Délmagyarország, 1972. május (62. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

r&SARNAP, 197?. MATÜS 21. Emlékek Turkuből szépsége, de még csak nem is a történelem vagy a nyelvi rokonság élő, valóságos kapcsolata jelenti, hanem az élő ember, a sok névről ismert és névtelen barát A munkámat közvetlenül segítők és a „névtelenek" mellett — akikről eddig szóltam — még sok más, kedves barát arca villan elö. Az egyik Sonck professzoré. Akkor, tizenegy éve csak futólag találkoztunk az orvosi ebédlőben, de rá egy évre, 1962-ben már Szegeden, majd 1964-ben újra itt, s 1969ben ismét Turkuban, egyre szorosabbra fűződő barátsággal. Számomra ő a testvérvárosi kapcsolat egyik legmarkánsabb jelképe. Legutóbbi szegedi látogatásakor hozott egy kis emléket is: egyik botanikai (!) közleményénekkülönlenyomatát, amelyben egy magyarországi látogatásakor gyűjtött addig ismeretlen növényt, virágfélét ír le. A növényt róla nevezték el, pontosabban ő maga a növény elnevezéséhez a „pannonicus" jelzői fűzte, a dunántúli lelőhely emlékeként. Sonck professzor otthona aztán nemcsak előttünk nyílt meg, de más szegedi barátok előtt is; a Szegedi Orvostudományi Egyetem tanulmányúton levő egyik orvosa — dr. Pataki Lajos gyermekklinikai adjunktus — is az ő vendégszeretetét élvezte. Ez pedig Finnországban idegenek között nem, csak rokonok között szokás! Sonck dr. nevéhez kapcsolódik egy másik kedves név: Salipi professzoré. Tizenegy éve ő volt a turkui gyermekklinika vezetője. Gyermekszereteténél csak emberszeretete volt nagyobb: az egész város mosolygó arcú gyermekorvosa volt Tőle kaptam ma is őrzött első képesalbumomat Turku városáról. Meleg baráti szeretetét — amely otthonában tíz év után is élő, eleven maradt — nem lehet elfelejteni. 1961ben így búcsúzott: „Elmegyek hozzátok! Jövőre!" De amikor 1962-ben időszerű lett az általa szervezett harmincfős finn szigorlóorvos-csoport magyarországi útnak indulása, egy infarktus közbeszólt. Otthonmaradt Sonck professzor vette át a diákok csoportját. „Majd tavasszal! Legközelebb!" — írta újra meg újra a lábadozó Salmi professzor. Utolsó levelét követő ötödik napon azonban, mire kezeim közt tartottam örökvidám, útra készülő sorait, már soha többé nem készülődhetett hozzánk. Helyette eljött orvosfia —, mert meghagyta neki még életében az édesapja. Eljött egy budapesti kongresszusról, bérelt autóval átszáguldotta térkép után az ismeretlen országot, hogy néhány órát Szegeden tölthessen köztünk, eleaet téve édesapia végakaratának, annak a meg nem fogalmazható érzésnek, ami belülről hajt valakit, ismeretlen száz kilométereken át egy alig ismert barathoz, Magyarországon. Még aznap éjszaka visszaszáguldott Budapestre. Ez is jelképe lehet — ugy érzem — a két város baratságanak. SOROLHATNÁM TOVÁBB a sok kedves turkui barát nevét, azokét., akik tlz éve városunkban jártak mint diákok, s akik azóta komoly orvosok es Finnország egészségügyi intézményeiben dolgoznak, szétszórva, ki itt, ki ott. Legtöbbjük sorsáról nem tudok, egynémelyikükröl azonben igen; így például Hirvonen professzor és dr. Dahl azóta neves élettan-, illetve cardiológiai kutatók, Peltonen professzor pedig, Salmi utóda, megvalósíthatta, amit előde nem tehetett betegsége miatt: itt járt Szegeden, s előadást is tartott az akadémiai klubban. Kár, hogy nem jöhetett most is el, de — mint irta — éppen az ünnepi hét idején halaszthatatlanul fonto6 hivatalos teendője van Svédországban. A gyermekrajzok azonban — írta — kissé jelképezni fogják a turkui gyermekgyógyászokat is. Épp így a többiek, akik Finnország kórházaiban, rendelőiben, kutatóintézeteiben hivatásuk teljesítése közben olvasnak a lapokban a szegedi ünnepi hét eseményeiről, bizonyára visszatérnek gondolatban Szegedre, és emlékeznek újra az orvosegyetem által rendezett bankettre, a gyermekklinikán tartott tudományos ülésre, vagy arra a bizonyos utolsó délutánra a Dóm téren várakozó autóbusz mellett, mikor mindannyian némán, néhányan könnyes szemmel vettek búcsút a várostól, Szegedtől. Az emlékezés mozaikdarabjainak kuszaságát pedig nézze el e sorok olvasója; emiatt a „szaknyelvhez" átpártolt, a szépirodalomban lassanként már járatlan orvost okolja, és a szándékol tekintse fontosabbnak a formánál. Az érzelmek, a barátság kifejezése egyébként sem tud képleteket, szabályokat követni. Ez az emlékezés is csak adalék szeretne lenni a két nép egyre szorosabb barátságát konkrét történelmi tényekre építő valósághoz. Befejezésül hangozzék fel az a köszöntés, amellyel 10 éve is vártuk, és most is várjuk finn barátainkat: „Tervetuloa Unkariln!" SZÓRADY ISTVÁN Amikor tizenegy évvel ezelőtt egy derengő szeptemberi bajnajon a stockholmi hajó fedélzetéről a színpompás, kékzöld turkui öböl szigetlabirintusábán gyönyörködtem, mögötte a kikötővárossal: Tnrkuval. aligha hittem volna, hogy tizenegy év múlva kezemben tartom majd Turku és Szeged testvérvárosok ünnepi hetének programfüzetét. Különösen jóleső érzés ez annak, aki — mint magam is — Tnrkut már régen testvérvárosnak, tákóit barátnak érzi. Okkal. Tizenegy éve, mint fiatal orvosnak, a Turkui Orvostudományi Egyetem adott lehetőséget, hogy ott készítsem el kandidátusi értekezésemet, egy vitaminológiai munkát, amelyhez akkor itthon még hiányoztak az anyagi, személyi és laboratóriumi feltételek. ÖSZTÖNDÍJ, KLINIKAI LAKÁS. Mustakallio professzornál laboratórium, dr. Markkanen kollega személyében jó munkatárs, Salmi és Wickström professzoroknál a vizsgálatokhoz szükséges beteganyag, és valamennyiüknél, mindig és mindenhol szíves baráti szó és valóban rokoni szeretet várt rám. Ma is emlékszem a turkui klinikai szobám falán kifüggesztett grafikonra. amelyen hetente feljegyeztem a vizsgálati eredményeket, s amelyben együtt gyönyörködtünk munkatársammal, mint valami művészi festményben. Felvillan emlékezetemben a szűkszavú, mégis mindig mosolygó Mustakallio professzor, a nála tett látogatások. Nem volt ugyan szoros értelemben véve „profilja" intézetének az én vitaminológiai munkám, mégis készséges segítő, tanácsadó volt és maradt három hónapon át. Nemcsak szakmailag, emberileg is mellettem állott; mikor például egyszer Helsinkibe kellett utaznom, maga vitt el kocsiján, tanulmányutam végén pedig, mikor már lezajlott „hivatalos" búcsúztatásom, a késő esti órákban újra felbukkant a hajókikötőben, s egészen a kabinomig kísért Markkanen dr.-ral együtt. Wickström professzor — ma -már nyugdíjban van — ugyancsak többet tett és adott annál, amennyit egy fiatal ösztöndíjas orvos várhatott: emlékezem például arra a titokban feltett magyar hanglemezre, amely egy beszélgetésünknek — meglepetésként — sajatos „hátteret" adott. TURKU SZÉPSÉGEIT, a város fényét, levegőjét, báját sokszor, sokféleképpen ízlelgettem. Mert a munka mellett és közben mindig újra és újra elémtárult ennek az ősi tengerparti jellegzetesen finn városnak, évszázadokig Finnország fővárosának soksok lebilincselő részlete. A várost félig körülöleli a tenger; a partra méltóságteljesen tekint a kastélyszerű vár. Lovagtermében ma banketteket, és fogadásokat rendeznek. Délutánonként, alkotnyattájt kisétálgattam a vár előtti partra: szemben beláthatatlan szigettenger, a zöld erdősávok alatt vöröses gránit, alatta kék víz, felette kék ég, és beláthatatlanul sok apró, piros házikó, hétvégi házak, szaunák. És csend, körös-körül. Hogy is írta Kodolányi János? „A csend országa". Valóban az, még ma is. Csak a sirályok vijjogása, és a motorcsónakok felbúgó-elhaló pöfögése vegyült így, esténként a hullámcsobogásba. A kis faházak mellett, hosszú zászlórudakon a finn nemzeti lobogót lengette sok helyütt a szél. Már tudtam, hogy ez nem valami „hivatalos" ünnep jele, csak azé, hogy kint, a házban tartózkodik a család. Munka után gyakran sétálgattam a várost kettészelő kis Aura folyó partján is. Parti sétánya parkjai gyerekekkel, öregekkel telve. Szemközt, a híd mögött a méltóságteljes dóm vaskos tornya, vöröses falai, a vízen kikötött motorcsónakok tarfU, ORVOSTUDOMÁNYI EGYETEM ka sora. A hídfőnél Nurmi szobra (itt szü letett!). A dombon csillagvizsgáló, lejtőjevei átellenben, kissé távolabb a turkui „skanzen", a finn kézműipar eredeti, nagy tűzvészből megmaradt csodálatos kis városnegyede. Harminc-negyven faház ez; mind eredeti helyén (mert ezt, a kis dombot megkímélte a tűzvész). Fellapozom a tízéves napi ómat, mert az hűségesebben őrzi emlékét: A házak 2—300 évesek, úgy állnak, mint annak idején. Utcácskáin — ha valaki nem ismerne rá a házacskák cégérére — népviseletbe öltözött, zömmel idősebb asszonyok kalauzolnak kedves mosollyal. ők igazítják útba a nézelődőket Udvarból házba, házból kertbe, onnan ismét egy udvarba mehet át a látogató, és sétálgatva csodálhatja a régi finn céhművesség csaknem minden ágát Van itt pékműhely, paszomántos-, cserépkályhás, cukrászműhely, nyomda, ötvös- és aranyműves műhely, kádár-, börcserző, kosárfonó, hajóépítő műhely a mester lakásával egybeépítve..." Nagyon kedves látvány volt sétáim során az egykori műemlék gyógyszertár is, a folyó partján. És a „Báros"! A bár (baari), mint hamarosan megtudtam, itt nem éjszakai mulató, hanem amolyan büfé-kávézó. Tiszták, modernek és — ami nekem nagyon fontos volt — olcsók. Hamarosan törzsvendége is lettem az egyiknek, ahol, mikor kiderült, hogy magyar ösztöndíjas vagyok, különös kedvességgel fogadtak, és elnézték azt is, ha egy kis kávé és sütemény mellett órákig ültem. írtam, olvastam. A „Candidato" nevű bár volt ez: diákkávézó az egyetemi épületben, pár percre lakásomtól. Itt voltam szemtanúja annak a közvetlen tanárdiák kapcsolatnak is, amely a finn egyetemekre (legalább is az általam ismertekre) annyira jellemző. Hozzám is oda-odaúlt néha egy-egy idősebb professzor vagy kollega, és másokhoz is; ez olyan természetes volt ott, mint a közös szaunázás, ahol anyaszült meztelenül órákig vitatkoztak fiatal és öreg szakemberek és diákok a forró levegőben, vagy hideg tengerparton az orvostudomány időszerű kérdéseiről vagy éppen az autómárkákról. Ez a közvetlenség — kedves figyelmességgel párosulva — juttatott el egyszer egy igen drága moziba is (mert a mozi nem volt olcsó). Ügy történt, hogy egyik esti sétám alkalmából elnézegettem egy Walt Disneyfilm képiéit (természeti film volt) Turku egyik főutcáján. A portás — tekintélyes aranycicomás generálisruhában — betessékelt. Szabódtam. Odavitt a pénztár elé, ahol a p>énztáro6nő nevetve mondta, hogy a portás nappal az orvosi könyvtárban dolgozik, onnan ismer, tudja, hogy magyar ösztöndíjas vagyok, fáradjak csak be nyugodtan, és nézzem meg a filmet — a vendégük vagyok... A díszpáholyba vittek. Ezt a jelenetet a finn barátság egy kedves emlékeként őrzöm, csakúgy, mint egy áruház cégvezetője néhány tört magyar mondatát, aki a 20-as években 8 hónapig Budapesten tanult, és akit 1969-ben újra kerestem — de akkorra már nyugdíjba ment... Az Egyetemet és az Egyetemi könyvtár modern épületét is úgy ismertem meg, ahogyan azt a benne dolgozók ismertették meg velem. Emlékszem: a magaslatra épült, modern, zárt díszudvart körülvevő egyszerű, méltóságteljes épület és a klinikák orvosai, nővérei, a központi Orvosi Könyvtár nehézséget nem ismerő, minden kérésemet teljesítő vezetőnője (nevét bizony elmosta már az idő) mind-mind a város képéhez tartoztak és tartoznak emlékeimben ma is. IGEN: TURKU ÉRTÉKÉT — legalább is számomra — nemcsak, sőt nem is elsősorban . vöröses gránitszirtjeinek, a szelíd Aura folyónak, a békés tengeröbölnek, a történelmet tükröző méltóságteljes várnak és dómnak, az ódon és új utcáknak, a hétvégén százszám a tengerre futó vidám motorcsónakoknak színes, villogó képsora,