Délmagyarország, 1972. március (62. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

» VASARNAP, 1972. MÁRCIUS ÍZ. A Dózsa-évforduló alkalmával ne feledkezzünk meg Erkel Ferenc Dózsa György című opera járol! A bemutatót követő 10 eloadas utón többet nem játszották. Sem a felszabadulás előtt, sem utána. A régi kritikákat és az ujabb elemzéseket olvasva kapunk valamiféle feleletet az opera mostoha sorsára, de ez — ahogy az operával behatóan foglalkozók évek és évtizedek óta szenvedélyesen ismétlik — nem fogadható el. Tekintsük végig az opera sorsai. ami, mivel nem játsszák, csak beszélnek róla. a róla szóló cikkekben csapódott le. A bemutató 1867. április 6-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban. Jókai drámájából Szigligeti Ede írta a szövegkönyvet. Az operát még elkészülte előtt eléggé heves támadások érték. Ábrányi Kornél Erkel-könyvében így ír erről: „Mikor megzenésítéséhez hozzáfogott, több oldalról kellett oly nézetekkel találkoznia, melyek annak szövegi importunitására őt figyelmeztették, bizonyos körökkel szemben. Egy hatalomra jutott pórlázadó vezér kegyetlenkedése nemcsak a magyar főurakkal, hanem azok legkimagaslóbb, utóbb még a koronával is kitüntetett legelső oligarchájának meggyalázása, továbbá az iszonytató vérbosszú, melyben a parvenü nemes és vezér részesül a meggyalázott fóúr által, mindez éppen nem képezhetett — kivált egy oly rendi privilégiumok emlékeire támaszkodó országban, minő Magyarország — valami vonzó s hálós operai szövegkönyvet." A témaválasztással szembeni kélség a bemutatót követő egyik kritikában így kap hangot: „A szöveg egészen Jókai drámája után van írva, és szép nyelvű; azonban a végén előforduló Dózsa-apot.heózisa tán mégis egy kissé túl költői, s sokan lesznek, kik Dózsa Györgyben nem a jogegyenlőség elöharcosát, hanem még elleneinél is kegyetlenebb és vérengzőbb pártütőt és lázadót fognak látni." (Pesti Napló, 1867. ápr. 11.) Az ilyenfajta hang hallatára eszünkbe kell jutnia a bemutató dátumának: 1867 — a kiegyezés éve! A választott, szövegkönyv, illetve az. Erkeltől kicsit forradalmiasitott főszereplő volt az egyik támadási punt — akkor. (Es ma is. csak épp ellenkező szempontból: a szövegkönyv naivitása, forradalmiatlansága miatt.) A nem egyöntetű elismerés •másik oka maga a zene volt. Az tej fajta dramaturgiai szerkesztés, a wagneri hatás érződése, a magyaros verbunkos dallamok kisebb számú felhasználása a magyarázata az elmaradt közönségsikernek. Ábrányi Emil a Fővárosi Lapok áprilisi számában így ír erről: „Akik Erkel korábbi, behízelgően dallamos irányának szeretnek áldozni — azok a Dózsáért. szemrehányásokicai fogják illetni. Nem is lehet másképp. Más nyelven szól ebben, amelyen még nem tudnak folyékonyan sem beszélni, sem érteni. Nem hódol a tömeg megszokott ízlésének, nem keresi a tarka és sokszor barokk színeket, hogy mindenáron feltűnjék." A kritikusok nagyobb része — a közönséggel szemben — elismeréssel fogadta az új operát. „A rég várt dalmű újabb tanulsága Erkel zeneszerzői nagy tehetségének." (Vasárnapi Újság, 1867. ápr. 11.) „...a nagyközönség nem olyannyira lelkesen fogadta e szép művet, mint azt a mű és szerzője megérdemlette; azonban az operát többször és gondolkodva hallgatva meg vagyunk győződve, hogy a közönség kedvencévé lesz." (Pesti Napló, 1867. ápr. 11.) Nem lett, hiszen a „többszöri és .gondolkodva" hallgatásra nem volt módja az operalátogatóknak. Az opera sorsa 1945 után Az Üj Zenei Szemle 1953. évi 3. számában írja Sárai Tibor Jegyzetek a mai magyar opera kérdéséről c. cikkében: „Szinte nevetséges az a huzavona és az »elöadhatóság« körüli misztifikálás. ami több mint öt éve Erkel egyik legjobb operájával, a Dózsa Györggyel kapcsolatban folyik." Az 5. számban jelenik meg Komor Vilmos válasza: „Sárai is tudja, hogy mióta foglalkozik intenziven az Operaház egy újabb Erkel-mű bemutatásának tervével. A probléma nem egyszerű, mert nem lehet célunk Erkel bármelyik, még nem játszott művének olyan előadása, amely nem hozná meg azt a sikert, amelyet egy Erkel-mű megérdemel. Itt azonban súlyos dramaturgiai, konstrukciós problémákkal is állunk szemben, amelynek áthidalása csak olyan módon képzelhető el, ha egy müvészkollektíva együttesen oldja meg azokat." Sárai újabb cikke a 9. számból arra is fényt derít, 1iogy — többek. között — milyen konkrét eltenvetés merült fel az opera bemutatásával kapcsolatban: „nem kell félteni Erkelt a mi közönségünktől. Olyan érvekkel sem, hogy például Erkel színpadán Dózsa vallasos, hiszen ezt Erkel színpadán a közönség éppoly természetesnek veszi, mint Gliirka színpadán Szuszanyin vallásosságát". A bemutathatóság mellett, sót a bemutatásért tör pálcát Romhányi József is az Üj Zenei Szemle 1954. évi. 1. számában Néhány szó Erkel operáinak felújítási lehetőségeiről c. \ cikkében. „Erkel műveinek alapos ismerői — írja — úgy tartják, hogy elsősorban a Dózsa és a Brankovics György operák jöhetnek — zeneileg — számításba. Állami Operaházunk, zenetudósainkkal együttműködve, hoszszabb ideje foglalkozik is a terv megvalósításával. A kettő közül a Dózsa vitája a régibb keletű. A tanácskozások java része itt a szövegkönyv okozta problémákon akadt el." De véleménye szerint: „Nem szabad beletörődnünk, hogy Erkel zenéjének terjedését méltatlan társa: a szöveg, akadályozza." V „Bűn volna hevertetni..." Javaslata: „Üj, szerencsésebb szerkezeti egységben, mondanivalójának egyértelmű tisztázásával, szebb dikcióival alkalmas lesz ez a librettó arra, hogy Erkel nagyigényű törekvéseinek, drámai sodrú zenéjének ne vessen többé gátat." A szenvedélyes hangú írások, érvelések azonban hiába jelentek meg. 1960-ban, az Erkel-évben, születésénele 150. évfordulója volt, a Dózsa még mindig az „elhallgatott operák" . köze tartozott. Vécsey Jenő szavait idéztem az Erkel-év. — Erkel-problémák c. írásából. Cikkének legfontosabb mondanivalóját így foglalja össze: „meggyőződésünk, hogy aki csak egyszer is komolyan tanulmányozta a Dózsa vagy a Brankovics György partitúráit, nem szabadul attól a felfogástól, hogy ezt az értékes és egyre drámaibb veretű zenei anyagot bűn volna további évtizedeken át holtan hevertetni." (Muzsika, 1960. 10. sz.) A „méltánytalanul némaságra ítélt művek" közül (Somfai László: Erkel „zeneszerzői mű,hely«? Muzsika. 1960. 11. sz.) kettőt már megszólaltattak. A Brankovics Györgyöt Pesten és a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Saroltát — és erre Szeged méltán, büszke lehet — a Szegedi Nemzeti Színház mutatta be 1971. február 5-én. A zenei átdolgozás Vaszy Viktor, az irodalmi Romhányi József munkája volt. És a Dózsa? « Az ismertetett elemzések, méltatások alapján biztosan mondhatjuk: mindenkeppen megerdemelné a színpadra allitas aldozatos munkáját. Bemutatásával egyszerre áldoznánk Erkel Ferenc és Dózsa György emlékének. SKAUCZKI JÓZSEFNE KIÁLTÁS A KÖZÖNY ELLEN Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról Szívszorító búcsúleveleket olvasok. Döbbenetes búcsúleveleket. S az az érzésem, hogy akik írták, tőlem is búcsúztak, üzenetük egyszer s mindenkorra, szomorú-visszavonhatatlanul üzen nekem is. Nekem, neki, nekünk — mindnyájunknak. Aminthogy Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról című, most megjelent könyve mindnyájunknak szól. Az adatok rideg tárgyilagosságával, a jelenség, a tünetek, a körülmények vizsgálatával éppúgy fel akar rázni, felelősségre és tettre ébreszteni, mint ezekkel a — majd tíz oldalon át sorjázó — utolsó üzenetekkel. Ez a könyv valóban röpirat. Még számoszlopaiban, statisztikáiban is az, aminek szánta az írói szándék: kiáltás a közöny ellen. Van miért kiáltani. A második világháború után, huszonnégy esztendő alatt „öngyilkosság következtében földünk országaiban meghalt 8,7 millió ember, s öngyilkosságot kísérelt meg 60—70 millió ember. Nincs hát benne semmi túlzás, ,ha az elmondottak alapján azt állítom: íme, az emberiségnek önmaga ellen folytatott szakadatlan és legvéresebb, legkegyetlenebb háborúja" — állapítja meg a szerző. S azt is tudjuk a felmérésekből, hogy ebben a háborúban — Ausztria, Csehszlovákia, Svájc, Finn- és Svédország mellett — Magyarország a leggyászosabb élvonalban áll. A kérdésekkel szembe kell nézni. A legőszintébben. Mert „nincs még egy társadalmi jelenség, amely anynyira tisztázatlan, ismeretlen, misztifikált, egymásnak élesen ellentmondóan magyarázott, bűnös közönnyel-felelőt!-.ínséggel elhanyagolt volna, mint az öngyilkosság problémája". Mert „a «téma felderítése közben arra is volt alkalmam, hogy egy-két kérdésemre várt válaszokból megtudjam, mennyire ismerik az jngyilkosság problémáját saját területükön városi, megyei vezetők, orvosok, mozgalmi emberek. Az eredmény lehangoló volt" — írja a szerző. — „S a többségüknél megmutatkozó tájékozatlanságot nem is írhattam egyedül az ő számlájukra. Ugyanis az öngyilkosság, mint aggasztó társadalmi jelenség, legnyugtalanítóbb demográfiai gondjaink egyike, a hazánk lakosságából megakadályozhatatlannak látszó, titokzatos módon évről évre 3 ezer embert kivégző különös járvány problematikája nincs jelen közgondolkozásunkban, közéletünkben róla nem esik szó." Mert ami „évente 3 ezer eavbernek halalos tragédia, 20—21 ezer túlélőnek évekig vagy halálig tartó dráma" — bővíti az érintettek körét a röpirat szerzője, azokról szólva,"akik csak megkísérelték az önkivégzést, de ennek testi-lelki sérüléseivel élnek tovább. Elgondolkoztató, hogy Magyarországon az utolsó 70 évben állandóan magas volt az öngyilkosságok száma. Mig a múltban az anyagi gondok, napjainkban a családi viszály — ezen belül a házastársak közti viszálykodás — követelte a legtöbb áldozatot Meggyőzően illusztrálja az író, milyen, a keresetet meghaladó igénynövekedés vezet a szakadatlan rohanáshoz; s ha egy családban „mindenki mindig rohan, az apa és a feleség munkahelyre, különmunkára, a gyerekek az iskolába, azután — mert otthon úgysincs senki — az utcára, moziba, grundokra, galerikbe", hamar felbomlik az egyensúly; vita, vihar, veszekedés, verekedés is lehet belőle. Súlyosabb percekben halálos dráma. Mit tehetünk? Ez a kérdés Csongrád megyében sürgetőbb csengésű, mint bárhol, hisz a 100 ezer,lakosra jutó évi öngyilkossági átlag 46, s ez a legmagasabb hazánkban. Egyes vélemények szerint „az öngyilkosság gyakorisága terén a területi egységek, megyék esetében tapasztalható különbség okát elsősorban az ott élő népesség speciális öngyilkossági hagyományaiban kell keresnünk". Mit lehet és mit kell tennünk ' az öngyilkosságok megelőzéséért? Az első lépés: „ennek a jelenségnek közgondolkodásunk, társadalmi önismeretünk részévé kell válnia". És együtt gondolkodva már kereshetjük a megoldás módjait. A címek is summázzák, mire gondol az író. „Alakítsuk meg a téma kutatócsoportját." — „Szervezzük meg a megelőzést." — „Szervezzük meg a központosított gyógyellátást, az intenzív ápolási részlegeket." — „Szervezzük meg az utógondozást." Mit tehetünk? Az iró kulcsszava erre: odafigyelni. „Odafigyelni arra, amit csinálunk, akivel foglalkozunk, akivel törődni szülői, tanári, munkahelyi, hivatali kötelesség. Odafigyelni, úgy, hogy tudni megszólaltatni, beszéltetni ezeket az embereket, adafigvelni ugy, hogy megérteni a másik gondját, baját, problémáját, és úgy, hogy közben és utána is azon töröm a fejem: mit is tehetnék érte." Ezt a kötelességünket szuggerálja a röpirat. SIMÁI MiilALV