Délmagyarország, 1972. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

VASÁRNAP, 1972. JANUÁR 30, 7 VALÓSÁG ÉS ELMÉLKEDÉS H

allgatom a felszólalókat. A munkás-paraszt fiatalokról beszélnek, a fizikai dolgozók gyerekeiről, a hátrányos helyzetűekről és a segítésről. Hogy a továbbtanuló diákok között évek óta szinte stagnál a számuk, hogy bizonyos egyetemi szakokon megdöbbentően kevesen vannak és hogy kollégiumok kellenének nekik, tanfolyamok, elevenebb és eredményesebb korrepetálás. Hallgatom a felszólalásokat és ahogy múlik az iéő, valami furcsa nyugtalanság születik bennem. Nem szimpla ellenkezés ez. Tudom nagyon Jól, hogy a felszólalók Igazat beszélnek. Tényleg kevesen tanulnak tovább a munkás-paraszt fiatalok közül és tényleg nagyon kevés a kollégium. És mégis. Bizonytalanul és homályosan, egyelőre alaktalanul, de egészen másféle gondolatok formálódnak bennem. Nem beszéljük-e ezt ls túl, nem esünk-e át megint, az ősi magyar szokásoknuk megfelelően, a ló másik oldalára, hogy ha már kollégiumokat nem tudunk építeni, mert nincs pénzünk rá, legalább beszéljük ki magunkat jó alaposan. Megkísérlem elképzelni, mit gondolnak ők, a hátrányos helyzetűek erről a sok beszédről. Nem nyomasztó-e ez számukra? Nem nyomasztó-e lépten nyomon ezt hallani és azután főiskolán, egyetemen, középiskolában naponta átélni, hogy nem egészen teljesértékű diákok ők, nem olyanok, mint a többi, segítségre, támogatásra szorulnak. Mint a rosszlábúaknak. úgy nyomják alájuk a mankókat. S mégcsak nem is ez az igazi kérdés. Nem az, hogy nyomasztó-e számukra ez a légkör. Hanem az. hogy nem válnak-e ők maguk ettől a sok beszédtől, ennek a sok beszédnek a hatására, mée bizonytalanabbá? Hiszen mindenki ezt mondja, ezt beszéli. Akármerre néznek-fordulnak, csak ezt hallják. Nem olyan-e ez a sok beszéd, mint egy jó alapos fejbekólintás? De miért fantáziálok? Magamra kell csak gondolnom. Én is faluról indultam annak idején, egy olyan házból, amelyben még villany se volt. 1950-ig, tizennyolc esztendeig jártam iskolába, olyanokkal is, akik hasonló körülmények közül léptek elő. Ismerem a hátrányos helyzetűeket; a 18 év sok alkalmat adott rá. Erre. még csak erre gondolok, de máris elfog a kétség. Csakugyan ismerem őket? Akkor viszont hogyan lehet, hogy azok, akikkel én jártam iskolába, ha Jól veszem ki a felszólalások értelmét, egészen mások voltak, mint a mai hátrányos helyzetűek? Hogy milyenek voltak? Merte volna csak valaki őelőttük a hátrányos helyzetet emlegetni I Meg azt, hogy ők segítségre. külön korrepetálásra szorulnak! Akkoriban ilyesmi senkinek eszébe sem jutott. Hogyan is juthatott volna, amikor ezek a faluról és külvárosokból jött gyerekek, azokban az iskolákban, osztályokban legalább, amelyekben én jártam, mindig a legjobbak között voltak. A legjobbak abban az értelemben, hogy a legmesszebbre törtek, és talán abban is, hogy a legmesszebbre jutottak; de most nem erről akarok beszélni. Jártak velijnk egyetemi tanárok fiai és sarki fűszereseké is. A versenyben elmaradtak. Jól értsük mqg ezt, nem arról van szó, hogy ezek a falusi és külvárosi fiatalok mindenben verték az egyetemi tanárok gyerekeit. Nem tudtak ezek a mi fiaink például nyelveket, azon a nagyon-nagyon kevésen kívül, ami az órákon rájuk ragadt. Nem tudtak telefonálni sem és biztosan zavarba jöttek volna egy modern fürdőszoba titokzatos rendeltetésű csapjai között. Egyvalamiben voltak a mi fiaink verhetetlenek. Abban, hogy akartak tanulni és tanultak is; mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodtak a tudásba-tanulósba, az Iskolába. S nemcsak abba, amit az iskola kötelezően előírt számukra. Az egész világot meg akarták ismerni. Emlékszem, a könyvújdonságokat az osztályban sohasem az úri fiúkkal beszéltük meg; a könyvizgalmak csak a sorombeli gyerekeket érdekelték. A városlak, a sarki boltosok fiai iskola után az utcán lófráltak, lányokat kísérgettek, cukrászdákban üldögéltek. Mi viszont olvastunk. Nem ls igen tudtunk volna otthon mást csinálni. Hátrányos helyzetünket a könyv győzte le. Nem volt nehéz hozzájutni, lehetett olvasni, még akkor is, ha öten-hatan beszéltek közben a ház egyetlen fűtött szobájában. Gondolom, ennek eredménye-következménye volt, hogy a tanulás utolsó éveiben már nem annyira a tananyag izgatott bennünket, nem az iskola elvégzése, hiszen az biztos volt, hanem ami azonkívül állt, számunkra jórészt ismeretlenül és fenségesen, a tudós birodalmában. Mi történt, hogy közben, nem egészen negyedszázad alatt enynyire megváltoztak ezek a faluból és külvárosokból jött fiatalok? Ráadásul nem akármilyen negyedszázad alatt. A falvak és külvárosok népe ebben az időszakban ragadta magához a hatalmat. A fiaik közben osztályelsőkből utolsók lettek. Hogy történt ez? Mindenekelőtt nem történt semmi misztikus és semmi olyan, ami a szocializmus lényegével, a munkások és a parasztok fölemelésének akaratával szembenállna. Sőt eppen azért alakult így a helyzet, mert győzött a szocializmus. Azelőtt ugyanis, a felszabadulás előtt és néhány évig még utána is, a munkás-paraszt fiatalok közül hihetetlenül kevesen tanulhattak. Az egyetemistáknak például mindössze két ezreléke jött faluból vagy külvárosból. Ma viszont, mint tudjuk, tömegével, tízezerszám járnak munkás-paraszt fiatalok iskolákba. A diákoknak majdnem a fele közülük kerül ki, még az egyetemeken is, s még ezzel sem vagyunk elégedettek. Azelőtt az igazán Isiemelkedő tehetségek közül is csak kevesen kerültek az iskolapadba. Ma az átlagra is szükség van. S ennél az átlagnál a környezet hátrányai szükségszerűen felnagyítódnak. Otthon nincs könyvtár, mint az értelmiségieknél, s a szülők sem tudnak segíteni még egy-egy eligazító szóval sem. Végül is ez a változás legfőbb oka. Akkor viszont — mondhatná ezek után bárki — minden rendben. Visszajutottunk a kindulóponthoz. Csakhogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Ne feledjük a legfontosabbat: azt akarjuk, hogy ezek a mi fiataljaink elvégezzék, méghozzá jól végezzék el az iskolákat. Ennek csak egyik eszköze-lehetősége a kollégium, a tanfolyam, a korrepetálás. A másik nem kevésbé fontos eszköz a hivatkozás a munkás-paraszt fiatalok akaratára, tehetségére, öntudatára. Mielőtt bármiféle félreértés keletkezhetne: az öntudatra való hivatkozást nem szimpla deklarációnak vagy ködös szándéknak gondolom, hanem nagyon is valóságos dolognak, ha tetszik, szinte anyagi erőnek. Egy más, de idetartozó összefüggésben: konkrét társadalmi és pedagógiai feladatnak. Az a gyanúm, hogy a kevés tanulás mögött végső okként a meggyengült öntudat áll. A munkás és paraszt fiatalok, szerintem, nem azért nem tanulnak többet vagy jobban, mert „tehetségtelenek", hanem azért, mert „nem akarnak". Ezt persze nem úgy gondolom, hogy ezt a nemakarást mindig és törvényszerűen felismerik és megfogalmazzák, hanem úgy. hogy a meggyengült öntudat miatt gyakran nincs erejük, energiájuk a tanulás napi fáradalmainak rendszeres és következetes legyőzésére. Ha ez így van, a bajokon nem a korrepetálás segít, vagy nem az segít elsősorban. hanem az öntudat megerősítése. Hogy ez mennyire bonyolult dolog és milyen messzire vezető összefügéssekre utal, arra példaként talán élég az értelmiségi pályák viszonylag alacsony fizetését említeni. Nemrég a tévében ország-világ hallhatta-láthatta az egyik budapesti vállalat szakmunkásalt, amint éppen arról nyilatkoztak, hogy az elmúlt, „jó közepes" hónapban néey-hatezer forint között kerestek. Melyik elérhető értelmiségi pálya biztosít ennyi fizetést viszonylag fiatal embereknek? Nyilvánvaló, hogy az ilyen és hasonló tények gyengítik a továbbtanulási öntudatot csökkentik az energiát, az erőt. Gyengíti az öntudatot és az önbizalmat ezen felül magának az iskolának néhány hibája is. A mi képzésünk olyan, hogy roppant nagy szerepe van benne bizonyos formális, készségeknek, mint például a könnyedségnek, a sokféle tárgyban való jártasságnak, vagy legalább a látszatának stb. A mi munkás-paraszt fiataljaink viszont földhözragadtabbak, vaskosabbak, nehézkesebbek, jobban megtapadnak-megragadnak egy-egy ténynél, konkrétumnál, a link könnyedség, a felületességgel megelégedő gyors áttekintés hiányzik belőlük. Nem feltétlenül a magatartásukból: a szellemükből. Ezek a mai iskolában nem valami előnyös tulajdonságok. Ez az iskola még csak most kezdi felismerni és ki tudja mikor megvalósítani azt a már nagyon régen kitalált dolgot, hogy nem kell mindenkinek mindenhez egyformán értenie, e nélkül is tehetségesnek ismerhetjük el. Gyengíti-sápasztja végül a tanulási öntudatot a közgondolkodás is, amely mintha az igazán nagy, kollektív célokat a háttérbe nyomná és kis, piti dolgokat hozna előtérbe. Még a nyáron, a táncdalfesztivál idején olvastam az egyik versenyszám címét: „Fel-fel fiúk a dalra". Megörüljem, na, végre valami! Aztán meghallgattam a dalt. Nem arról szólt, amire gondoltam. Valamikor mi is énekeltünk ilyen dalokat, szavaltunk ilyen verseket. A világ megváltásáról volt szó bennük. A maiban — tudjuk — a pelenkamosásról. Nem akarok messzire vezető eszmefuttatásokba bonyolódni, de kétségtelen, van valami közgondolkodásunkra jellemző abban, hogy egy ilyen című dalban ilyen tartalmat mernek előadni. Ezeknek a hatásoknak a működését, az öntudat gyengülését persze nem szabad feltétlenül a tudatosság szintjén elképzelni. Az említettek, a kevés fizetés, az iskolai képzés hibái, a közgondolkodás „romlottsága" és sok más hasonló tényező együttesen és huzamosabb idő után, lassan, hullámzóan, mint a folyóvíz a partot, formélja-gyengíti az öntudatot. S

nem ugyanígy gyengíti-e az önbizalmat az a felfogás, amely dicsőíti-isteniti a technikát, a civilizációt, amely nélkül — mondja — nemhogy tanulni, de még élni sem lehet. A televízió hiánya például eszerint .hátrányos helyzet" a tudás megszerzésében. Ha én diák lennék, nem hinnék az efféle beszédeknek. A tévé persze hasznos eszköze a tájékozódásnak. De tanulni-megtanulni valamit — könyvből kell. Könyvből, amely kivihető a tanyára, olvasható petróleumlámpa mellett, s ma is, és ki tudja még meddig, a tudás legfontosabb forrása. A könyvekkel, ezekkel a kézbevehető drága jószágokkal a hátrányos helyzet legyőzhető. Nem kellenek ehhez milliók. Csak olvasni kell. öntudattal és önbizalommal, erővel és energiával. Talán így is lehet beszélni a munkás-paraszt fiatalok továbbtanulásáról. És lehet így cselekedni is. ÖKRÖS LASZLÚ NEVE? Zoltán, László, Attila. Három éve ezek a keresztnevek vezetik a fiúk rangsorát — Anyakönyvi hírek cimú rovatunk tanúsága szerint. A lánynevekben az élen nagyobb a változatosság: 1969ben Zsuzsanna, Erika, Ildikó: 1970-ben Erika, Andrea, Zsuzsanna: 1971-ben Andrea, Erika. Zsuzsanna volt a legnépszerűbb első három. Az említetteken kívül a fiúknál még 11 utónév van, amelyet legalább ötven újszülött kapott tavaly: Zsolt, István, Gábor, Csaba, Tibor, Sándor, József, János, Ferenc, Róbert, Tamás. A lányoknál ugyanilyen szempontok szerint Edit. Éva, Szilvia, Ágnes, Krisztina következik. Az arányok azonban nagyon különbözőek: míg Zoltánnak 166-an nevezték el gyereküket, Tamásnak csak 59-en, s míg az Andrea nevet 110 leány kapta, a Krisztinát ismét csak 50. Mindezt — anyakönyvi híreink felhasználásával — Végi Antal szegedi olvasónk gyűjtötte össze, közölve amatőr statisztikusi munkálkodásának általános tapasztalatait is. Többek között azt, hogy sok az utóbbi évben az egyedinek tűnő név, bővül a választék is. 1969-ben Szegeden 85-féle fiú- és 107-féle lánynevet használtak, ez a szám 1971-ben 93, illetve 131 lett. A statisztika tanúsága szerint 36 fiú, illetve 42 lány kapott tavaly olyan utónevet, amelynek használatában szegedi korosztályában nem kell senkivel sem osztoznia. Néhány ezek közül: egy-egy fiú kapta az Előd, Eduárd, Frigyes, Koppány, Ljubomir, Mírko, Olivér, René, Zalán. Zsombor stb. utónevet, egy-egy lány az Amurilla, Boglárka, Imola, Lotti, Mercedesz, Petronella, Sára, Zsanett stb. nevet. Juhász Gyula városáról lévén szó, bizonyosan sokakat érdekel az Anna-név sorsa. Nos, 1969ben is, 1970-ben 13—13 lányka kapta meg ezt az utónevet, tavaly pedig mindössze 6, így 2b —28., majd 46. volt a népszerűségi listán. Végi Antal statisztikája arról is hírt ad, hogy 1969ben 17, 70-ben 34, tavaly pedig 20 ikerpár születését jegyezte föl krónikánk. Andróssy HELÉNA °70S ÉS A CSILLAGOK Semmi sem lehet olyan távol mint emlékeid ablakából az aki egyszer elveszett Tán csillagok közt szállt a lelke amíg csókolt — és rám lehelte o védhetetlen végzetet Vétkeztem én — vagy mind a ketten törvénytelen önkívületben ... Vagy egyikőnk sem vétkezett? Kérte-e? — vagy csak elfogadta? Akarta-e ahogyan adta? .., Meg sem virradt s már este lett' (Forró cipóknak illatára távol-iistükös-suhanásra álmodtam éjjel testedet)