Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

VASÁRNAP, 1972. MAJTTS SL 7 -rnammmmm BÓK Zoltán VÉGÜL Ahogy kezdődik, az minden«setre baljóslatú. H. a hipochonderek reszketeg kejével történeteket ad elő, miközben a megállóban a villamosra várakozunk. Körülbelül így: — Fél négykor még felszólalt egy értekezleten. Negyed ötkor felhívta a feleségét, hogy palacsintát süssön estére. Aztán a mosdóban, amikor a szappan után nyúlt, hirtelen elfehéredett az arca, szívéhez kapott, és ... 0. hideglelősen összeborzong, szorosabbra húzza magán a vedlett zakót, úgy kérdi: — Hány eves volt? — Negyvenhét. H. 27, O. harmincnyolc, én meg negyven vagyok. Ez a csönd most szintén baljóslatú. Ezek azok a pillanatok, amikor számot vetünk apróbb bajainkkal, eleddig félvállról vett időleges nyavalyáinkkal. Kájuk pillantok, felettébb sápadtak. S ahogy visszanéznek rám, abból sejtem, én se lehetek túlontúl pirospozsgás. Időleges neurózis, torkot markoló szorongás. Egy lány oldja fel. aki szemben ül velünk, a csörömpölve előreguruló sárga járgányon. Szabályos arc, huncut tekintet, szerényen hivalkodó keblek, miniszoknya, mely kirakatba teszi az izmos. nyúlánk combokat. Kimeredt szemmel bámuljuk. A harisnya más szövésű felső szegélyét is, amelyből egy vékony, fekete harisnyakötő pánt ered, majd nyílegyenesen felfelé iparkodva eltűnik a szoknya barlangjában. A halálról, s benne minket hozzá közelítő bajainkról eközben mindenesetre elfeledkezünk. 1. O. szorosan odazárkózva mögöttem áll. úgy súgja, közben tarkómon érzem meleg leheletét, amelyről tudom, hogy ráadásul még konyak szagú is, hiszen előtte mindhárman felhajtottuk a magunk jól bevált szíverősitöjét: — Az a szokás, hogy megnézik. H. szinte visszahőköl: — Nem! Nem! Látni rajta, már az éca puszta fölmerülése rosszullétbe hajszolta. Be is húzódik rögvest az árnyékba. — Megnézni? — suttogom. — Miért? O. adja a jólértesültet — Így szokás. — Még egyszer utoljára látni. Ez tulajdonképpen a búcsú. Meg aztán ilyenkor ott ülnek a legközvetlenebb hozzátartozók is. Lehet részvétet nyilvánítani. — Mit?! — Kondoleálni. — Ezt már hangosabban mondja, s főképp tagoltan. Ügy látszik, ő egy pohárral többet ivott. BöEntok, miközben muszáj látnom, hogy H. jobb kezével görcsösen markolja a vékony nyírfaderekat, míg másik kezében zsebkendő, és avval homlokán matat. 2. A legfurcsább az. hogy itt bent félhomály van. Tűző napsütésből jövünk, a kékesfehéren izzó alföldi ég alól, ahol csak a levegőben fátyolként lebegő por enyhíti némiképp a szemrontó ragyogást. Itt meg fekete, ezüsttel szegett drapériák lógnak mindenütt, időnként lustán meglebegve. A bejárattal szemközt, a koporsó túlfelén karos tartókba szúrt gyertyák lobognak. A kinti fénytől még hunyorgunk, e kis lángokat megpillantva néhány másodpercig azt tapasztaljuk, amit a fizika is tanít: néha két fény is kiolthatja egymást. Ez persze csupán tünékeny látszat, O. is csak megszokásból dörzsöli meg szemhéját. A tény: a félhomály. Szinte félelem fog el bennünket, nehogy nekikoccanjunk valaminek. O.-nak ennek ellenére sincs szerencséje. Zakószárnya beleakad a bal felőli gyertyatartó cifrázatába. Ijedt reflexszel utánakap. Még elzuhanás előtt sikerül megragadnia, majd viszszaadja merőleges egyensúlyát, s ettől biztonsága is visszatér. — Látod, még a gyertya se aludt ki közben — csippent felém a szemével. Az elhunyt fejénél az özvegy. Tőle jobbról, balról gyermekei. Két embernyi fia, három aszszonylánya. Amazok feleségeikkel, ők meg férjeikkel. Az özvegy gyászol, fel-felcsukló zokogással, fiai csitítják. A menyek, vejek kicsit tanácstalanok. Hol egyik, hol másik kel föl a székről, kísérletet tesz a kápolnából való kitörésre, aztán rosszalló pillantások kereszttüzében feladja, visszaereszkedik a székre. Odébb a testvérek, rajtuk túl az özvegy atyafisága. Vagyunk vagy harmincan. A levegő nehéz, sőt, egyre nehezebb. Itt van ugyanis fölhalmozva a koszorúk többsége is. Piros és fehér rózsák, ugyanolyan szegfűk lövellik az illatot, mely a felhevült gyertyaviasz és a veríték szagával verekszik, majd végül döntetlenben maradva öszszevegyülnek. Többrétegnyi édeskés felhő nehezedik ránk a fehér boltozat és a róla lecsüngő komor baldachninok alatt. Eközben szorgalmasan lépegetünk az elhunyttól fokban egyre távolodó rokonsági rangsorban, sietős kézfogás kíséretében elmormogva a „részvétem" szót, enyhe főhajtás, és a környezettől ihletett szomorú arckifejezés társaságában. Hogy is mondta O.? Az a szokás, hogy megnézik ... Szépen hímzett, selymes tapintású a szemfedő. Ahol az alatta tekvő test kiemelkedőbb részeihez ér, éles gyűrések vetülnek sugarasan rajta. Az ott a lábfej, itt, középen áz összekulcsolt kezek, fönt, a végénél pedig az arc asszimmetrikus pontja, az orr. Egy pillanat csupán, és már hajtom is vissza a lenge anyagot, amely azonban nem adja meg könnyen magát a lendületnek. Végül egy távoli rokon, aszszonv, siet segítségemre. Meghatódott gonddal eligazítja a szemfedőt, hogy pontosan takarjon, és a gyűrődések is sugarasan ágazzanak szét rajta. — Köszönöm — suttogom, majd ijedten hozzáteszem. — És részvétem, persze. 3. Már kint vagyunk újra az alföldi ég felhevült burája alatt. H. még mindig a fát fogja, ám O. is sápadt. Majdnem olyan sápadt, mint ő volt ott bent, békésen elnyújtózva a ravatalon. Ez a sápadtság nem a fehér, inkább a sárga színhez áll közelebb. De olyan sárga ez, amelyben a lila és a fekete árnyalatai is ott lappanganak. Szemei szépen lezárva, de a szája egy csöppet szétnyílt, persze nem úgy, mint azé, aki mondani akar valamit, inkább görcsösen. Arca kissé fel van puffadva, eredeti vonásait ettől jobbára elvesztette. Ami markáns volt benne, most fölpuhult, amorf lett, akárha hirtelen hízékonyság támadta volna meg. Frisses van borotválva, de a borbély az állán kicsit megvágta. Ott aztán akkora részen, amekkora egy tizfilléres, elszíneződött, meglilult a bőr. Sötétkék ünneplő ruhája van rajta. Esküvőjére csináltatta. Mellén azonban kissé beesett a zakó, és a nyakkendőt sem sikerült tökéletesen megkötni, 'bogja oldalt elcsúszott, a sárgulófélben levő fehér ing gallérjának farkincái pedig enyhén felkunkorodtak. 4. — Neki, szegénynek már minden mindegy — hallom mellettunk. — Pedig ki hitte volna? Két héttel ezelőtt még beszéltem vele. Akkor még semmi nem látszott rajta. — Így szokott ez lenni... — A szíve vitte el. — Egyik pillanatról a másikra ... — A sorsát senki nem kerülheti el. Aztán, ha eljön az ideje, így végezzük majd mi is. H. odébbhúzódik, miközben tekintete a göröngyös, fűcsomókkal tarkított földet szondázza. O. azonban kitart. Már arca is visszanyerte az időlegesen elvesztett enyhe pírt. Újra rákezdik mellettünk: — Na, hozzák már szegényt. 5. A pap mellett a kántor. és mindjárt rá is zendít, ö. a városszerte híres R., aki már megszámlálhatatlan szempárt könnyre indított, s ugyanannyi szivet megkönnyebbültté facsart, öregszik szegényke, érces hangja Is megkopott. S a melódia is elég monoton, kevéske lehetőséget ad a bravúrokra, melyekre ugyan R. szemmelláthatólag már nem túlzottan vágyakozik. Egy alsóvárosi családi saga van most versbe-dalba szedve. Főszereplő természetesen az elhunyt, de helyet kap benne az egész rokonság, méghozzá név szerint. Bizony ezek a bükkfa keménységű alföldi magyar nevek néha megbicsakoltatják a latin metrum igézetében fogant dallamot, mely ilyenkor enyhén alászálló ereszkedővel zeng tovább. dicsérve az eltávozót, és az ittmaradottakat. Itt állunk a poros levelű nyírfák, a még porosabb levelű gömbakácok és a por alatt szinte fulladozó lugasrózsák alatt, és hallgatjuk, hogy az elhunyt volt a legjobb ember a világon. A legszeretőbb férj, a leggondosabb családapa, a legfigyelmesebb testvér, a nyílt szívű embertárs. Aki, ha néha mégis megbotlott volna az élet, számara különösen göröngyösnek bizonyult útjain, itt, most. ezennel kér bocsánatot és küiön-külön, név szerint, mindenkitől. A közelállók tompán felzokognak. mig a dallam lassan elhal fejünk fölött a levegőben, majd a rangsort most is pontosan betartva, mi tehát szégyellősen az oszlop végére sodródva megindulunk a sir felé. O. mögöttem jön. Nem nézek hatra, de suttogásából, félszavaiból már tudom, hogy H.-t támogatja, aki időnként megszólal, s maga elé mormogja: — Soha többet nem jövök temetésre . . . — Búcsúzunk tőled, testvérünk — imigyen a pap, és szembefordul a sírgödörrel, amibe a sírásók lassan beleeresztik a koporsót, amely többször is nehézkesen hozzáütődik az oldalfalnak. De néhány centire innen attól, ahol már megülne a gödör alján, egyetlen gyors, erőszakos mozdulattal kirántják alóla a gurtnikat, miközben a faláda tompa puffanással talajt ér. Akkorra azonban ők már a gurtnikat tekergetik, majd meg se várva, hogy a kántor befejezze énekét, az első aláhulló göröngyök után lapátolni kezdik a mélységbe a földet. A koporsó előbb tompán dübörög a rázúduló föld súlya alatt, később azonban inkább már csak halk pengés hallik, amikor a gyorsan mozgó lapátok kavicsba, nagyobb ködarabba ütköznek. Nem sokkal később már a hantot formázzák. Hosszúkásra, téglalap alakúra, mesterségbeli gonddal elegyengetve közben egy-egy lapátütéssel simára, egye-^sre hol a tetejét, hol a rézsűjét. Még szemre is vételezik, csöndben és szinte személytelenül mozogva a gyászruhás tömegben, majd odatűzik végére az ideiglenes fakeresztet, még oda is taposnak a tövére néhányszor a lapos sarkú bakancscsal, nehogy szégyenszemre kidőljön — Most pedig imádkozzunk azért a testvérünkért, aki az itt levők közül elsőként távozik majd közülünk ebből az árnyékvilágból ... Hallom mögöttem a lépteket. Elöl H., mögötte minden eshetőségre készen O. Mennek, ha egyelőre még nem is a kiismerhetetlen vég, hanem a sokkal prózaibb kijárat felé. 6. Zsebre dugott kézzel baktatok mögöttük a délutáni napsütésben. Abba kéne hagyni a dohányzást. Semmi zsír. Este nyolckor feküdni, hajnalban kelni. Nyugalom, harmónia — töprengek, a közeli fogadkozás enyhe bódulatában. Feltámadunk — van a kapu fölé írva. A betűk félkórben futva formázzák a szót. mely végül olyan, akár a dicsfény. Feltámadunk. — Én is? — kérdi. O. H. meg csak ezt: — Mikor? — Mondja, hogy lehet az. a feleségét állandóan szekálja, folyton civakodnak egymással, az anyósát pedig isteníti, mindenben igazat ad neki, mindenkinél jobban tiszteli? — Hja. az én drága anyósom mindig ellenezte a házasságunkat... — Vádlott — szól a biró —, maga egészen intelligens embernek látszik, és mégis .. A rovott múltú ember közbevág: — Köszönöm a bókot, bíró úr. Azonban viszonozni nem tudom, mert megesküdtem, hogy csakis az igazat fogom mondani... R. T. Tasnádi Varga Éva MENYASSZONYTÁNC Zsombckos útra leptem, s a korhadt fűzfák odva arany melleket küldött clcbcm követségbe. — Itt repül most a násznagy zümmögő brummogással, cs megkérdezi: — Jössz-e, felkészültei menyasszony? S a hévizgyörki rclcn előttem táncol újra gyerek-esküvőin peree, mikor a lánypajtasok papsajt-koszorút tettek szélben játszó hajamra. — Zavart kisfiú-férjem Sápi Miska volt akkor, cs kézen fogva jártunk a Galga menti fűben. — Sírját soha nem látom, dermedt halott lett ő Is a Don menti kanyarban. Én pedig itt a réten fejem meghajtva Állok, és hallgatom a méhek ismétlődő zümmögését: — Felkészültél, menyasszony? I