Délmagyarország, 1972. április (62. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

Szahajdak RÍMEK Az ősz s a dombhátak óarany crdó-haja, édesanya, s gyermeke, tenger és sirályrikoltásos partja, az éj, s a szerelmesek szeme — egy-egy ragyogó rímpár. Léted az enyémmel csendül össze, akár a madár két szárnya — egymagában mit érne bármelyik is.. A játszótéren babakocsik króm-villogását figyeltem, s hallgattam kismamák bájos traccsolását. Minden elhangzott mondat, kiejtett szó bennem csupán egy szóra rímelt, mi úgy hangzik: szülőföldem ... Fordította: Ierenea Gyöy.ö SZÖVETSÉG A TÖRTÉNELEMMEL VASÁRNAP, 1972. ÁPRILIS 2. A

z eddig ismert legszörnyűbb háborút n^ég el kellett szenvednünk, hogy nemzeti létünk mélypontjára süllyedjünk és onnan elindulva új alapokon építsük fel rombadőlt hazánkat és lerombolt lel- • keinket. Felszabadulni mámorító érzés volt, de egyúttal zavarba ejtő is. Sejtettük, hogy véglegesen elsüllyedt, egy minden emberi értéket meggyalázó, milliókat kizsákmányoló és elnyomásban tartó társadalmi rendszer. Zavarunkat az okozta, hogy szabadságunk világrajövetelénél az a nép bábáskodott, amellyel szemben uralkodó osztályaink jóvoltából igazságtalan véres háborút folytattunk. Igaz, hogy kormányzati rendszereink aljasságáért nem a népet terhelte a v felelősség, mégis a megtévesztett tömegek jogos bosszúra, megtorlásra számítottak. Ehelyett felszabadítók érkeztek. Népünk legjobbjai a felszabadító Szovjet Hadsereggel együttműködve gyorsan megértették az oly gyakran porba sújtott ' magyar társadalommal, hogy most, a történelem minden eddigi hadviselésétől eltérően, a kihívott és orvul megtámadott ország katonái békét, szabadságot és a nemzeti felemelkedés lehetőségét hozzák magukkal. i A Szovjetunió elévülhetetlen érdeme, hogy szétzúzta a fasiszta rendszert, amely minden elképzelést felülmúló szenvedéseket zúdított az emberiségre, azt a politikai rendszert, amely abban a tekintetben is példátlan a történelemben, hogy először emelte a hivatalos kormányzati politika rangjára a bűnözést. A fasizmus alóli felszabadítás aktysa tette lehetővé népünk számára a részvételt a társadalmi haladásért folytatott harcban. Ezt a harcot a Szovjetunió által felszabadított népek közösségével együttműködve, sikeresen vívtuk meg. Ilyenkor, április 4-én, az ünnep hangulatában szóhoz jutnak a történelmi emlékek, a személyes élmények, összegezik a megtett üt eredményeit és jogos büszkeséggel emlegetik a szocializmus sikereit. Azt hiszem, ehhez az ünnepi számvetéshez hozzátartozik annak felmutatása is. hogy a felszabadulás és az azóta eltelt évtizedek szervesen beépültek népünk történelmi tudatába. Az 1945 óta eltelt 27 esztendő azt jelenti, hogy népünk végérvényesen berendezkedett az épülő szocializmusban és a szocializ-t mus otthonra talált a nép tudatában. Társadalmi intézményeink, a párt irányításával, a nemzet által elfogadott és • támogatott szocialista intézményekké váltak. Ez annyira igaz, hogy a még előforduló elégedetlenségeinkben is a szocialista , normák következetesebb érvényesítésének igénye fogalmazódik meg. Jól teszi, aki a felszabadulásra emlékezve, az anyagi javak termelésében elért sikereinken mutatja be a haladást. Hiszen ennek az országnak, de főleg dolgozó emberének egy ezredév alatt annyi nyomorúságot, nélkülözést kellett elviselnie, hogy a létbiztonságot és anyagi boldogulást emiatt ma is a legnagyobb értékek között tartják nyilván. Az is jó, ha valaki a közműveltséget, társadalmunk szellemi felemelkedését nagy sikereink között emlegeti, hiszen múltbeli nyomorúságunk egyik legszomorúbb megnyilvánulása a szellemi mizéria volt. Mégis, azt hiszem, hogy e két területen elért nagyszérű haladásunk együttes hatására, emberségben való emelkedésünkre érdemes a legnagyobb figyelmet fordítani. Arra a tényre, hogy hazánk állampolgárai, amilyen mértékben előre léptek a társadalmi haladás lépcsőfokain, olyan mértékben váltak maguk is tudatos résztvevőivé és cselekvőivé a történelmi folyamatnak. Népgazdaságunk és társadalmi életünk felfelé ívelő fejlődése bizonyítja, történelmi tapasztalataink igazolják, hogy a hatalmon levő, a párt vezette munkásosztálynak és dolgozó tömegeknek néhány évtized alatt sikerült ipari, gazdasági és kulturális téren olyan fejlődést elérnünk, amihez a kapitalizmusnak évszázadokra volt szüksége. A jövőben is arra törekszünk, hogy töténelmileg minél rövidebb idő alatt oldjuk meg fontos társadalmi problémákat és nehéz feladatokat. Ebben a vállalkozásban ahhoz a marxi—lenini útmutatáshoz igazodunk, amely szerint, noha az emberek történelmüket az adott és a múltból örökölt körülmények között alakítják, mégis ők maguk alakítják. A felszabadulás ünnepe, ezért számunkra a feladatok ünnepe, a történelmi jelenlét ünnepe. 1945. április 4. sorsdöntő fordulat volt népünk életében. A Szovjetunió dicsőséges tettei megadták nekünk a politikai szabadságot és a testvérnépek internacionalista közösségének tagjává emeltek bennünket. Egyúttal hozzá kezdhettünk társadalmi felszabadulásunk megszervezéséhez és ebben olyan mértékben haladunk előre, amilyen mértékben a termelés eszközeivel és szellemi képességeinkkel uralmunk alá hajtjuk társadalmi viszonyainkat. A felszabadulás számunkra azt jelentette, hogy szövetségre léptünk a történelemmel és a társadalmi fejlődés bonyolult törvényeiből saját kezünkkel hámozzuk ki a jövőt. POZSGAY IMRE KISS DÉNES 7 —— •• — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!.. — Hát, persze!, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak. — Én is.., — Elgondolkodott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten? — Nem tudom... — válaszoltam, és az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken. H

át a tojásdobálásra emlékszel-e? — kérdezte fégi, falubeli ismerősöm, akivel csaknem húsz éve találkoztunk utoljára. Ö is Pesten él. — Húsz év?! — hitetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira számunkra, hogy ne' ismernénk rá a hajdani kamaszarcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába. — Hogyne emlékeznék a tojásdobálásra, a húsvéthétfői locsolkodásra! — .mondom, és a vállára ütök. A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Nagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is! — Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? — s a szavakat megnyomja. Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre? — A negyvenötösre... — Szélesen mosolyog és már én is emlékszem. — Haha... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, elüt a többitől. Akkor még élt a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben" őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába". Amint a németek elé hagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy" Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt hitte: nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban" vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon ^t, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek visszg, a három kilométerre levő faluba az emberek. Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lövészárok-ásásra akarták elvinni. — Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanöt éves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál -*• kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében —, amikor tik még pelenkásak voltatok! A csendőr meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az...!" — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkit!... Akkor már a Balaton felől napok óta morgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat. • — Ó, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira .esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elvenek. Amikor visszértünk a faluba, nagyapa otthon is agyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés tem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jötHÚSVÉTI PALACSINTA tek a többiek. Szürkék voltak és lószagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szóki- ' mondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát" toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek a padlómat! — pörölt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadozott hajópadlóra. De a szürkeköpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. — Tudom is én mit karattyoltok! — mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, de levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette, mit akar. — Aáá ... Palacsinta kell nektek?! — kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a palacsinták. A katonák nevetve ettjjk, dobálták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa. — Fát! — mondta. — Vágjatok! — és ő is mutogatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak, amennyi csak kell. — Nem ke" nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok! Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz. — Hát hányan vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a'katonák nevettek és biztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvastagságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak!!... — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta: Egyetemi kollégiumi étterem Takács Jánosáé Főiskolai kollégium Takács Jánosné