síkabint, amelyek a Gross Glocknertől a Kitz­bühelig, az Osztrák-Alpok legnépszerűbb télisport-üdü­lőhelyein teljesítenek majd szolgálatot. A NIKEX első ízben szer­zett ilyen megrendelést a berendezések kivitelezőjé­nek, a Hajtómű- és Felvo­nógyárnak. Az idén augusz­tustól novemberig 100 négy­személyes síkabint szállíta­nak az osztrák megrende­lőknek, a Girak-cégnek, mintegy 2 millió schilling értékben. A síkabinok mel­lett számos egyéb felszere­lést is exportálnak, amelye­ket a Hafe nyíregyházi üze­mében gyártanak. Az idei szállítások összértéke megha­ladja a 4 millió schillinget. (MTI) Több ezer hektárnyi állani föld tulajdonjogát vehetik át a téeszek Ujabb lépés a nagy, összefüggő mezőgazdasági földek kialakítására Természetes zsörtüdés Július végén, augusztus elején számos tsz és állami gazdaság közvetlenül ren­dez egy régi problémát: dönt arról, hogy mi lese azokkal az állami földekkel, amelyek beékelődtek a ter­melőszövetkezeti parcellák közé, és ily módon mindkét fél számára lehetetlenné tet­ték a nagy, összefüggő gaz­dálkodási területek kialakí­tását. Dr. Békési Ferenc MÉM osztályvezető elmon­dotta: országosan mintegy 12 000 hektárnyi területről van szó. Ezeket a földeket nem egyszerre, hanem foko­zatosan adják át a terme­lőszövetkezetek tulajdonába — a nemrégen megjelent rendelet alapján. Az új lehetőség iránt nagy az érdeklődés: annál is in­kább, mert a tsz-ek állami gazdaságoktól eddig közvet­lenül nem szerezhették meg az állami föld tulajdonjo­Ötletbehozatal, módszerimport Tapasztalatokat importál­ni — ez a jelszó ma kü­lönösen időszerű. Az isme­retek, szellemi kincsek im­portjára a népgazdaság min­den területén szükség van. Napjainkban, a szervezési ta­pasztalatok megtanulása, át­vétele követeli a legtöbb fi­gyelmet: vajon másutt ho­gyan csinálják? Nemrégiben hallottam egy megállapítást: néha a drá­ga importberendezéseket megvesszük, hazahozzuk és munkára fogjuk anélkül, hogy az ottani termelési­szervezési körülményeket is tanulmányoznánk egyidejű leg. Ezt egyébként az áru­sító cégek lehetővé is ten­nék. Csak élni kell vele, mint lehetőséggel, s esetleg későbbi problémákat, gondo­kat lehet megelőzni. A ki­szolgálás, ellátás, termelés­szervezés megismert adatai­ból bizonyára jól profitál hatnának a szakemberek, s általuk az üzemi közösségek, ha többet törődnének a szer­vezési „behozatallal" is. Azokkal az ismeretekkel, amelyek speciálisak. más­ként nem hozzáférhetők, így lehet gazdagodni. S ugyanígy a külföldi folyó­iratok, a szakirodalom for­dítása-olvasása is a tapasz­talatok importálását jelenti — ezt Is bővebben kell ki­aknázni a munka- és üzem­szervezés hasznára. Az itt elmondottakat ter­mészetesen nem az olyan vállalatoknak adresszáljuk, mint a Kenderfonó és Szö­vőipari Vállalat, amely ép­pen a közelmúltban Is több jelét adta: élni kíván a ta­pasztalatok importjával. Két vezető szakembere például nemrégiben járt Bulgáriá­ban, ahol a vállalati munka­szervezést tanulmányozták, s bőséges tapasztalatanyaggal tértek haza. A szocialista brigádok is szerepet vállal­hatnak ilyen téren — erre is a KSZV egyik brigádja szolgáltat példát. A Kiss Árpád nevét viselő, fiatal műszakiakat tömörítő szocia­lista brigád egyik vállalása: rendszeresen elemzik a kül­földi tanulmányutakról ké­szült útibeszámolókat, érté­kelik azokat és intézkedési javaslatokat készítenek a felhasználható motívumok­ból. Így akarják elérni, hogy a tanulmányutak tapasztala­taiból minél többet haszno­sítson a vállalat. Vannak tehát munkahe­lyek, ahol fontosságához mérten foglalkoznak a ta­pasztalatok importjával. De vajon figyelnek-e erre min­denütt? Jó lenne, ha mi­előbb igennel válaszolhat­nánk a fenti kérdésre. Mert — ellentétben a termékbe­hozatallal — e téren az a jó, ha minél több ötletet, módszert, eljárást importá­lunk. S. M. gát. A gazdálkodási érdekek azonban azt kívánták, hogy az állami gazdaságok tör­vényes lehetőséget kapjanak a számukra egyáltalán nem vagy csak igen nehezen hasznosítható felszabdalj tagolt területek értékesíté­sére. Eddig többszáz hektár átadásáról kezdtek tárgya­lásokat országosan az érde­kelt felek. A jogszabály alapján csak olyan külterületi, mezőgaz­dasági rendeltetésű állami föld, vagy erdő állami tu­lajdonjogát lehet átruházni, amely nincs tanácsi keze­lésben, illetve nem szolgál különleges célokat. (Ezért nem terjed ki a rendelet hatálya a belterületekre.) Az állami szervek közvetle­nül a termelőszövetkezetek­re ruházhatják át a kezelé­sükben levő nagyüzemileg hasznosítható, mezőgazdasá­gi rendeltetésű állami föld és erdő tulajdonjogát. Nem terjed ki a rendélet hatálya a termelőszövetkezet érdek­képviseleti szerveire. A tulajdonjog átadására írásbeli szerződést kötnek az érdekelt felek. Az írásbeli szerződés megkötéséhez szükséges igazolások és a jó­váhagyás megszerzése az át­ruházó állami szerv felada­ta. Az igazolással és az en­gedéllyel ellátott szerződést a föld fekvése szerint ille­tékes járási (városi) földhi­vatalnak kell megküldeni, amely megvizsgálja, hogy a szerződés megfelel-e a ren­deletben meghatározott kö­vetelményeknek. Az illetékesek a rendelet­től azt várják, hogy mind az állami gazdaságok, mind a termelőszövetkezetek gaz­dálkodási érdeküknek meg­felelő földterületeket alakí­tanak majd ki. (MTI) Nagy részvéttel temették el Tóth Antal rendőr zászlóst Tegnap, csütörtökön az al­győi temetőben nagy rész­véttel temették el Tóth An­tal rendőr zászlóst, aki hét­főn, hivatása teljesítése köz­ben halt meg az algyői úton történt tragikus baleset kö­vetkeztében. Tóth Antalt — aki 1964 óta rendőr, és 1968 óta dol­gozott Algyőn körzeti meg­bízottként — szerették és becsülték. Hivatásának érez­te munkáját, melyet min­dig a legnagyobb odaadás­sal végzett. Az árvízvéde­lem befejeztével megkapta az Építőipar Kiváló Dolgo­zója kitüntetést. Szolgálatá­nak kiváló ellátásáért a Közbiztonsági Érem bronz fokozatát vette át. Tóth Antal rendőr őrmes­tert halála után soron kívül zászlóssá léptették elő. A Csongrád megyei Rendőr­főkapitányság saját halottjá­nak tekintette. Tegnap dél­után az algyői temető rava­talozójánál Bódi János Acs S. Sándor felvétele rendőr alezredes búcsúztatta a megyei főkapitányság és a városi kapitányság párt­és szakmai vezetése, vala­mint személyi állománya nevében. Bajtársai vitték vállukon a koporsót, a sír­hoz, parancsnokai, bajtársai és az algyőiek százai kísér­ték. A sírnál — a múlt hét szombatján eltemetett édes­anyja friss sírja mellett — dr. Flóri Lajos, a község pártcsúcsvezetőségének tag­ja búcsúztatta a község ve­zető testületei nevében. A rendőrörs személyi állomá­nya nevében Tápai Nándor őrnagy, örsparancsnok vett búcsút a halottól. Katonai díszsortüzek hangja mellett eresztették a koporsót a sír­ba. Katonai zenekar játszot­ta a Himnuszt, hangjai mel­lett takarta be a föld a ko­porsót. A sírt elborították a gyász és a kegyelet koszo­rúi. Végül rendőr díszsza­kasz vonult el díszlépésben. a sír előtt. K i az, aki ideges, ha erkölcstelenségek láttán zsörtölődik a lakosság? Ugyan mire való a jogos tömeg­harag miatti kicsinyes aggodalom?! Nem más, hanem mi, kommunisták — párt­munkások, propagandisták, újságírók — élesztgettük állhatatos türelemmel a már­már teljesen eltompított emberi öntuda­tot. Mi magyaráztuk lelkesebb pártonkívü­li barátainkkal együtt az alázatba gör­nyesztett ínségeseiknek, hogy egyenesítsék ki a gerincet, óvják-becsüljék a szabaddá tett életet, és figyeljenek oda. mi történik körülöttük. Mi oktattuk vitathatatlan jó­szándékkai a hazához és lehetőséghez ju­tott kizsákmányoltakat, hogy tanulják meg és műveljék a politikát, s mindig vegyék észre, vajon össznépi szándékok, vagy ki­váltságos szempontok érvényesülnek-e benne. Hát akkor miért ne lenne természetes, hogy ez a milliószemű ,éber közösség ma már nyíltan föllép mindenfajta immorá­lis jelenség ellen, oltalmazva ezzel önön érdékeit, a társadalom tisztaságát, a szo­cialista államrendet! Aki ilyen esetekben csillapítani szeretné a józan ítéletű köz­véleményt, hogy „jaj, mire való ez a nagy demokratizmus", az aligha akarja teljes határozottsággal útját állni azoknak a kispolgári törekvéseknek, amelyek súlyos károkat okozhatnak a nemzeti egységben, szocialista gondolkodásban, munkafegye­lemben egyaránt. Határozatlanul, fél aka­rattal nagyon keservesen tudjuk elérni célunkat. Vagy komolyain vesszük, hogy ebben az országban a munkásosztály igazságának kell érvényesülnie, vagy szed­jük a cókmókot és álljunk félre a társa­dalmi mozgásokból leninista módon követ­keztetni tudó elvtársak útjából. Nyugodtan elfogadható az olyan álta­lános vélemény, miszerint tisztességtelen dolog naponta két és fél—háromezer fo­rintot bezsebelni. Mert Csongrád megyé­ben is akad ilyen konjunktúralovag, bár­milyen hihetetlenül is hangzik ez annak, aki havi kétezerért izzad, küszködik va­lamelyik gyár műhelyében. Itt, a mi szű­kebb pátriánkban, a havi átlagos kere­setek alig hajazzák ma még a 2200 forin­tot, hogyne háborodna tehát föl minden „nemzetfönntartó elem", amikor az emlí­tett horribilis jövedelmeikről hall szállon­gó híreket. Mert, ugye, nem zörög a ha­raszt... S ha valaki sokszorosát keresi annak, amit egy korszerű gondolkodású, társadalmilag megbecsült szakmunkás kap elsején a borítékban, ez nemcsak a munkamorált ássa alá, hanem a legiga­zibb kommunista szó hitelét is rontja: „Hát maguk csak prédikálják a kinek­kinek munkája szerinti elvet, de nem ér­vényesítik!?" M ég szerencse, hogy a kirívó esetek igen ritkák, és csak kevesen von­nak le ezekből olyan helytélen következtetést, hogy „meg kell szüntetni a maszekokat". Erről ugyanis szó sem le­het, hiszen tevékenységük szinte nélkü­lözhetetlen, olyan igényeket elégitenek ki. amelyek iránt az állami vállalatok sze­mélytelenségük, nehézkességük, költsége­sebb termelésük miatt majdhogynem ér­zéketlenek. A tanács azért is ad ki ipar­engedélyeket, hogy a kevésbé ellátott ke­rületek lakossága is könnyebben juthas­son különféle szolgáltatáshoz. Ezek a kis­iparosok — nem győzzük hangsúlyozni — túlnyomórészt jó szándékú, becsületes emberek, akik azért fognak bele vállal­kozásaikba, hogy családjuk érdekében többet keressenek, mint a szakmabeliek a gyárban. S ez a több jövedelemre törek­vés, — amíg nem haladja meg a józan erkölcsi értékelés szerinti mértéket —ter­mészetes, hiszen ennek reménye, lehető­sége nélkül a szocializmus viszonyai kö­zött ugyan ki reszkírozná a jövőjét! De vajon mi köze van ehhez a reálpolitiká­hoz annak, aki több kiselejetezett trak­tort vásárol össze a gépállomásoktól, s ezekkel valóságos nagyvállalkozóként százezreket kerestet másokkal — a maga számára. Vagy miféle szükségletek indo­kolják az olyan divatcikk-kiskereskedők működését, akik néha külterületre szóló engedéllyel a belvárosi boltok közelében telepszenek le, s ugyancsak több tízezres forgalmat bonyolítanak le. Azt mondják erre némelyek, hogy igen, mert az ál­lami boltban gyakran hiányzik a keresett ruhadarab, a maszek viszont a legdiva­tosabb holmikat is időben beszerzi ve­vőközönsége részére. Így van ez? Több­nyire. Azt azonban kevesen teszik hozzá, hogy a sokpénzű kiskereskedő flegma könnyedséggel le tudja fizetni az állami áruelosztás illetékesei közül az ingatag haszonlesőket, s így a mai körülmények között majdnem magától értetődő, hogy állandóan hozzá jut a súlyos pénzeket hozó, keresett cikkekhez. Bizony, a spe­kulációs törekvéseket, az egyéni gátlás­talanságot, a könnyű meggazdagodás vá­gyát, mások elemi érdekeinek semmibe vevését, a közvagyon tékozlása iránti kö­zönyt kellene megszüntetni ahhoz, hogy az élet mindenki számára jól alakuljon. S aki most az immorális jelenségeket a föllendülést hozó gazdasági reform ro­vására szeretné írni, az ahhoz a vágy­hoz keresgéli az okot, hogy „keményen oda vághassunk" (hová?), jóllehet válto­zatlanul fő kötelességünk a múlt sok rossz tudati maradványának kiűzése az emberek fejéből. Csupán a politikai neveléstől termé­szetesen nem várható, hogy a társadalom rovására ügyeskedők rendes dolgozókká lényegüljenek. A makacs konvenciók, a régifajta gondolkodás megváltoztatása rendkívül hosszadalmas folyamat, a nem tetsző dolgokat pedig mi sürgősen sze­retnénk megszüntetni. Nem könnyű ez bizony. A szocializmus elvei szerint élő tömegek általában szerényebbek kevés­bé hallatják a szavukat, mint azok, akik­nek sok a takargatni valójuk. Ez utóbbi­aknak kétségtelenül megnőtt a szarvuk, s egyre harsányabbak. Egyesek közülük valósággal hencegnek azzal, mi mindent szereztek már a lehetőségeket és a tör­vények hézagait maximálisan kihasználva, talán azért, mert félreértik a hivatalos szervek magatartását és türelmét. Nem­rég „Egy olvasó" így oktatta ki levelé­ben a szerkesztőt: „Nekem ne dumáljon az olyan, aki még egy kéglit sem tudott magának ragasztani a Balatonon." Lám, ha a szerkesztőnek lenne néhány úgy­nevezett státuszszimbólum a birtokában, mindjárt másként nézne rá az a jóember! Mit kell tennünk tehát, hogy szándé­kunkat az értetlenje is értse? Nincs más lehetőség mint adóztatni a maszek vál­lalkozókat, a nagy jövedelmeket. Nem meggondolatlanul — mert ezzel esetleg több fontos kisiparost engedélye vissza­adására kényszerítenénk —, hanem a tényleges bevételek arányában kellene adóztatni. Az erre vonatkozó rendelet meg­jelenése óta Szegeden is többszörösére ugrott a jövedelemadó-bevétel. De ha az illetékes tanácsi tisztviselők a megyében mindenütt, lelkiismeretesen és felelősség­gel végeznék a dolgukat, ha a szocia­lista állam tisztakezű és határozott kép­viselőiként lépnének föl minden esetben, bizonyosan megcsappannának az erkölcs­telen egyéni jövedelmek Azt mondják, valahol Szentes környékén egy merész vállalkozó méregdrágán fúrta egyéni megrendelőknek a Norton-kutakat. Állí­tólag naponta egyet komótosan megcsi­nált, mégis hónapokra előre volt mun­kája. Nos, emiatt kár egy pillanatig is háborogni, hiszen az illető nyilvánvaló igényeket elégített ki, olyan embereknek épített öntözésre alkalmas kutat, kik a magas ár mellett is alighanem megtalál­ták számításaikat. Az lett volna a baj, ha a kis zöldségtermesztők hiába folya­modnak bárhová a háztáji kútfúrás ügyé­ben. Hanem nyilván amiatt „nyílt ki a bicska" az arra valósiak zsebében, hogy a szájtáti hivatal sokáig nem adóztatta azt a kútfúró mestert. Az illetékesek csak a megyei pártbizottság jelzései után kezd­tek intézkedni, noha alapvető kötelessé­gük lett volna tudni az esetről, és a leg- • első naptól kezdve igazságosan adóztatni. A vállalkozás, a kockáztatással járó többre-jobbra törekvés dicséretes dolog. A párt és a kormány az utóbbi években ezt a készségét igyek­szik fejleszteni az állami vállalatok veze­tőiben is. Manapság az olyan igazgatóé a jövő, aki nemcsak a szabályok kínos-pon­tos betartására, a problémák gondos el­hárítására ügyel, hanem a jövedelmező­ség érdekében hatékonyan képes gazdál­kodni. kelendő árut gyárt, piac után ku­tat-keresgél, megrendelőkkel tárgyal-vi­tatkozik, okosan szervez, koordinál. A legmerészebb vállalkozás sem fajulhat azonban kalandorsággá, mert akkor az „állami személynek" is megálljt paran­csol a társadalom. Amikor egy téeszelnök a szövetkezet ügyeinek intézése ürügyén gátlástalanul egyéni gazdagodásának út­ját egyengetni, akkor is épp olyan kár­tékony kispolgárrá válik, mint a törvé­nyeket kijátszani igyekvő maszek bazá­ros. Elemi kötelességünk föllépni ellenük. Nem fékezni kell tehát a visszataszító jelenségek ellen tiltakozó egészséges köz­hangulatot, hanem inkább apellálni, tá­maszkodni érdemes rá. A dolgozó embe­rek jelzései nélkülözhetetlenek. Vegyék csak észre ami erkölcstelen a gazdálko­dásban, a közéletben/ és kiáltsanak! A párt az ő segítségükkel sikeresebben szer­vezheti a szocializmus erőit mindenfajta ingyenélő és „leleményes eszű" speku­láns ellen. V. NAGY ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents