Délmagyarország, 1972. augusztus (62. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-20 / 196. szám

VASÁRNAP, 1972. AUGUSZTUS 29. Árpád A MEGÉRKEZÉS NAPJA Az utolsó kocsiban ült. A beisó kanyarokban látta a motorkocsi! amely a vasúti pálya rozoga állapota miatt ezen a szakaszon lezárt ajtókkal, üresen közlekedett. Kibámult az ablakon, tudomást se véve a közbeeső állomások felszálló helyi utasairól. Ügy érezte: napok óta, egyetlen óra pihenés nélkül úton van. S...hez közeledve időnként fel-felismert valamit a zöld hangú latu tájból: egy öreg hársfát, egy' törtázélü agyagszakadékot, egy Jellegzetes présházat, egy közbeeső állomás mögött a kőbánya Iófogatú csilleszerelvényét... Ilyenkor izgatottság fogta el, mintha az első állomáshelyére készült volna, és jódszínü haját rendezgetve azt gondolta: jobb lett volna este megérkezni. A megyei tanács osztályvezetőjének biztató, öreg arca jelent meg előtte. Azt mondta: biztosan örül a döntésünknek, maga most a megyében a legfiatalabb iskolaigazgató, de ne felejtse el, hogy sok munka vár' ott magara, és • az embernek ritkán van olyan szerencséje, hogy próféta lesz a saját hazájában... ö csak állt, bólintani is elfelejteti Kis részletek tolakodtak eló az emlékeiből, körülvették, aránytalanul megnőttek, ö, igen, még csak huszonnyolc éves vagyok, és ráadásul egyedülálló nő, gondolta, s bár napok óta tudott az Igazgatói kinevezésről, csaknem szédelegve ment ki az osztályvezető szobájából. S. következeti Janka felállt, o fülkeajtó üvegtükrében végigpillantott sovány, fekete ruhás alakjón. A sötét, kissé régiesen szabott ruha kiemelte sápadt, szeplős színtelenségét. Messze volt meg attól, hogy vénlánynak nevezzék, arca azonban mór keményedet! Az állomás előtt anyja és a községi tanácselnök várták. Az anyjára pillantott: én is ilyen leszek, futott át riadtan benne valami, és gyorsan megölelte a száraz öregasszonyl akinek boldogságában lassan eleredtek a könnyei. A tanácselnök alacsony, harminc év körüli ember volt, barátságosan mosolygott. Nikotinos fogai előtűntek, a keze a mezei csokorral bizonytalanul emelkedett és süllyedt, látszott rajta, hogy zavarban van, pedig jóindulattal segíteni szeretett yolna az érkezésben. Janka és az öregasszony ügyetlenül álltak a kijáratnál, mintha zavarta volna őket a tanácselnök jelenléte. Az elnök ekkor megfogta Janka bőröndjét, és elindult a keskeny,'cementezett járdán a falu felé. A szembejövök felreálltak a járda szélére, és vizsgalódva rteztek végig rajtuk. Az öregasszony meglökte Janka karjai a pillantása azt mondta: „Vedd el már tőle azt a bőröndöt. .." — Hagyja csak! — hárította el a tanácselnök. — Maga olyan messziről jött, hogy egyelőre vendégnek számit itt. Janka elmosolyodott. — Hat évig a Balaton közelében tanítottam. — A Balaton, az előkelő hely — mondta az elnök. — öt kilométerre voltunk a Balatontól, a víznek még a szagát sem éreztük. — És a hal év alatt cpak egyszer volt itthon, amikor meghalt az apja — szólt közbe az öregasszony. — Ismertem az apját — nézett az elnök Jankára. — Akkor még a járásnál dolgoztam. Derék, igazságszerető ember volt. A tanácselnök a kapunál elköszöni Az alacsony téglakerítés fölött Janka után pillantott, és azt gondolta: Holnap meg kell mondani neki az igazságot, hogy amikor a járásnál jelezték, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar küldeni, egy csöppet se lelkesedtem, hiába vigasztaltak, hogy kitüntetéssel végezte az iskoláit, idevaló a faluba", ha jól bánunk vele, végleg megtelepszik nálunk, és nem lesz gondunk az iskolaigazgatóra. De hát, mégiscsak nő, ezt holnap meg kell mondani!... Az öregasszony leült a konyhában, sámlira támasztott, fekete harisnyás lábait nyomkodta Csöndben figyelte a lányát, aki a bőröndből kirakodott az ágyra. — Itt férjhez is mehetsz majd — mondta. — Nem akarok férjhez menni. — Nem? — csodálkozott el az öregasszony, és nem szólt többet. Arcán megnyúltak a ráncok. Janka szappant, törülközőt ker resett, majd hátra vonult a kamrába, és mosakodni kezdett. Ebéd után kiment a temetőbe. Sokáig ácsorgott apja sírjánál, elérzékenyülve nézte a kőkereszt közepén fakuló, ovális fényképet, amely még fiatalnak ábrázolta az apját. Gyerekkorából emlékezett így rá: csontos arcára, lefelé ívelő keskeny bajuszára, szelíd nézésű szemére, vékony mosolyára, ahogy megállt az ajtóban, megemelve kissé a. tükrös mézeskalácsokat, amelyekről — ha vásár volt — sohase feledkezett el. Később megkereste Barna Miklós iskolaigazgató sírját is, rátett néhány szál virágot. Vacsora után megérkezett a nagybátyja. Ünnepélyes volt, az inge fehér és gyűretlen, kiemelte, keskeny arcát, vékony orral amely valósággal belemetszett a levegőbe. Megcsókolta Jankát. Janka azt gondolta, míg egy pillanatra megcsapta a férfi száraz, erdei szaga; Istenem, legalább az erdőről beszélne, de most valami prédikáció következik,.. A nagybátyja az asztalhoz ült — Láttam, az első utad a temetőbe vezetett — mondta. Janka nem szólt, nem mosolyodott el, nem bólintott. A nagybátyja egy újságpapírban, laposra hajtogatott csomagot tett ki maga elé az asztalra. Egy ideig rajtafelejtette súlyos kezét, majd áttolta Janka elé, az asztal másik oldalára. — Mi ez? — kérdezte a lány meglepetten. — Egy eredeti és két másolat. Lassanként egy évszázada lesz már, hogy őrizgetem. Janka egy kis aggodalommal bontogatta a levelekel majd mindbe beleolvasott. — Hogy jutott maga ezekhez? — kérdezte elsápadva. — Ne törődj vele! Megfizettem annak, aki megszerezte nekem. Az a fontos, hogy a kezedben van, és most elégtételt vehetsz magadnak. Te most olyan helyet kaptál, ahonnan módod van mindenkinek visszafizetni. Janka nem szólt. Furcsa szédülést érzett, mintha egy mélység fölött lebegett volna. — Olvasd csak végig mindet — biztatta nagybátyja. — Majd elolvasom. — Nem sejtik, hogy ezek a levelek megmaradtak. Mindmáig hallgattam róluk, mint a sír. Csöndben ültek a selyemborítású régi csillár fátyolos fénye alatt. Jankának is, meg a nagybátyjának is külön csöndje volt, amely körülvette és- hallgatásra intette őkel A férfi később felállt, az asztalhoz tolta a széket, amelyen ült. — Reggel majd átjövök — mondta —, és majd megmondod, hogy mi lesz a dolgom. Én mindenre élethű pontossággal emlékszem. Janka késő éjszaka olvasta el a, leveleket. Az anyja már mélyen aludt a konyhában. Az első levél: „Bejelentjük, hogy Gál András s.-i lakosnak a lánya, Gál Janka ott jár önöknél tanítóképzőbe, és ott kollégiumban is van. Annak idején még nem tudtuk azt. hogy Gál András, vagyis az apja kulák. Folyó évben megállapítást nyert, hogy a község legnagyobb kulákja, amit csak most sikerült fölfedni. Nem szeretnénk, hogy a lánya tanító legyen, és a jövő ifjúságát, partunk .tartalékát ő tanítsa. Ezért javasoljuk és kérjük az elbocsátását. Apja S. község hivatalos kuláklistáján szerepel, ami jóvá is van hagyva. A szíves válaszukat várjuk ... 1952. október 17." A második levél: „Gál Janka I. osztályos tanulónkkal kapcsolatban olyan átiratot küldtek a megyei oktatási osztályra, amely szerint tanulónk édesapja a falu legnagyobb kulákja, és ennek alapján kérik az iskolából, és a kollégiumból való eltávolítását. Az oktatási osztály végrehajtás végett kiadta nekem az iratol Én beszéltem a kislánnyal is, majd behívattam az édesanyját azzal a szándékkal, hogy a lányát vigye haza. Édesanyja azonban nálam elmondta, hogy sem a felszabadulás előtt, sem azóta vagyonnal nem rendelkeztek. A felszabadulás előtt, mint niolnársegéd dolgozott a férje, majd a felszabadulás után a gabonafelvásárláshoz került. Később betelepült, hozzájuk egy idős házaspár, akiknek volt nyolc hold juttatott földjük, ennek egy részét művelték • Galék két éven át. Azóta már ezt se művelik, és a házaspár is elköltözött tőlük. Gálné tehát tiltakozik az ellen, hogy őket kulák•nak minősítsék. Az oktatási osztállyal megbeszélve most igatoló iratokat kértünk be. Tekintettel, hogy súlyos politikai kérdésről van szó, ami igen gyors intézkedést kívánna, felkérem, szíveskedjenek még egyszer kivizsgálni, hogy Gál András valóban kulák-e, mikor és milyen szerv nyilvánította annak, minek alapján? Meg vagyok győződve, hogy nagyon tisztán látják ennek a fontos politikai jelentőségét, és az ügy gyorsaságára való tekintettel a kivizsgálást gyorsan megejtik, és expresszlevélben válaszolnak. Ennek hiányában nem tudjuk mi sem az intézkedéseinket foganatosítani. 1952. november 11." A harmadik levél: A 3/1952. szám alatt november 11-én kelt levelüket megkaptuk, amelyben ismételten írást kérnek tőlünk, „esetleges módosítást", hogy Gál Janka iskolán és kollégiumban maradhasson. Közöljük, hogy a határozatot nem változtatjuk meg, amit egyszer megírtunk, azt azért írtuk meg, mert a valóságot fedi, ezen alkudozás nincs. Kérjük, hofiy ne hallgassák a kulák sáránkozásait, inkább lépjenek fel kéményen ellene. Kulákká az arra illetékes szervek minősítették, a község Tasnddi Varga Évo kuláklistáján szerepel. Nincs mit vizsgálni, kulák. Kérjük, ne kételkedjenek a levelünkben, hanem azt igenis szíveskedjenek végrehajtani. Mi az eljárással egy politikai kérdést oldottunk meg, azért vált szükségessé az ő hazahozása. Az elvtársak nyugodjanak meg, mi a helyünkön vagyunk, az ügyet ismerjük, és kérjük, minden további alkudozások nélkül a leányt hazakülrieni. Elég nagy ahhoz, hogy hazataláljon. 1952. november 15." Janka lehunyta a szeméi Eletrekeltek az iskolai emlékek, megteltek vágyakozással' a titkok feltárultak és magyarazatot kaptak. Azt gondolta: akkor még copfom volt, és a légjobban annak örültem, ha nem szóltak hozzám, és egy pillanatra visszatért az a régi december: a hoszszú, zárdaszerú folyosó mélyéből az igazgatónő jött elő, megállt mellette, mintha magába mélyedve eltűnődött volna, majd azt mondta egyszerűen, mintha csak egy kis apróságra figyelmeztette volna: Ne menj haza a téli szünetre, a szüleid majd bejönnek hozzád... Janka összehajtogatta a leveleket, és azt kérdezte magától: Érzek-e most valami haragot, fájdalmat, kifosztottságot, vagy hosszúvágyat?... Az apja mély fájdalmát érezte, tompán a mellében, amit azon az őszön érezhetett, amikor ezeket a leveleket megírták. S akkor azt mondta magának: de hiszen én dolgozni jöttem ide, és leélni az eletemet ... Óvatosan kinyitotta a konyhaajtót, vigyázva, hogy az anyját fel ne ébressze, gyufát keresett, majd a három levelet egymásután elégette. Mielőtt a takaró alá bújt, még megfordult a fejében, hogy mit fog majd mondani reggel a nagybácsinak, de ekkor már éjjel két óra is elmúlt, és a szemei csaknem leragadtak az álmosságtól ,ÉS SZÓLT.:: Jegenyefa nézett az égre, örült, mert nem volt szenvedélye És szólt a táskarádió, kis fémdobozka, harsogó zajjal, sárga sörök, meredek asztal, fehér ruhámon arany -cseppek, ostobán mondtam, hogy szeretlek. Es szólt a táskarádió... Elvarázsolt kutyák ugattak, • loboncos szőrük égnek állt, és elhittem egy óra hosszal hogy elkerülöm a halált. És szólt a táskarádió... — Trili-trala. szép butaságok, és azóta, ha arra járok, borzongva gondolom, de jó, hogy akkor, ott e délutánon úgy szólt a táskarádió. |