Délmagyarország, 1972. június (62. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

8 VASÁRNAP, 1972. JÚNIUS n. zll SZERTARTÁS Kinn: ultramodern kocsikat szótlan nök, férfiak mosnak. Benn: szidja csak és csutakot ja szegény gyereket felesegem. UNDOR Visszeres, kék virágok. A Nap mintha pincéből sütne. Szajhálkodik a zongora, a dob fuidoklanak a poharak éa beletörülközik egy arc a füstbe Ma szabadnapos a szerelem, asztalát körülállják. A tisztességről kornyikál az éj s a kisvárosi költő még záróra előtt leitatja a múzsát. A NEHEZEN VÁLTOZÓ KÖZÍZLÉS Annellese Meinert — Piroska — szólt a mama —, összepakoltam egy kis kosarat a nagymamának. Süteményt és whiskyt. Sürgős tárgyalásom van, légy szíves, vidd el neki. Piroska egyáltalán nem örült a megbízásnak, ugyanis találkája volt De mivel kitűnő nevelést kapott, félvállról odavetette: — Add ide! — Nehogy megint az erdőn menj keresztül! Piroska beugrott a sportkocsijába, keresztülhajtott a* erdőn. Igaz, ez nem az autósztráda volt, de a csekély forgalom miatt itt sokkal gyorsabban lehetett haladni. Egy sötét alak integetett, hogy vigye magával, Piroska azonban nem állt meg. A nagymama korántsem volt elragadtatva a látogatástól. — Nem a legjobbkor jössz, gyermekem. Épp bridzspartim lesz. És mi jut eszébe anyádnak, hogy süteményt és whiskyt küld! Épp fogyókúrázom! Vidd vissza, még mielőtt engednék a csábításnak. — Rendben van; nagymama — szólt Pirosica, és megragadta a kosarat: — De mondd csak, miért csillog így a szemed? — Hogy jobban láthassalak — nevetett a nagymama. — Kontakt üveg. Sokkal csinosabb, mint a szemüveg. — És miért olyan nagy a fülbevalód ? — Hogy jobban hallhassalak. PIROSKA Ez a legújabb találmány. A hallókészüléket beépítették a fülklipszbe. Piroska is nevetett. — De nagymama! A szád se olyan, mint máskor. — Azt hiszed, azért, hogy jobban bekaphassalak? Dehogy: új műfogsorom van. De nem akarlak tovább fenntartani, gyermekem. Piroska beszállt a kocsiba és elindult. Az erdőnél már várta udvarlója, a fiatal vadász. — Milyen pontatlan vagy! Hol késtél megint? — A nagymamánál voltam. Ha nem hiszed, tessék, itt a kosár, amit adott. A vadász felnyitotta a whiskysüveget. — Nem valami magántalálkozó? — és jót húzott az italból. — Ugyan, hová gondolsz! Az öreg Farkas is integetett, hogy vigyem magammal. Majdnem elütöttem. — Mmm — szólt a vadász, mivel a szája tele volt süteménynyeL Keresztülhajtottak az autósztrádán és az erdőn. Azt, hogy az út szélén virágok nőttek, s beljebb, a fák között még szebbek is, nem látták. De hát hogyan is vehették volna észre! Száznyolcvan kilométeres sebesség mellett? FORDÍTOTTA STEINER KATALIN R

áth-Végh István Az emberi butaság története című könyvének témánkhoz illő fejezete: „A kortárs ítélkezik ..." Néhány alcím: „A tehetségtelen Petőfi". Vagy: „Shakespeare, a részeg barbár". Sőt: „Durva bohóc !..." „Hamlet olyan barbár mű, hogy a legalacsonyabb rendű francia vagy olasz közönség sem bírná elviselni." Újabb alcím: „Goethe nem tud verset írni!" Wagner híres művéről, a Nürnbergi mesterdalnokokról: „Laposságok és bárgyúságok halomba hordva". Ismeretes a francia impresszionista festők vesszőfutása: a kortársi közízlés be sem engedte képeiket a kiállítási szalonba! Társadalmi elszigeteltségben és érthetetlenség közepette küzdöttek az űj festői nyelv, a látvány újszerű rögzítésének kialakításáért... És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja kétségbe. Talán ennyi elég is. Nyilvánvaló: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy nevessünk rajtuk, íme, a korabeli „hozzáértés", a nagyképű és ostoba ítészkedési! Ám ha kinevettük magunkat a fentieken, gondolkodjunk el: a jelen — számunkra újszerű, szokatlan — műalkotásainak megítélésében nehogy magunk is ezeknek az ismereteik börtönablakán kilátni képtelen embereknek a táborába tévedjünk! Be kell látnunk: bár társadalmi forradalom kellős közepén vagyunk, a közízlésben itt-ott mégis uralkodó a maradiság. A művészet területén a régiek bűvöletében élünk. Különösen a felnőtt nemzedék, mely a korábbi esztétikai ízlés nevében született műalkotásokon nevelkedett. Olyan alkotásokon, melyeken nagyapáink .. talán megbotránkoztak, ám maguk ezt vallják egyedül idvezítőnek, míg fiaik az „érthetetlen" művészetet értik. így lép előre a történelem a művészetben is. Balga gondolat lenne azt hinni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a történelmi dialektika. Remélhetjük-e, hogy valamikor becsukódik az adott kor művészének és közönségének „ízlésollója"? • Kritikusok, esztéták vallják: ez az ízlésolló természetes módon nyílik. Hiszen a művész többet közöl vélem, mint amit eddig tudtam, Egy mű akkor hat igazán, ha feszültséget, szellemi izgalmat kelt, vitám van vele, küzdök megértéséért. Szocialista kultúrpolitikánk kiépíti azokat az ismeretcsatornákat, amelyek az olló két szárát egymáshoz közelítik. Megakadályozza, hogy a kortársi művészet és közizlés egészséges távolsága ne torzuljon szakadékká. Persze, mi, nézők és hallgatók sem csukhatjuk be szemünket, dughatjuk be fülünket, ha tanító szót hallunk az „érthetetlen" művészet értelméről. Fontoljuk meg Lyka Károly intelmét. A Kis kónyv a művészetről című művében — szintén történelmi tapasztalatokra apellálva — ajánlja. voltak olyan időpontok, amikor Munkácsyt, Szinyei Mersét tehetség nélküli kontároknál: mondották. Ezért helyesen cselekszik a tárlatlátogafcó, ha némi óvatossággal formálja meg ítéletét oly munkákról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig megszerzett művészeti fogalmai Jcörébe". Vagy hivatkozhatom olyan köztiszteletben álló költőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújában így bátorítja a művészet kedvelőit: „A közönség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modern verseket, hanem próbálja meg követni a művet, megfejteni az alkotást. Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek, hogy megértsék az alkotókat". Nos mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne katedráról, hanem iskolapadból ismerkedjünk a művészettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát. Oly korban élünk, amikor nemcsak a társadalmi haladás perel az avult ízléssel a korszerű műalkotások igazáért, hanem olykor-olykor mi magunk is perpatvarba keveredünk friss művekkel és alkotókkal. . Pártunk kultúrpolitikai alapelve megállapítja: „A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretétől, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával..: Az eszmei-tartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hozzáférhető a széles tömegek számára a szocializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultúrforradalom, a szocialista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a művészi színvonal csökkentése." Világos a feladat: a közönséget kell felnevelni a művészethez, é3 nem fordítva. Ha hitelt adunk a fenti kultúrpolitikai alapelvnek — márpedig hitelt kell adnunk! — a demokratikus szavazás létjogosultsága magvas műalkotások esetében kérdésessé válik. A történelem nem ismer olyan példákat, hogy nagy művek közfelkiáltással születtek volna. Inkább közfelháborodással! Ma másként lenne? Aligha. Az alapelvben említett „eszmei-tartalmi eredetiség" szülte konfliktus nem oldható meg a közönség voksának kikérésével — sokkal inkább a szocialista népművelés által végzett esztétikai neveléssel. A közönségszavazás művészeti kérdésekben csupán játék a demokráciával; a művészet demokratizmusa ugyanis — a tartalmi követelmények mellett — mindenekelőtt a műalkotások hozzáférhetőségét, megismerésének lehetőségét jelenti: a széles közönség számára. „Tudom azt, hogy semmit sem tudok, s ez előnyöm" — vallotta Szókratész. Kikkel szemben előnye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tudják, amit nem tudnak. Akik az ítész magabiztosságával kiáltanak nemet egyegy szokatlan formanyelvű filmre, versre, szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztosságát, hogy azt a műalkotást éppen az év legjobb alkotásai közé sorolják majd a szakértők. Konokságukban inkább a zsűri „elfogultságát" hangoztatják, semmint a maguk véleményét kérdő, jeleznék meg Persze nem arról van szó, hogy tartózkodjunk a személyes véleményalkotástól. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csupán nekem nem tetszik, mert „érthetetlen". Attól a mű még lehet jó, sőt, remek! A hiba — megeshet — a néző „készülékében" van. Szókratész, midőn mások által hangoztatott bölcsességét szigorú önvizsgálattal mérlegelte, erre a következtetésre jutott: „Azzal a kicsinységgel vagyok bölcsebb... (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom." Magunk is mennyivel szerényebbek — egyben bölcsebbek — lennénk, ha egy műalkotás előtt állva, így gondolkodnánk. BALOGH ÖDÖN Két virág Tél Ágak, levelek ) 4