Délmagyarország, 1972. február (62. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 49. szám

VASARNAP, 1972. FEBRUÁR 27. mlalglalz Polncr Zoltán r- rr IGEZO Sikoltó száddal összezárva. Nyitott ajtómban szél es csillag. Asztalomon fekete bajszál. Fekete hajszál. Eresz alá akasztott mczffk. Tengerként áradó zöld harmat. Asztalomon fekete hajszál. Fekete hajszál. Nevetésed gyöngyöző ága. Tűz pávái a kék magasban. Asztalomon fekete hajszái. Fekete hajszál. Lábnyomom késsr' meggyötörve. Gyertyák virrasztják koszorúban. Asztalomon fekete hajszál.Fekete hajszál. LM Ferenc VAZLAT Sorsuk szeruii, iia meghalnak a fák. nem rogynak össze, nem zuhannak el, csak allnak. mint a megtestesült banal, nng gyökerükön féreg iil tanyát. Viharra várnak zengő ég alatt s vacognak fönt a csillagok is, fáznak: felhőket görget istenek haragja, s hogy összecsapnak, tűz és fény hasad. Sorsuk szerint, ha meghalnak a fák, az ágakon a fészkek is kihűlnek s a csivitelő öröm úgy elillurt. mintha szégyelni kellene magái. M

indennapi életünket, a beszédet és a leírt gondolatot tömegnyi vizuális élményanyag kiséri. A képzőművészet fekete-fehér hajtása, a grafika 'korunk egyik legizgalmasabb, legjellegzetesebb és legdemokratikusabb műfaja. A mai magyar grafikusok igen jelentős helyet es rangot vívtak ki a világ élvonalában. Lapjaik nemcsak ott voltak a tokiói, New York-i, római és új-delhi kiállítótermek falain, de díjakat is szereztek alkotóiknak, elismerést a magyar grafikának. A grafika sok lehetőséget kínál az alkotóknak. A tollrajztól a rézkarcokon át a fametszetekig és az ex librisektöl az illusztráción ut az önálló nagy alkotásokig széles a skála. Az itt bemutatott néhány grafika ízelítő a műfaj gazdagságából. A

Kodály-Iskola patyolattermében megnyílt 1968. augusztus 28-án Magyarországon az első olyan kiállítás, amelyen a XVIII. századtól napjainkig — közöttük a ma is élő és alkotó — parasztfestők műveit mutattuk be. A kiállítás megnyitóján javaslatot tettem magyar parasztfestők múzeumának alapítására Kecskeméten. E javaslatot 1969 márciusában a kecskeméti irodalmi folyóirat, a Forrás is közzé tette Ortutay Gyula kísérősoraival. Néhány sor a javaslatból: „Több éve foglalkozom a magyar parasztfestészet kutatásával. A Magyarországon élők közül — a legismertebbeket sorolva — Benedek Pétert, Süli Andrást, Vankóné Dudás Judit, azonkívül Erdélyben, Katonaszegen, Torockón — és a Felvidéken élőket is több éve ismerem. 1966 májusa óta kiállításokat is rendeztem az elhaltak — Káplár Miklós, Győri Elek, Gajdos János — műveivel kiegészítve, hozzátartozóik segítségével. Rendszeres gyűjtéseimet, kutatásaimat — lehetőségeimhez mérten — megpróbálom a legkorszerűbb eszközök segítségével rögzíteni (fotó, magnó, film). Ez természetesen — mindennemű segítség nélkül — elég költséges dolog számomra, ugyanakkor égetően sürgősnek tartom, mivel a képeket többnyire kocsmapadláson, pincében, házak külső falán stb. találtam, s a néhány magántulajdonban levő festmény kivételével legnagyobb részük leírhatatlan körülmények között van még ma is. Az elmúlt években mind az élő, mind a halott festők szülőfalujában, rokonainál jártam (Palócföld, Felvidék, Tiszántúl, Dunántúl, Erdély). A gyűjtőutakon kapott rajzokat, festményeket, magnó-, illetve filmfelvételeket (a munkakó- • piát és a negatívot), valamint közel ezer felvételből álló fényképnegativ-táramat Kecskemét városának ajánlottam fel, 1968. augusztus 24-én Kecskeméten, a magyar parasztfestök kamarakiállításának megnyitásán. Célom kis gyűjteményem felajánlásával az, hogy végre otthona legyen a magyar parasztfestöknek Magyarországon. Ez a múzeum volna hivatott arra. hogy évente rendszeres gyűjtést, illetve vásárlást végezzen parasztfestők műveiből, tárgyaiból. valamint azt rendszeres gondozásban részesítse. Továbbá a múzeum feladatköréhez tartozna: Tervem az, hogy a javasolt múzeumot 1969 őszén nyitnánk meg, a III. Kecskeméti Népzenei Találkozó alkalmából." Most 1972. február havát írjuk. Az 1968-ban tett javaslat óta három és fél esztendő telt el. Kis gyűjteményem bővült, azonban csak néhány vidéki város, Szeged, Kecskemét, Szekszárd, Baja érdeklődő közönsége láthatta rövid ideig ezt a kiállítást, MEDDIG KELL MÉG VÁRNUNK ? amelyet állandó teremben már évek óta százak és ezrek kereshetnének fel. Különös érzés vesz rajtam erőt, amikor csak közeli szomszédainkra is gondolok. Pozsonyban 1966 óta háromévenként többnapos tudományos konferenciával egybekötött nemzetközi kiállítást rendeznek, s nemhogy az 55 országból öszszegyűjtött anyagot ne tudnák hol bemutatni, kiállítási terem problémájuk lenne, hanem önálló épületben, a Szlovák Nemzeti Galéria termeiben nemcsak cseh és szlovák, hanem saját nemzetközi gyűjteménnyel is rendelkeznek. Az 1972 őszén rendezendő III. Pozsonyi Triennáléra még 1971 novemberében megérkeztek a konferenciával kapcsolatos kérdőlapok, javaslattevő ívek az őszi kiállítás és konferencia előkészítése céljábóL Bevallom, amilyen örömmel gondolok az őszi pozsonyi útra, annyira tartok meglepetéseitől is, mivel egy ilyen nemzetközi kiállításon és konferencián nemcsak vitázunk, hanem a kiállított műveket is megnézzük, s most már szokássá vált, hogy a konferencián résztvevők mindenki előtt elsőként együtt, közösen nézik végig a kiállítást. így volt ez 1966-ban és 1969-ben is, ki-ki a saját országúnak anyagát mutatja be, mintegy tárlatot vezet. Addig minden rendben is van, amíg Süli András gőzöseit, Vankóné Dudás Juli lakodalmas, táncoló, vagy sirató asszonyait csodálják. A baj ott kezdődik, amikor egy svájci, francia, nyugatnémet naiv múzeum vagy a vendéglátó pozsonyi vagy zágrábi naiv múzeum felajánlja a képek cserélesének lehetőségét, tehát egy Süli-képért egy Generálicsot, vagy Vankóné Dudás Juliért egy Natalia Schmidotová t. Ilyenkor megpróbálom kedvesen elodázni a kérést és javaslatot, mire a legkínosabb kérdés következik általában: talán az önök naiv múzeuma nem gyűjti a nemzetközi anyagot, csak hazai művészeket gyűjt, s állít ki? 1970 nyarán Jugoszláviában a Koprovnicától néhány kilométerre fekvő horvát faluban, Hlebinében, „a paraszt- és naiv művészek paradicsomában" megrendezett kiállításon és konferencián szinte minden órában a „szomszédos" szegedi temetőben nyugvó Süli Andrásra gondoltam. Az, hogy Zágrábban az Öváros egyik palotájában kapott helyet a Naiv Művészek Múzeuma, természetes, de hogy Hlebinében, ebben a kis falucskában tolmácsberendezéssel, filmvetítésre is alkalmas üvegfalburkolatú, kitűnő archl- . tektúrájú, állandó kiállítási-tanácskozási művelődési ház áll a falu naiv művészeinek rendelkezésére, még álomnak is túl szép. Pedig a több napos konferencián — amelynek néhány napját itt töltöttük — meggyőződhettem a hlebinei „álomház" valódiságáról. Egészen más szemléletet tükröz, mindenfajta rosszízű üzle- . tiességtől mentes az olaszországi Luzzarában minden esztendő december 31-én megrendezésre kerülő Olasz Naiv Festők Nemzeti Díjáért rendezett kiállítás. Ez a kicsi városka Reggio Emiliában, Mantova közelében található, s a játékos olaszokra mi sem jellemzőbb, minthogy a két díj közül az egyik, a köztársasági elnök aranyérme a városka lakóinak — a „nézőknek" — titkos szavazása alapján talál gazdára. Egy ilyen szilveszteri díjkiosztás alkalmával kapott díjat a Nógrád megyei Lőrincén született, Rómában élő naiv festő, Dallos Marinka is. Ez a kiállítás 1969-ben már a második volt, . s hogy létrejött Luzzarában az Olasz s Nemzetközi Naiv Festők Múzeuma is, abban nagy része volt a luzzaral születésű Cesare Zavattininak, a világhírű filmrendező írónak. Ez a múzeum is előbb a helyi tanács néhány frissen meszelt szobájában V — vendégként — kezdte működését. Nem a Jugoszláviában látott sok kis magán-atelier, vagy városi naiv-magángyűjtemény felvirágoztatását szorgalmazzuk itthon, hanem egy olyan központi gyűjtemény létrehozását, amely a magyar paraszt- és naiv művészek legjobbjainak alkotásait gyűjtené egybe, állandó kiállításon közkinccsé téve azokat. Ez minden bizonnyal termékenyítőleg hatna nemcsak a <„grand-art" művészeire, hanem a művész- / kedni vágyó, „leendő naivok'' alkotókedvére is. * vAz első kecskeméti kiállítás óta három és fél esztendő telt el. Azóta — s különösen Süli András halála óta — a paraszt- és naiv festők múzeumának kérdése „ügy" lett, melynek érdekében egyre többen emelik fel szavukat, mint a Délmagyarország mostani vitája is bizonyítja. De meddig kell még várnunk? Ügy vélem, ideje lenne végre eldönteni, melyik városban legyen a múzeum, ha egyelőre nem is „palotában", de legalább néhány frissen meszelt száraz szobában. MOLDOVAN DOMONKOS Bordás Ferenc Dürer emfékére Matkó Katalin Táj két folyÓYol Rékassy Csaba Népmesék i