Délmagyarország, 1972. április (62. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

VASÁRNAP, 1972. ÁPRILIS 9. Tandi Lajos VILLONOK UNOKÁI apáink leplombált szerelvények potyautasai végigrobogták kattogva az életet egy vagonajtónyi négyszög volt a világ asszonyuk sebesült álmuk szanitcce apáink kopaszra nyírtán cifrázták az árvalányhajas katonanótákat rövidlátó ütközetek sortüzeiben Kilőtték szivükből a maréknyi világot fiuk Villonok atoinkori unokája nyakába növesztett hajjal csavarog eszpresszók és újsághírek között felhőkarcolók tövében gerilla-törvényeket magol fiuk elektromos üvöltések közkatonája homlokán a század behívóparancsa nyaka köré hurkolódik a férfikor meg betegség részegség elmebaj halál e világ az élettel-adósok börtöne elitélve a megfogantak Villonok unokái \ szegény legények kemény legények?! Téglásy Imre TROGIR ANIN: POLIPTIH Mária ölében áll a' gyermek. Epilepsziás angyal méregeti őket; a szemében néha kinyilik a parázs. Most egy csöppnyi szarnyas tigris rajzol kőre koronát. Most elszáll, és megpendít útjában néhány napsugarat. Nézi az anyját, aki éjszaka türelemre inti Józsefet. Látja a szolgát, aki azt hiszi, hogy két kiló tömjén a Menny. Ali az anyja ruháján, a szerelem-foltos, vézna rongyokon. Holnap újra nagymosás. Arra gondol, hogy azt a fát már elültették a szelek. A piacon ma látta a szekercét és a szögeket is. Italo Calvino HÁZASTARSAK A

rturo Massolai munkás éjszakai műszakban dolgozik, reggel hatkor végez. Hazafelé hosszú utat kell megtennie; szép időben kerékpárján, rossz időben, meg télen villamoson jár. Háromnegyed hétkor, hétkor ér haza; vagyis hol kissé előbb, hol valamivel később, mint amikor feleségét, Elidét felriasztja az ébresztőóra. Gyakran a két zaj, az óra csörgése és hazatérő férjének léptei, összekeverednek Elide tudatában, s igy érik utol álma mélyén, e kora reggeli tompa, mézsűrü álomban, melyet, miközben arcát párnájába fúrja, igyekszik még néhány percre kiélvezni. Aztán hirtelen felugrik, szinte kiszakítja magát az ágyból, szemébe lógó, csapzott hajjal, vaktában bebújik a pongyolájába így lép a konyhába, ahol Arturo épp előszedi táskájából az üres edényeket, az éthordót meg a termoszt, s berakja őket a mosogatóba; a gázt meggyújtotta már és föltette a kávét. Elide, ahogy magán érzi férje tekintetét, hátrasimítja a haját, erőnek erejével tágra nyitja a szemét — mintha csak újra meg újra szégyellné, amiért hazatérő férje mindig így, ilyen rendetlenül, álomittas képpel pillantja meg. Más dolog, ha együtt alszik két ember: reggel mindketten ugyanabból az álomból ébredeznek — egyenlőek. Néha a férfi kelti fel; egy perccel az ébresztőóra csörömpölése előtt, kezében kávéscsészével, belép a szobába. Ilyenkor minden természetesebb, az álomból kiszakadás fintorát valami édesen lustálkodó vonás lágyítja, a nyújtózkodó meztelen karok a férfi nyakára kulcsolódnak. Megölelik egymást. Arturón esőköpeny; ahogy hozzásimul, aszerint, hogy nedves vagy hideg. Elide arról is tudomást szerez, milyen idő van odakint: esik, havazik, köd szitál... De azért megkérdezi: — Milyen az idő? — a férfi meg belefog szokásos félig-meddig gúnyolódó dörmögésébe; sorra veszi a kellemetlenségeket, amelyek aznap érték. A végén kezdi: milyen volt a bicikliút hazafelé, és milyen idő fogadta, amikor kilépett a gyárkapun — egészen más, mint tegnap este, amikor bement; szót ejt a munka körüli mérgelődésekről, arról, milyen szóbeszéd járta az üzemben, satöbbi. Ilyenkor, e kora reggeli órákban a lakás mindig kissé hideg, kihűlt. Elide mégis teljesen levetkőzik, s picit vacogva mosdani kezd a kis fürdőszobában. Férje mögötte lépked, tempósan a is levetkőzik, szép nyugodtan lemossa magáról az üzem porát, piszkát. Ahogy félmeztelenül mindketten egyazon mosdó fölé hajolnak, kissé merev tartóssal, de azért lökdösődve is olykor, s egymás kezéből kapkodva a szappant, fogpasztát, tovább beszélgetnek — így élik át a bizalmas együttlét perceit; néha, amint megtörlik egymás hátát, mozdulatuk simogatássá lágyul, majd ölelésben végződik. De Elide egyszercsak felkiált: — Istenem! Hány óra? — s máris szalad, kapkodva felkapcsolja a harisnyakötőjét, felölti a szoknyáját, megfésülködik, miközben hajtűit összeszorított ajkai között tartva, a szekrény tükre felé nyújtogatja a nyakát. Arturo mögötte ácsorog, rágyújt egy cigarettára, úgy nézi; ilyenkor mindig kis zavar fogja el, hogy csak áll és nem tud mihez kezdeni. Elide végre elkészül, az előszobában bebújik a kabátjába, megcsókolják egymást, nyílik az ajtó, s már a lépcsőházból hallatszik mint szalad lefelé. Arturo egyedül marad. Hallgatja Elide cipősarkának kopogását a lépcső kövén, s amikor már semmi sem hallatszik, gondolatban követi tovább a gyors tipegést végig az udvaron, a kapun át, a gyalogjárón — egészen a villamosmegállóig. A villamost hallja is, hallja, amint csikorogva fékez, megáll, s kicsapódik az ajtaja. „Elérte" — gondolja, s szinte látja, a feleségét szorongni a munkások és munkásnők zsúfolt tömegében, ott, a tizenegyes villamoson, mely most is, mint mindennap, beviszi a gyárba. Elnyomja a csikket, behúzza a zsalut, és a sötétben bebújik az ágyba. Az ágy úgy maradt, ahogyan Elide kikelt belőle; de az ő, Arturo oldalán majdnem egészen érintetlen, mintha csak az imént vetették volna meg. Kényelmesen elnyúlik a maga oldalán, de csakhamar átdugja egyik lábát; még ott érződik feleségének melege. Aztán a másik lábát is átnyújtja, s így, fokról fokra, lassanként egészen átcsúszik Elide oldatára, abba a meleg mélyedésbe, mely még őrzi felesége testének körvonalait. Belefúrja fejét az asszony párnájába, beszívja illatát, és elalszik. Este, mire Elide hazaér, Arturo már egy kis ideje tesz-vesz a lakásban: begyújtott a kályhába és elkezdett valamit kotyvasztani. Némely házimunkát ő végez el ezekben a vacsora előtti órákban: rendberakja az ágyat, söpröget egy kicsit, beáztatja a szennyest. Elide szerint mindez balul sikerül, és ő — őszintén szólva — nem is nagyon igyekszik; amit csinál, az tulajdonképpen afféle szertartás, a várakozás szertartása; valahogy ezzel megy az asszony elé, miközben valójában otthon marad a négy fal között, odakünn meg kigyulladnak az esti fények. Elide járja az üzleteket, annyi más asszonytársával együtt, akik ebben a városrészben valamennyien ily szokatlan időben végzik a bevásárlást. Végre a lépcsőházból felhangzanak az ismerős léptek — most egészen másképp, mint reggel, elnehezedve, tompán kopognak, mert Elide fáradtan vonszolja magát a napi munka és a bevásárolt holmi súlya alatt. Arturo elébemegy a lépcsőfordulóig, ott kiveszi a kezéből a szatyrot, beszélgetve lépnek be a lakásba. A konyhában az asszony le sem veszi kabátját, csak leroskad egy székre, eközben férje kirakodik a szatyorból — No. lássunk hozzá! — mondja végül Elide, feláll, leveti kabátját., belebújik a házi ruhájába. Nekilátnak a főzésnek: elkészítik a vacsorát — mindkettőjük vacsoráját — aztán a férfi uzsonnáját, melyet éjjel egykor szokott megenni a gyárban, az asszony reggelijét, melyet másnap magával visz, s végül azt a reggelit, melyet Arturo holnap délután fog megenni, amikor felébred. Elide tesz-vesz egy kicsit, aztán elüldögél a szalmafonatú zsámolyon és irányítgatja a férjét, mit hogyan csináljon. Az viszont frissen, pihenten ide-oda sürgölődik, mindent egymaga akar csinálni — de ugyanakkor kissé szórakozott is, gondolatai már másutt járnak. Ezekben a percekben néha majdnem veszekednek, már-már csúf, goromba szavakkal vagdalkoznak — mert az asszony azt szeretné, hogy az embere tötob figyelemmel csinálja, amit csinál, nagyobb buzgalommal; vagyishát álljon jobban mellette, legyen közelebb hozzá, igazi támasza legyen, nyújtson több vigaszt... Az viszont, az asszony hazatérte fölötti első öröme múltával, gondolatban már nincs is otthon, azon igyekszik, hogy gyorsan végezzen. mert hamarosan indulnia kell. De még meg sem itták az utolsó korty kávét, s a férfi már a kerékpárja körül foglalatoskodik, vizsgálgatja, hogy minden rendben van-e rajta. Megölelik egymást. Arturón csak most villan át a gondolat, milyen bársonyos, langymeleg a felesége teste. De felkapja vállára a kerékpárját és óvatosan lebaktat a lépcsőn. Elide elmosogat, kitakarítja a lakás minden szegletét, fejcsóválva nézi, mit végzett a férje. Arra gondol, hogy az most épp a gyér lámpákkal szegélyezett sötét utcákon karikázik, tán már elhagyta a Gázműveket. Bebújik az ágyba, eloltja a villanyt. Ahogy ott fekszik a maga fekhelyén, átdugja lábát a férje paplana alá, hogy érezze a melegét; de minden esetben rájön arra, hogy az az oldal, ahol ő fekszik, melegebb — tehát Arturo is ott alszik mindig; és nagy gyöngédség fogja el. Telegdi Polgár István (ordítása I »