Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-24 / 120. szám

KTODA. 1972. MÁJUS 2t. Szegedi emlékek Az idegen gyerek a Hagymaházban Szatmári István, a Vígszínház tagja 1947-ben végezte el a főiskolát. Utána a budapesti Nemzeti Színház ösztöndíjasa lett, innen szerződött le a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Mégpedig elég hirtelen-furcsán. — Abonyi Gézát, aki a főiskolán tanárom volt, éppen akkor nevezték ki a Szegedi Nemzeti Színház állambiztosává. Hívott, menjek vele, s megígérte, hogy elintézi Majornál a felmondásomat. Másnap én már a próbára se mentem be Szegeden akkoriban Hegedűs Tibor, a Vígszínház egykori igazgatója volt a prózai főrendező, Both Béla és Horváth Jenő voltak az igazgatók. A társulat tagjainak neve már ismerős sorozatunk olvasói előtt, nemrégen Rajz János nyilatkozott róluk nagyon szépen. Ilyen társulatba bekerülni egy fiatal színésznek — több mint szerencse. — Hegedűs Tibor — meséli Szatmári István — a vígszínházi szellemet képviselte Szegeden. Both Béla a Nemzeti Színház hagyományait hozta magával Pestről, Horváth Jenő az új szellemű, gyors ritmusú, az értelemre ható színházat próbálta kialakítani. S mindemellett ott volt Vaszv Viktor, aki igazi nagy egyéniségekkel hozta létre nagyszerű operaelőadásait. Ebben a sokrétű intézményben lubickoltam mint fiatal színész. Ez a sajátos világ teljesen befonta, magába olvasztotta Szatmári Istvánt Ami azért is sikerülhetett olyan tökéletesen, mert akkor a színész — főleg a fiatal színész — csak a színházi feladatával törődött. Nem volt a színházon kívül semmiféle mellékkereset, nem volt film, rádió, televízió, szinkron, nem volt, ami megossza a színészek figyelmét. Csak a szerepeknek, a színháznak éltek. De, így visszaemlékezve, talán mégis az eszményien tiszta, baráti légkör volt a legcsodálatosabb, az a segítőkészség, ahogyan egymást, s főleg a fiatalokat segítették, támogatták, tanították a színészek. Szatmári István is azért ment vidékre, amiért annyi hogy játsszék. Teljesült a vágya, hiszen a fiatal szerepeket mind rá osztották. A Liliomfiban Gyuri pincért alakította — partnere az akkor még prózai színésznő, Zentai Anna volt. A Különös házasság Buttler gróf szerepében lépett színre, a kritika általános megelégedésére. Sokat volt színpadon, s nemhiába, mert amikor két év múlva Major Tamás Szegeden vendégszerepelt, azonnal visszaszerződtette a budapesti Nemzeti Színházhoz. — Mi voltunk az elsők, akik tájelőadást tartottak. Az első darab, amivel kiléptünk a színház falai közül — jól emlékszem rá! — Az idegen gyerek volt. Makón adtuk elő, a „Hagymaház"nak becézett kultúrotthonban. Nagy emlékem még Szegedről az a Lear királyelőadás is, amelyben Bartos Gyula játszotta Leart, akkor már közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Aki azt az előadást látta, soha nem felejtheti el. A színház csodálatos élményeket tud nyújtani nemcsak a közönségnek, hanem a színésznek is. Egy-egy jó előadás emléke megőrződik a nézőben és a színészben egyaránt. De a színész szíve akkor is gyorsabban dobog, ha az első szerződése eszébe jut, s akkor is, ha megpillantja azt a színházat, amelynek színpadán az első szerepeket formálta hitelessé. Szatmári István ma sem tudja kivonni magát ennek az érzésnek a bűvköréből. — Ha a tévében a Szegedi Nemzeti Színház függönyét látom felgördülni — mondja —, mindig a régi szorongás lep meg, mintha nekem kellene a színpadra menni. Gulay István Sirályfészkek a leskunyhón Közép-Európa legnépesebb dankasirálytelepeként tartják számon a fehér-tói természetvédelmi terület alig ötszáz négyszögöles szigetét A vízi madarak biztonságos tanyáját végeláthatatlan halastó övezi. Becslések szerint háromezerre tehető a fészkek száma. Annyira közel vannak egymáshoz a fészkek, hogy a sirálycsaládok között gyakoriak az elkeseredett harcok a helyért Dr. Beretzk Péter ornitológus elmondotta, hogy a madarak gyakran választanak kényszerű szükségmegoldást. Még a leskunyhón is költenek és ugyancsak fészket raktak a sziget bevédésnél használatos fatuskókra. Már többször szóba került a kis szárazföld rekonstrukciója. Ebben — elsősorban a feltöltésben — valószínűleg segíteni tudna a halgazdaság, mert a sáros, iszapos talajokon is jól mozgó lánctalpas gépekkel rendelkezik. Az idén azonban a szokásos hullámverés elleni partvédelmi munkákat és az elburjánzott gyomnövények kaszálását sem végezhették el. A tavaszi belvizek elmaradása miatt ugyanis a leapadt tavakon nem volt lehetőség a sziget csónakkal való megközelítésére. Jelenleg pedig — a nagy költési időszakban — mór nem szabad háborgatni a „lakókat". A sirályoknál is nagyobb baj érte a kizárólag sík terepen fészkelő cséreket, mert a buja növényzet szinte elborította a szigetet „fte szettemét a tűz nrn égeti meg.,. 7. fiz adott sző Bárhonnan jött a hír Dózsa táborába, csakis ugyanazt jelenthette, akár veszedelemről, akár sikerekről szólt: küzdeni mindhalálig. Természetesen a győzelemért. De a keresztesek arra is felkészültek az apátfalvi népítélet után, hogy bármilyen rosszra fordulna a sorsuk, harcolnak utolsó leheletükig. Hasonlóképpen gondolkoztak a hatalmukért, életükért rettegő nemesek is. Gyorsan és elszántan készültek a. leszámolásra. Északon Bornemissza János növesztette mind fenyegetőbbre a nemesek táborát. Erdélyben Szapolyai János vajda toborzott sereget oly sietséggel, hogy még az éjszakákat sem hagyta kihasználatlanul. Az Erdély területén előforduló szórványos paraszti csapatokkal egyelőre nem is igen törődött, mert okkal hitte, hogy ahol a forradalmi parasztseregek zöme van, ott az igazi veszedelem. Egyelőre azonban óriási volt Dózsa helyzeti előnye. Kellő biztonságban érezhette magát, hiszen számos síkföldi vár állt már a keresztesek rendelkezésére. Ám hátra volt még a siker betetőzése. Lippa, Solymos és Temesvár nélkül csak félmegoldásnak számított minden eddigi győzelem. Földrajzilag, stratégiailag roppant fontos kulcshely volt a síkföld határán a Maros utolsó szorosa, amely valóságos várkapuként őrizte Erdélyt. Aki ezt a kaput birtokolta, annak kelet felől, azaz Erdély felől nem kellett támadástól félnie, vagy megfordítva. És ez a „vagy" mindig nagy szerepet játszott a Maros utolsó szorosát őrző két, egymással szembeni vár, Solymos és Lippa életében. Ha erős vajdái voltak Erdélynek, mint például Hunyadi János, akkor az ő kezükön volt a két erőd. Máskor meg a királyok befolyásának volt nagyobb súlya. Ezúttal gyenge uralkodó ült a trónon, de unokaöccséé, Hohenzollern Györgyé volt az ikererőd. Ennek meghódítására vezette seregeit Dózsa a Maros mindkét partján, hogy elreteszelje az Erdélyből kivezető utat. Miközben vonultak a partok mentén, sorra el foglalták a nemesi udvarházakat. Csak ott romboltak, s ott koncolták fel a nemeseket, ahol ellenállásra találtak. Csóla, Arad, Világos bevétele utón június elején ért Dózsa Lippára. Serege zömével délnyugatra, a Maros és Temesvár között ütött tábort, hogy a jól megválasztott helyről bármilyen irányba tudjon erőket küldeni. De mivel döntő fontosságú feladat volt a szoros-erődök elfoglalása, a fővezér maga intézkedett a helyszínen. Ebben az időben Lippa dicsekedhetett Arad vármegye legnagyobb és legjelentősebb városa rangjával. Hét bástyával, négy kapuval állt a Maros jobb partján. Fellegvára rendkívül erős, híven jelentőségéhez. Pénzverde, királyi sókamra működött a városban, révje, vámja igen fontos. Kórházáról, iskoláiról szintén nevezetes. Mivel a vár védói nem számíthattak felmentő sereg érkezésére, csak amolyan tessék-lássék módon védekeztek. Mielőtt komolyabb harcra került volna a sor, átszöktek a szemközti Solymos várába. Ritkán mutatott jókedélyt a szigoráról híres, általában hallgatag fővezér, de Lippa városának meghódítása után bort osztott katonáinak a piactéren, június hetedikén pedig szabad zsákmányt engedélyezett számukra a fellegvárban. Közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a szemközti Solymos váráról. Tudta, az jóval keményebb dió lesz — mert amennyivel kisebb Lippánál, annyival megközelíthetetlenebb a nyaktörő hegyormon. De amíg birtokba nem veszik, addig a lippai siker sem tekinthető megnyugtatónak. Nem vesztegette hát az idejét. Közvetlenül a június hetedikei pihenő utón, nyolcadikán délben már meg is kezdték a Solymos elleni támadást. Prantner német származású várparancsnok gondosan felkészült a védelemre. Dózsa úgyszintén a vár bevételére. Módszeres ostromhoz látott. Hallatlan fizikai erőfeszítés árán éjszaka tüzérséget állíttatott a szemközti hegyoromra. Kilencedikén hajnalban követséget küldött a várba. Megüzente, csak akkor tüzeltet, ha megtagadják a vár átadását. Prantner azt válaszolta, hogy semmi áron sem hajlandó megadni magát. Erre heves ágyútüzet zúdítottak a keresztesek a várra. Lövedékeikkel számos épületei felgyújtottak, a lőporos tornyot is megsemmisítették. Mindez nem volt elég a vár parancsnokának. Lebontatta az öszszes zsindelytetőt és védekezett tovább. Hiába szeretett volna Dózsa részese lenni a solymosl diadalnak, kötelessége a Temesvár közelében táborozó seregéhez szólította. De elköszönvén az ostromlóktól, megparancsolta nekik, tűzzel-vassal, mindenáron szerezzék meg az erődöt. Alaposan megkeserítették a vár védői az ostromlók helyzetét. A legmakacsabb támadásokat is visszaverték. Odabent azonban meghasonlott a magyar nemzetiségű katonaság a német parancsnokkal. Pranter hallani sem akart a kapitulációról, mire a katonák megállapodást kötöttek a keresztesekkel: átadják a várat, ha békén elvonulhatnak. Megnyitották hát a kapukat Dózsa csapatai előtt De mivel a keresztesek sokat szenvedtek ostromlás közben, fel akarták koncolni iménti ellenségeiket önhatalmúlag mégsem mertek cselekedni, ezért futár útján értesítették Dózsát szándékukról. A fővezér pedig Temesvár közeléből keményen megparancsolta: mivel az adott szó szent, kötelesek betartani. Engedjék hát szabad útjukra a solymosi katonákat így is történt. Gerencsér Miklós Következik: A TÉT: TEMESVÁR Új ásvány Messze Északon, Jakutföldön, a szovjet geológusok új gyémántféleségre bukkantak. A leletet jakutitnak nevezték el. Ez a kő igen apró gyémántrészecskékből áll. Ezeknek összenövése és egymásba fonódása különleges szilárdsággal ruházza fel az ásványt, ami lehetővé teszi, hogy a jakutitot fúrószerszámoknál is felhasználják. Napóleon — konyakkal — Aranyos ez a gyerek — mondja Bindercsikné, aki kora ellenére fiatalos. A dicséretet Lázár Géza kislányénak szánta. Valóban aranyos, négyéves kislány. Egész nap csacsog, sőt filozofál, Nevetése gyakran betölti az üdülő társalgóját. Kft*; báron; napja megszakítás nélkül esik a hó. Legfeljebb eRv-két órára mor.duln-J.- ki a bautaltak. Hólabda/.nak, sargarépaorrú hóembert építenek. Azta». sietnek vissza a társalgóba. Itt zajlik az élet. Élet... Kártyacsaták. Ulti, römi, kanaszta, tarokk. Néhányan olvasnak. Lázár olvas Mellette felesége horgol, Marika, a csöppség. építőkockákból csodálatos házat formál. Olyan kacsalábon forgót Az apja az új bekezdések között oda-odafigyel: vajon sikerüi-e? Többnyire mindig akkor dől öszsze az építmény, amikor már csaknem kész. Aztán tovább épít, kitartóan. Allhatatossága íiúgyereknek is dicséretere válna. A szomszéd asztalnál ülő női társaság hangos diskurzus kíséretében kanasztacsatát vív. Az a korosodó, őszbe hajló hölgy, Bindercsikné is közöttük van, Lázár csak látásból ismeri. A férjéről annyit tud, hogy nagy beosztású. Különálló villában laknak a Rózsadombon. Bindercsikné feláll a kártvaasztnltól, és I.ázárékhoz fordul. A gyerek munkáját figyeli. Mosolyog. Aztán megszólítja Lázárnét — Nem ismerjük még egymást, kedves. Mutatkozzunk be. Tündéri ez a csöppség — közben leül az asztalhoz. — Mit horgolsz? — kérdi Izzómét. A tegezést a fiatalabbal szembeni közeledésnek szánja. — Blúz lesz. A gyereknek. Milyen ügyes vagy. Ez csodaszép minta, és kitűnő műanyag fonal. Hercig lesz benne ez a kis tündér. Lázár változatlanul olvas, de azért a párbeszédre is odafigyel. — Hasonló anyagból, persze Jobb minőségű, mert nem magyar, a múltkor Párizsban vettem egy szettet magamnak. Itt van velem. Ha falveszem, megmutatom. Igazán nem is volt drága, és Párizsban a választék... A férjed elmélyedt a könyvben. Mit olvas? — szól Lázárhoz. — Tolsztoj Feltámadását — feleli. — Á! Ebben van az a csata, ugye? Hogy is hívták a hősét?... Pedig emlékszem... Valami konyaknevű — hahotázik. — Napóleon? — Az, az. ö ütközik meg az orosz hadsereggel..; — Ez nem az a Tolsztoj-könyv. Az a Háború és béke. — Ja, értem. Az volt filmen is, ugye? —- Igen. Ez a Feltámadás. Hatodszor olvasom. — Annyira izgi? Krimi? — nevet. — Izgalmas, de nem krimi. Ez irodalom. A hölgy visszatér az eredeti témájához. — Tündéri ez a gyerek, Mondd, édes, hol laktok? — Kőbarwan — feleli Marika. — Kőbányán? — fordul hitetlenkedve Lázár fdlé. — Hogy lehet ott élni? — csapja össze a kezét, aztán észreveszi, hogy megjegyzése bántó volt, s igyekszik zavarát leplezni. — Élni? — kérdi Lázár. — Íme, itt vagyunk. Testben egészségesek és — talán — lélekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asszonyom, a Rózsadomb túl meredek. Ahhoz kocsi kell, s egyelőre, persze csak egyelőre, ezért nem költözünk oda. — Mondja kellő flegmasággal. — Meg aztán... — Bindercsik elvtársnőt külföldi interurbénhíváshoz kérik! — kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik Lázárék asztalától. — A, biztosan a férjem Baselből. Ott van kiküldetésben. Hót. felhívott! De rendes — és nagy örömmel siet a porta felé. # Pocsékul ráz ez a huszonnyolcas villamos. Egy sor iparvágány torkollik bele, vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, rnjre végigmegy a Kőbányai úton. És a tarkaság: modern házak és öreg munkáskolóniák, szűk ablakokkal, kiirthatatlan rovarokkal. Rámennek azok a kenyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ideállnak a dózerok, és eltuszitják őket házastul a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkaságot Aztán leszáll a huszonnyolcasról. Vasárnap délután lévén, van ideje a sétára. A nap is pokolian fút. A sarki fagyialtosnál kér egy kétforintos adagot Piszok raffináltan meríti az eladó az adagolókanalt Fél oldalán semmi. Szóval fél gombóc az egész helyett Lázár nem szól érte, mert mögötte hosszú sor áll. Még elzavarnák, mondva, miért tartja fel az eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos házai között. Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát, a másikon beatzene gurgulázik. Odébb csetepaté két szomszéd között Az isten tudja miért, de nagyon is emlegetik az istent, és vicaverza a rokonságot Az egyik égrenyíló ajtón fiatal lány lopakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Felsprejszolt melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. Istentelenül kifestette magát. Még műszempillája is van. Lázár kószál a. kolónia nyári szagai között. Azon gonddfkodik, M hol!_'p jönnének azok a dózerok, amelyek majd eltasztíják ezt a kietlen darabkát a múltból, akkor szívesen megvárná, végigvirrasztaná az éjszakát. Egy őszbe hajló hölgyet vesz észre. Nézi. A hölgy közeledik. Nem tévedés, de hogyan kerül Ide? Egymás mellé érnek a keskeny úton. *Az őszes hölgy is Mismeri Lázárt Nem tudja: elmenjen mellette szótlanul, vagy-... Nincs idő a gondolkodásra. Lázár ráköszön. — ...az üdülőből, tetszik emlékezni? — mondja. — Ó, hogyne — feleli az asszony olyan meglepettséggel, mintha valami szörnyű tetten csípték volna rajta. — Hogyan kerül Ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen fél éve. Micsoda hideg volt. Most meg az ember majdnem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje, ezen a huszonnyolcason, na és a tizenkettes busz Budától az Emkéig... Megfő rajta az ember. Lázár, minthogy eredeti kérdésére nem kapott választ, ismét megszólal. \ — Ml járatban Kőbányán, és éppen itt? — kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem valami szép látvány. — Semmi különösebb — feléli az. asszony. — Itt lakik anyám, aztán, ha néha jut rá időm, eljövök megnézni. Nyolcvanéves és — széttárja kezét — anrtyi baj van az öregekkel... Lázár tovább sétál és gondolkodik. Most ő se tudná hirtelen megmondani, hogy: a konyakról nevezték el Napóleont, vagy Napóleonról a konyakot. Vincze György , »