Délmagyarország, 1972. július (62. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

52 VASARNAP, 1972. JÚLIUS 23. TALÁLKOZÁS AZ ŐSÖKKEL MÁSKÜLÖNBEN olyan volt a gyerekkorom, mint más faluszéli sorstarsamé: nyári legeltetések, fészekrablások, téli szánkózások, ügyetlen csúszkálások a kicsi bakancs talpán vagy a magunk eszkábálta féllábas korcsolyán. Később kényszerű térdepelés a kevéske föld hagyma- vagy krumplivetésén, kötélterítés és marokverés a másfél holdas gabonatáblán. Közbeni örömökkel persze: tojást találtunk a megvágott fácán alatt, nyulat ütöttünk az elhajított bottal, karikást kaptunk valamelyik ezermester sógortól, nagybácsitól. Mindebből részelhettem maga is. De nekem több is jutott: András bácsi, meg a titokzatos kert, tőlünk a hatodik szomszédban. Mindenki más szegény embernek tartotta. Nem birt a három holddal, felesbe adta. Úgy csalták meg, ahogy nem szégyellték. Kinevették a kertje miatt, amelyben a fekete baracktól a fügéig, s az ötszínű rózsától a fába szemezett ribiszkéig számtalan fura növény tenyészett. Szegénynek tartották, pedig dúsgazdag volt. Keshedt kalapja alatt és ujjai begyében ezerféle titok nyitja rejtőzött. Csak egy hiányzott közülük: a pénzcsinálás és a szerzés tudománya. Hogy gazdag volt, semmi kétség; még bányát is tartott Hátul, a kert partosabb felén. Negy-öt ásónyomra olyan finom homokot — pontosabban, s az ő szavaival: ós-iszapot — talált az ember, ami járdaépítéshez, új fal meszeléséhez, de még tömőlúd eleségének keveréséhez is igen alkalmas volt. Hordta is boldog-boldogtalan kosárral, talicskával, zsákkal. A bányagödör falából időnként csontok, megrepedt edények hullottak ki. Ezeket aztán kidobálták a bányászok a partra, oly egykedvűen lódítva meg lábszárcsontot és koponyát, mintha csak kiszáradt fa gyökere akadályozná a lapátot. A hasas urnákra még csak fordítottak némi figyelmet. Ezeket jól oldalba kólintották, essen szét rendesen, hátha valami kincs gurulna elő a belsejéből. Kincsek azonban ritkán kerültek a finom homok között. Csontok kazalszám. — Temető volt itt a parton — mesélte az öreg olyan természetszerű bizonyossággal, mintha mór akkor is övé lett volna a porta, s az ablakon át figyelte volna, mint helyezik lovával együtt a sírba elpusztult társukat a pogány magvarok. — Kijárt még akkor a Marus minden áldott tavasszal, nem maradt szárazon csak ez a néhány partosabb terület. Ezeken éltek, temetkeztek az akkori emberek. Így sorolta az igazgató úr is, aki földúratta a kertet valamikor. Ami maradt, azért nem kár, azt mondta. A fontosabbját elvitték. Semmi meghatódást nem éreztem az ősökkel való első találkozáskor. Kicsit félénken pillogtam a „halálfejekre", pálcával böködtem a széthullott edények belsejét, átvéve a felnőttek izgalmát: hátha mesebeli kincsek tartózkodnak a homokkal bélelt urnákban. Az igazgató űr, Móra Ferenc kalauzolt a második találkozón. Igaz, ez csak úgy asztal fölött görnyedve, könyvet lapozva, amolyan álombeli szelvények között történt, az ő földalatti utazásainak naplójából azonban oly erősen éreztem a találkozást, hogy néha valós emlékként bukkan föl nékem Nagyszéksós, Lebő, Csóka, no meg a szőregi Máder kéményseprőék dombról leszaladó kertje. Mintha magam is ott botladoztam volna az igazgató úr és Kotormány János, a személye körüli miniszter nyomában, amikor megkoccant az ásó, amikor megcsillant az aranyból való fibula, s előpergett egy hajdanvolt vitéz pitykegombja. Ilyen volt nemvolt találkozások és a közben mindig erősödött vágyakozás után fogadtak végre igazi audiencián idén nyáron az ősök. Azok mégpedig, akik föltehetően a legelsők között raktak tüzet és házat itt a nagy lapos Alföldön. Felgyő mellett, Ürmös bácsi tanyaszomszédjaként tartózkodnak itt, ki egy, ki másfél ezer éve. Annak meg éppen tíz esztendeje, hogy László Gyula professzor úr kézbesítette nekik az Akadémia kilakoltatási parancsát, s azóta minden nyáron megvallatja itt egy néhány szelvényre való darabon a földet, föltárva avarok és más népek csontját, edényét, gyöngyeit, s a legelső magyarok építkezésének nyomait. Az efféle munka nem halad gyorsan. Azért sem, mert kapkodni vétek lenne, no meg azért sem, mert az akadémiáknak mindig több tennivalójuk lenne, mint amennyi pénzük van. Nem szájtáti bámészkodásra, munkára jelentkeztünk négy napra a professzor úrnál irodalomtörténész barátommal, akinek tenyere és izmai az enyémhez hasonlóan igen könnyen emlékeznek, ha földet mozgató szerszámmal esik találkozásuk. Csalódtunk persze, mert a hosszúnyelű lapátra és az ásókra a miénknél is alkalmasabb kezek várakoztak itt: csupa régi és tapasztalt csongrádi kubikosokból álló brigád végzi a földmunka nagyját. Nekünk apróbb szerszámok jutottak tehát, a falsimításnál is használatos kicsi kanál, meg a még apróbb „spakli", no és a seprűk, ecsetek, amelyekkel olyan tisztára lehet „glancolni" az ezeréves őst mintha csak tegnap öntött műanyagból lenne a bordája. Amikor idáig érünk, mindig visszatér néhány ember a kubikosok közül, lepillantanak a magas partról, szemrevételezik, ml is lett hát azóta, hogy ők az első koccanás után itthagyták. — Szépen kicsinosítják. — Szépen — mondja a másik. — Na. majd ha minket így söprögetnek, komám. Akkor már nem lesz csiklandós a talpad! — Hej, csak már azt látnám, hogy téged glancolnak így, komám ... Ezek a fiatalabbak. Az idősebbek nem szólnak hebehurgyán. Nézik csak a fényképezésre kicsinosított Ö6t, no és hallgatják a mi vélekedésünket. Valamelyikük mégis megszólal, nyilván a tapasztalatlanabbak közül való, mert azt kérdezi: — Magyar volt? — Persze — válaszol neki Mihály bácsi, minden kubikosok doyen-je. Bízvást nevezhetjük így, nem valószínű, hogy rajta kívül széles e hazában még valaki így ugrál gödörből ki és gödörbe vissza nyolcvankét évesen, hatvanhat évi állandó földmunkával a háta mögött. Ki tudja, hány Gellért-hegyre való földet mozgatott meg ennyi idő alatt? Tizedik éve napszámoskodik itt a professzor úr mellett, az efféle munkában is ő hát a legkitanultabb. — Magyar ez mind — mondja a társónak. — Vagy pedig avar. De hát az majdnem ugyanaz, csak valamivel öregebb. A cimbora tökéletesen elégedett a válasszal, már csak arra kíváncsi, férfi volt-e az illető, vagy nő. Erre már Mihály bácsi sem válaszol azonnal. Kérdezve szól le a gödörbe: — Férfi, ugye? — Igen — hagyjuk rá mindketten, s velünk kacsint a „kis professzor", Bálint Csanád régész is, noha az ő segítségével találgattuk, vajon hány gyermek anyja lehetett az egykori avar menyecske, aki még apró üveggyöngyeit is megőrizte nekünk, amivel a ruháját díszítették. — Mondom, ugye — bólogat Mihály bácsi, távozóban már magyarázza is a társának, milyen jelekből lehet az ilyesmit megállapítani. Ebédhez seregrünk mind. kisés nagyi apátosok, miközben a műút felől nagy csellengve közénkhajt egy részeg biciklista. Krs híján leveri egyikünket a lábáról, de nem száll le, örül, hogy sikerült föntmaradnia, teker tovább, meg sem állva a professzori sátorig. — Maga a professzor űr? — Igen, én. — Aztán mondja már, hogy érdekli-e magát az ilyesmi? Márhogy olyan csont meg efféle... — Hát, ha kedvemre való, igen. — Hát akkor kapjon föl egy biciklire, aztán gyűjjék velem. Olyan kazallal mutatok én ott a major felé... Szóltam én előbb a rendőrnek, de azt mondja, ezek olyan régiek, hogy ezek mán a professzor úrnak tartoznak... A gép húzta ki őket, a partból, amikor a csatornát... Osztán mondja már — kicsit félrevonja a professzort, majdnem súgva kérdi — valami pénz jár ezért? — Semmi, barátom, semmi .„ — Na, nem is azért, ugye majd megegyezünk... — Mondom, hogy pénz nem jár, az ilyesmit bejelenteni, kötelesség. — Nem is a pénz, doktor úr, értem én ... Lehet, hogy ő érti, mi nem. Vállaljuk azért mi hárman fiatalabbak, hogy elkerekezünk a bejelentővel a major felé. Az út legelőkön, bokros tanyák közt vezet. Simára tapodott, kényelmes csapás. Vezetőnket mégis ledobja a kerékpárról százméterenként Célhoz érünk azért. A partoldal valóban adott munkát az ekének. Csontok, apró cserepek, még fémtárgyak is előkerülnek kevés kapirgalás után. Első becslésre középkori magyar falu szélének vélhetjük. • — Ez még semmi! — hadonászik a részeg ember. — Mennyi van a tanya mellett az én földemben. Ahol most a búza van. Azt hányassák föl elébb a doktor úrnak. Lehet akár mindjárt aratás után. Ha azt foldúratják! Ott aztán... — Szőlőt akar bele jövőre, ugye? — Azt, azt — bólogat élénken. Értjük már a buzgólkodás okát. El is köszönünk hamarosan a dülöngélő bejelentőtől, megnyugtatva, hogy aratás után jövünk, s jól megforgatjuk a földjét. Ebben megnyugodva ledől az akácok hűvösébe, s mire mi fölkászálódunk a biciklire, már horkolva alszik. A lelőhely természetesen bekerül a térképre, s természetesen jó néhány aratást vár még, amíg a többiek után sorrakerül. — Első, vagy második világháború? — kérdik az otthon maradt kislapátosok, amikor visszaérkezünk. Megnyugtatjuk őket, hogy a dolog nem érdektelen. Ezen a tájon, amely mindenféle népek lakó- és temetkezőhelye volt, szándékosan sem lehet félrevezetni a régészt, még az olyan aliginas kislapátost sem, amilyenek mi vagyunk. Déli pihenőt alig tartunk. Ebéd után hamarosan visszaereszkedünk újra a gödörbe, s nekilátunk egy újabb sárga téglalapnak. A valamikor mozgatott föld évezred múltán is mutatja az egykori ásás helyét, centiméternyi pontossággal körülrajzolható a sír, amelyben a következő csontváz (ahogyan Móra napszámosai után mi magunk között nevezzük: „a vajz") várja, hogy napvilágra hozzuk. Forró a gödör, egy óra múlva igen napszítta „vajzológusok" leszünk, ám dolgozunk keményen, mert kipillantva a veremből ott a szomszéd szelvényben fölénk magasodva hajladoz Mihály bácsi a nyolcvankét évével. Parancsoló példa. Tisztába tesszük a kis mongoloid fejű atyafit, aki a hant alól előkerült, s kezdünk a következőhöz. Ennek a koponyája bukkan elő legelébb, de nem a megszokott felével. Arccal lefelé, vagy oldalra temették? Elég párszavas tanácskozás, a nagyásós szaktársak fölénk gyűlnek, s kezdődik a találgatás: — Na, 6zögény, ezt elemísztötték! — Alighanem valami betyár *•>. hetett, nem az ű népükbül való. „ — Lókótő vót, lefülelték, oszt helyben mindjárt elintézték. Nem vót akkor bíróság följebbvitel... Krimit - dolog mögött mindenki. Elszállingóznak azért dolgozni, majd visszanéznek, ha előbbre tartunk. Közben persze tovább szövik a szégyenlősen elforduló atyafi esetleges históriáját. Valaki már azt mondja, finánc lehetett, a pálinkát gyütt ellenőrizni. No, ezt azért kinevetik, mert „nem volt akkor még pálinka, Noé apánk is csak a szőlőt vitte be a bárkába, igaz a törkölyt már akkor is kifőzhették.. Hamarosan összedől persze minden elmélet, mert kiderül, hogy a hajdani vitéz csak azért fordul el, s húzza maga alá a lábait is, mert nem avar, nem honfoglaló magyar, hanem még öregebb, bronzkori ős, akkoriban pedig a sírban ezt találták alkalmas fekvésnek. Az embereket nem mosolyogjuk meg, magunkat igen. Mert a mi agyunk is hasonló kövekkel őrölt. Hiába szedett magába több ismeretet az ember a régmúlt korokról, mint mondjuk Mihály bácsiék, a titok megfejtéséhez huszadik századi ésszel közelít, hajlamos kifejteni olyan meghatározó jellegű dolgokat, mint a va]lási szokások, a primitív ember természetfölötti erőktől való nagynagy félelme. EZEKEN GONDOLKODUNK, miközben előseperjük a bronzkori atyafi edényeit is, amelyek a közelben, a kezeügyében voltak, nyivlán élelemmel megrakva, ne kelljen éheznie a túlvilágon, amíg valami rendes zsákmányt nem ejt. Mindezt magunk is megmagyarázzuk, mindent megmagyarázni azonban a régészek sem tudnak. Így első pillantásra nem is nagyon szokásuk. Ez különbözteti meg őket az ilyen magamfajta négynapos „régésztől". De rájöttem: nem szakmai gőg, tekintélyféltés némítja meg őket. Nyilván az ő agyukat ugyanúgy pörgeti a minden emberre jellemző kíváncsiság, mint a miénket. Talán nagyobb sebességgel is, mert tapasztaltak, ismereteik is bőségesek. Mégsem sietnek az ítélettel, megvárják a különböző vizsgálatok eredményeit, összehasonlításokat tesznek. Türelemre (még mindig és újra türelemre) kényszerítik magukat. Ettől régészek, s ettől tudósok. Ezért hihetünk nekik. [ ANNUS JÓZSEF A SZILVAFA Egymásé voltunk mi sokszor, úgybizony szilvafa hajlós ága, képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogós ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj' meg a télben, ígérgess, kívánj még sok-sok jót nekem. Pintér József Napraforgók Végh András Nyitott térben