Délmagyarország, 1972. július (62. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

E VASÁRNAP. 1972. JŰUCS 18. szétnyíló rakétafürt vonitva csapott le a városszéli német állasokra, s ahol a lövedékek földet értek, eleven náci nem maradt. „Pedig mekkora pofájuk volt! Akár egy ólajtó!" — gondolta Menyét. „Hogy így meg úgy, majd a csodafegyver!" Későn délután, egyik percről a másikra véget ért a város ostroma. Menyét zavartan jött-ment a parasztház udvarán. Nem találta sehol a helyét. — No, hála istennek, végre itt a béke! — mormolta á magános paraszt néni, aki a házába fogadta. — Holnap elmegyünk fiacskám a bíróhoz és örökbe fogadlak. Legalább lesz kire támaszkodnom öreg napjaimra. Menyétnek arcizma sem rezzent, csak titkon, befele fintorított „Még mit nem! Nem leszek paraszt!" — gondolta és még aznap este kereket oldott. Egy szekérre kéredzkedett fel. A gazda tökrészeg volt és akadozó nyelvvel malac nótákat harsogott. Azután feje a mellére bukott és húzta a lóbőrt. A két ló arra csalinkázott, amerre akart Egyszer az egyik árokparton álltak meg legelni, máskor a másikon. Persze, a szajukban volt a zabla, nem sok örömük tellett az eddegélésben. Menyét megvonta a vállát, befurakodott a szekér derekába rakott illatos szénába és békésén elszenderedett Mindig olyan ébren aludt, mint nyúl a barázdán. Szundikálás közben halk, tompa, percről-percre erősödő robaj ütődött a dobhártyájának. ..Áhá! Bombázók lesznek! Az Ivánok mennek valahová, szétvágni a Fritzeket!" — futott szét felálomban a szája. Majd csúfondárosan legyintett /álmában: „Ugyan, hülyeség! Az Ivánok már rég Sopron környékén kergetik a Fritzeket!" Hanem hiába nyugtatgatta magát a robaj egyre erősödött. Hirtelen felkönyökölt a szénán, mert nagy veszedelmet sejtett meg. önkéntelen hátrapillantott a sötét országútra. Óriási, fekete árnyak közeledtek a szekér mögött, s mindegyiknek az orrán két kék fénykarika rezgett. Szívébe nyilallt a felismerés: „Teherautók!... Szabálytalanul közlekedik a szekér!" Négykézláb a mélyen alvó, holtrészeg paraszt mögé surrant és a vállára csapott: — Hé, fater! Térjen ki, mert.,. A következő pillanatban fültépő reccsenést hallott és irtóztató erő röpítette a magasba, mint csúzli a kavicsot. Elsötétedett a világ előtte. Hirtelen reflektorok gyúltak fel, s izzó fényárba borult az éjszaka. Szemjonov alezredes, a szovjet teherautókaraván parancsnoka döbbenten ugrott le az első kamion vezetőfülkéjéből. A gépkocsi hatalmas kerekei alatt véres gomolyaggá gyúródva hevert a két 16, a paraszt és a szekér. Néhány másodperc múlva már mellette álltak a többi kocsi pilótái is. Szemjonov tagbaszakadt sofőrje káromkodott, akár a jégeső: — Nem volt kivilágítva a szekér, a teremtésit! — Valaki ült még a kocsin! — szólt közbe valaki: — Azt is láttam, amikor leugrott! Hova lehetett? — Leugrott, barátom? Lerepült, akár egy ágyúgolyó! — kiáltotta az alezredes. — Elvtársak! Csatár lánc! Megkeressük! — Zseblámpák villantak és a szovjet katonák nekivágtak a mezőnek. Menyét a vad ropogásra eszmélt fel, ahogy a katonacsizmák alatt beszakadt a magas hóra fagyott jégkéreg. Feltápászkodott és megpróbált elfutni. Épp Szemjonov előtt ugrott föl. Az alezredes szemvillanás alatt átnyalábolta Tüstént észrevette, hogy foglya egy kisfiú. Olyan gyengéden vitte az ismét elaléló legénykét, mint újszülött kölykét a tigris. „Egek!" döbbent meg a magas, izmos, idősebb, deresedő halántékú, barna férfi. „Akár a pihe, olyan könnyű ez a hosszú legényke! Mintha semmit se vinnék!... A városi rendőrkapitány dühösen nevetett, amikor Szemjonov belépett a szobájába Menyéttel. Izgatottan kiáltott fel: — Á, továris podpolkovnik! Ez aztán a remek fogás! Ezt a kis gazfickót két napja körözzük! Maguktól mit lopott el? — Bolondság! Elütöttünk az országúton egy kivilágítatlan parasztszekeret! Ez a kisfiú az eset egyetlen élő szemtanúja, aki igazolni tudja, hogy mi ártatlanok vagyunk! Kerényi, a rendőrkapitány, akinek csak a zubbonya volt egyenruha és két napja lépett hivatalba, de azóta szemhunyásnyit sem aludt, fáradtan bólintott: — Rendben van, alezredes elvtárs! Akkor is ki kell hallgatnom! Neved? Apád? Anyád? Hol laksz? — hadarta vörösre gyulladt szemmel és forrt benne a méreg, hogy még ezzel a kis csibésszel is őt terhelik. Más sem kellett neki, mint, hogy meglássa: Menyét pimaszul elmosolyodik, amikor odavágja: — Ahol éppen rámesteledik, nagyságos uram! Kerényi áthajolt az íróasztala fölött és nyakoncsördítette Ferit. Inkább csattant, mint fájt, de Menyét úgy üvöltött, mintha élve nyúzták volna. Szemjonov rákveresen pattant föl és a revolveréhez kapott: — Sztoj! Arra kértem önt, hallgassa ki ezt a boldogtalan kis penészvirágot, nem pedig arra, hogy üsse agyon! — Az idős alezredes alig tudta elengedni a revolvere markolatát: — Ez... fasiszta módszer! Mi pedig: kommunisták vagyunk! A magyar rendőrtiszt már röstellte magát, hogy így elvetette a sulykot, hiszen titokban ő is sajnálta ezt a kis vézna kölyköt. Sápadt volt, esett, magános, rongyos és bűzlött a szegénységtől. Hanem a zászló becsületét meg kellett védenie a rendőrkapitánynak: — Űgy, úgy! Csak védje! Adjon még lovat is alája! Tudja, HXf A TŰBE FŰZÖTT FIÚ ki ez a szemétláda? A város egyik legveszedelmesebb tolvaja! Ha tudni akarja az alezredes elvtárs, a tulajdon két szememmel láttam annak a háznak a padlásáról, ahol rejtőzködtem, hogy ez a kis csibész, két-három naponként ellopott egy-egy villanymotort a Steiner-Ruhagyárból! Neki köszönhetjük, hogy nem tudjuk megindítani a termelést a gyárban! Szemjonov ajkába harapva hallgatott. Nem tehetett róla, valahogyan nagyon a szívébe zárta ezt a kis nyápic kölyköt és a leghatározottabban érezte róla, hogy valahol ártatlan. Hirtelen bökte ki: — S azt már megkérdezte tőle, hogy... miért lopott? Az alezredes ezt a feleletet várta, ezért rábólintott, amikor a tolmács megszólalt: — Jelentem, azt mondja, azért mert éhes volt! Szemjonov alig tudta megállni, hogy föl ne kacagjon. Eszébe jutott 1919. a saját gyermekkora. Falkákba verődve kóboroltak, örökké üresen korgott a gyomruk és csak vasúti mozdonyt, parazsat meg az égről csillagot nem loptak, hogy elverhessék gyötrelmes éhüket. A kulákok odalöktek nekik egy-egy tányér borscsot, egy cipót meg egy darabka avas szalonnát és megengedték, hogy ott alhassanak a szénapajtájuk padlásán. Az őszhanlántékú alezredesnek csudajó kedve kerekedett. Végtelenül boldog volt, hogy nem kellett kis magyar védencében csalatkoznia. Lám, csak az éh8ég kényszerítette szegénykét a lopásra. Mindenkit végigkínált hosszú szopókás Kazbek-cigarettával, aztán Menyét vállára csapott, s cinkosán reákacsintva dörögte a meglepett, értetlenül hunyorgó fiúnak; — Semmi baj, kisfiam! Ettől te még miniszter is lehetsz! — Amikor a tolmács is kimondta „minyiszter", vidáman belekarolt a nyakigláb legénykébe: — Gyere, galambocskám! Legfőbb ideje, hogy jól megvacsorázzunk. Már biztosan megfőzték a scsit a szakácsoki F

abók Feri olyan arva volt, mint a szegeny gyerek a meséskönyvben. Nyolcéves lehetett, amikor meghalt az edesanyja, egy hétre rá pedig hivatalos értesítést kapott, hogy az apja elesett a fronton. A hirtelen nekusudarodott, búzakék szemű, szalmaszőke legényke maga sem tudta volna elmondani, hogyan is nőtt fel? Mint az ég madarai, vagy a mező virágai? Szívóssága és hihetetlen hajlékonysága miatt Menyétnek becézték. Mivel pajtásai nem voltak, és kicsiny kora óta folyton felnőttek között dolgozott, hamar begubózott és szívére ránőtt a bizalmatlanság páncélja. Nem bízott meg senkiben, csak önmagában. Akkor volt igazán boldog, ha egyedül kóborolhatott. Inkább egy falatot sem evett napokig, csak hogy senki előtt ne kelljen megalázkodnia, ennivalóért, könyörögnie. A folyón átívelő ócska, vashíd túlsó oldalán állt Franyó úr roskadozó malma. Franyó úr hétravasz, fukar, zömök, szőrmók férfiú volt Csalt, lopott, feketézett, de soha senki rajta nem kapta. Menyét ha a szétbombázott házak között talált valamit, azonnal hozzásietett A molnár tűnődő hümmögések közepette, úgy fintorogva. mintha lyukas foga fájna, bagó áron mindent megvett tőle. Menyét emlékezett rá, egyszer azt mondta neki: — Fiam, te olyan vékony vagy, hogy tűbe lehetne fűzni. Ha nem lenne háború, kitaníttatnálak cirkuszi kígyóembernek! — Valahova a sarokba nézve így folytatta: — Én a te helyedben megpróbálnám kihasználni, hogy ilyen girnyó vagyok. Például... körülnéznék a városszéli ligetben. Az a sok hülye burzsuj a legelső bombázáskor mind elmenekült Nyugatra. Hanem a villáikat nem tudták elvinni magukkal. Érted, mit mondok, ugye?... — Statárium van! — dörmögte Menyét elsötétült arccal. — Ha elkapnak, felkötnek. Ez ki van plakátozva, Franyó úr! A molnár gúnyosan nevetett: — Ne röhögtess! Téged? Egy tizenhárom éves nyápic kölyköt? Akár csendőr, akár nyilas fog meg, legföljebb két nagy pofont kapsz, meg jól nadrágon dörrentenek és... kezdheted élőiről az egészet!... Menyét végülis kiment a Horthy-ligetbe. Mór az első alkalommal kiszúrt magának egy magános, palatetős villát. A ház mögé került, és játJóvátétel szi könnyedseggel bújt át a lándzsahegyú, zöldre pingált vaskerítésen. Egy rózsakaróval óvatosan fölfeszítette az egyik rosszul bezárt spalettát és már bent is volt. Csodálatos tanyára lelt! A villa földszintjet hajnadi gazdája ugy kirámolta ugyan, mintha termeszek falták volna fel a bútorzatot, de az alagsorban egy jókora berendezett varrodát talált Menyét. A varrógépeket a régi tulaj elvitette, a villanymotorokat azonban ott hagyta. Vagy húsz villanymotor sorakozott egymás mellett a munkapadokon! Első pillantásra megállapította: könynyú leszerelni őket és a hóna alá vágva odébb állni velük. Aminek még jobban örült: a padlástérbe beepített cselédszobák közül az egyikben ruganyos heverőt talált, meg egy nagy bőröndöt, teli May Károly és Verne Gyula könyvekkel. Franyó úr mohó szeme fentakadt. amikor Menyét elvitte hozzá a legelső villanymotor};. Mindjárt teli mert egy mély tányért csipetkés, kolbászos bablevessel. Olyan sűrű volt, hogy Menyét kezében majdnem elgörbült a kanál, amíg belapátolta. Ügy jól lakott, hogy félreállt a hasa. Legnagyobb csodálkozására a molnár még egy kétkilós kenyeret is, meg legalább negyedkiló abált szalonnát a kezébe nyomott. — Vén hülye! — vihogott magában Menyét, amikor kincset érő zsákmányával kisurrant a malomból. — Ezért a vacakért enynyi mindent adni?! — Kis hülye! — röhögött Franyó úr, amikor egyedül maradt a vadonatúj villanymotorral. — Fogalmad sincs, mit ér? Menyét remekül érezte magát a manzárd-szobában. Egész nap a kanapén hevert, kenyerét csipegette és szinte felfalta a nagy bőrönd könyvet. Ahányszor megéhezett, lelopakodott a csikorgó falépcsőkön az alagsorba és elvitt egy villanymotort. Franyó úrhoz. Napközben, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, kimászott a tetőre, hanyattfeküdt az átmelegedett palalemezeken a kémény tövében, és úgy gyönyörködte végig a légicsatákat. Amikor komolyra fordult a helyzet, Menyét megérezte a bajt és kisurrant a városból. Egy közeli falu végéről figyelte az ütközetet, hogyan kergették ki az oroszok a városból a németeket. Félelmetesen szép volt a tüzérségi párbaj! Legjobban a „Katyusákat" szerette. A legyezőszerűen M

ásnap már kora reggel viszszahozott mindent Szemjonov egyik teherautója az alméni malomból. A szovjet teherautó-pilóták segítették visszaszerelni a helyükre a villanymotorokat és még aznap délben megindult ismét a munka a Ruhagyárban. Menyéten lötyögött a felnőttre szabott pufajka, kucsma meg a csizma. Mégis, mint az árnyék, mindenüvé követte a szovjet alezredest a Ruhagyárban. \ Legföljebb arról lehetett csalhatatlanul megállapítani, hogy gyerkőc van a pufajkában, hogy állkapcsa, mint az örökmozgó, állandóan őrölte a kockacukrot, amellyel valamennyi zsebét degeszre tömték a szovjet szakácsok. Karton-részletek