Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-25 / 304. szám
12 SZOMBAT, IOT1. DECEMBER 35. ~|^e®pett egy kiskölyök nevetséK gesen pici farmernadrágban, fehér rövidujjú trikója elején egy ciromárbocos kalózhajó pompázott, lékkel volt ugyan kivarrva, de nem .ehetett más csak kalózhajó. A kocsmatöltelékek tekintete elsurrant a rác fieje fölött, szakadatlan foly topább az elszórt rikkantásokkal, szemérmetlen röhejekkel elegy zsongás. >edig a fehér trikós kölyök vonzotta 1 szemet, a füst megritkult körülötte, ;zégyen Kisen a mennyezet felé somaolygott meg be a kocsma sötét zu'atbf., a füst észrevette a gyereket. Körülnézett. Arcán a hadvezérek ?arciassága és a titkos küldetésben úrők óvatoskodó ravaszsága. Valamit >rralt. Az asztalok fehér kővel leraott utat hagytak a söntéspultig. "gyetlen fekete kő árválkodott közötök, közelebb a bejárathoz, az út engelyétől kicsit jobbra. Nagyon sze•ény, nem hivalkodó fekete kő. Ki irődött a létezésévei? Ki vette ad,üg észre? Nyilván sesnki. A gyerek azonban alaposan megnézte, előre dőlt, olyan félguggolás' élébe ereszkedett (ennek nagy meserei a gyerekek), a kezét a térdére .ámasztotta. Szemvillanásig tartott az egész, mert i kölyök észrevett valakit a bejárat elől közeledni és villámgyorsan az ngyik oszlik mögé ugrott. A férfi látatta a kalózhajóval ékes gyereket, iemcsak a mozdulatot, ahogy az oszop mögé ugrott, de a kukucskáló fejet is. De úgy látszik tudta a szabáyokat. Mert kitartóan az ellenkező ,-ányba nézett, erőlködött, hogyszemueresztgetése tökéletesnek tűnjék, s :mikor riadtságot mímelve újra meg íjra végigpásztázta tekintetével a ocsmát. az oszlop mögül diadalmas •igyorral kandikáló fejet levegőnek tekintette. Alacsony, harminc körüli, hízásra hajlamos, de még korántsem kövér, mosolyra kész arcú férfi volt. — Hol ez az A1 Capone? — tan ácstalankodott az ajtóban mintegy nagának téve föl a kérdést, de ahíoz megfelelő hangerővel, hogy maga a diadalmas A1 Capone is tudoaást szerezzen rejtőzködése tökéleteségéről. A kérdés után kettőt lépett. Mind ez ideig csak kettejük magánügye volt a kisded intermezzo, a kocsma rájuk sem hederített. De a másoJ.ik lépésnél minden merőben megáltozott. A kölyök ugyanis előugrott ejtekéből és lenyűgöeő diadallal elikkantotta magát: — Benne vagy! Föl a kezekkef! A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét s nem lehetett udni, ábrázata bizonytalansága fogagba esésének, vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem udta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal. \ztán a jobb lábán siklott végig a 'ekintete, s akkor már fészket vert enne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt. — A csapda — kiáltotta Al Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsödött. A férfi sziszegett, fájdalmasan mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna, de a csapda szemmel láthatóan nem engedte. A kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekintetek gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias Al Capone. A hátrébb ülőknek Lázár Ervin: Csapda kissé fel kellett emelkedniök, hogy AI Caponét is láthassák. A férfi fájdalmas ábrázata láttán Al Capone arcára némi szánalom költözött. Lehajolt, megtapogatta a csapdát és guggoltáhól felnézett a felemelt karú áldozatra. — Fáj? — kérdezte. — Nagyon — mondta az áldozat. — Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél. — Fizetsz hadisarcot? — Egy málna hadisarcot kapsz. — Helyes — mondta Al Capone még mindig guggolva — leengedheted a kezed. Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sántikálva odébb állt. A gyerek még mindig a csapdát fogta. — Vigyem? — kérdezte — vagy húzzam fel újra? — Nem bánom — mondta a férfi •—, legalább más is megtudja, mi a magyarok istene. Nem volt idejük leülni, mert egy malaclopós úr jelent meg a bejáratnál. — Figyeld — suttogott Al Capone. A férfi figyelt és figyelt az egész kocsma. A malaclopós észrevette a ráirányuló figyelmet, zavarodottan megállt, végigsimított borostás egérarcán. Netán azt hihette volna, régies malaclopó ja váltotta ki ezt a közfigyelmet, ha nem törzsvendégként érkezik, aki napjában többször is megfordul itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélytkérően nézett a söntéspultnak támaszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt, mint ő, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb és persze nem malaclopót, hanem fehér pincérkabátot viselt. A pincér jóságosan, biztatóan ránevetett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyában bujkáló ravasz cinkosság. De azért megindult befelé, s második lépésénél felrivallt a kocsma. — Benne vanl A malaclopós megmerevedett, most már végleg nem tudta mire vélni, mi történik. — Csapdában vagy — mondta egy apró, fellüktető csendszigetben Al Capone és a malaclopós jobb lábára mutatott. Az lenézett a lába alá, meglátta a fekete követ. — Milyen csapda? — A gyerek... tudja, hogy van? — mondta mentegetőzve a férfi Al Capone asztalától. Az agárképen ekkor egymillió ránc gyűrődött, szétivelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: mosolyog. — Ojjé — mondta —, kiszabadítanál? Al Capone szolgálatkészen felugrott, kibogozta a csapdába szorult lábat, s most a malaclopóstól kérdezte meg: — Visszategyem? — Világos — mondta ő —, tedd csak vissza. Sokáig nem jött senki, csak a pincér járt fel s alá a rendelésekkel, de a veszélyes helyet valamennyiszer nagy ívben elkerülte. Aztán mégis elérte a végzet, mert egy figyelmetlen —..„jjv-oiicj. va szomszédos aszuau rendezgette) belecsúszott a sarka a csapdába. A kocsma megint felrivallt. A malaclopós arcán, ha lehet, most még több ránc gyűrődött, s a tűzkeresztségen átesettek jogán odakiáltott a kisfiúnak: — — Ne engedd ki, csak ha fizet egy fél pálinkát. A gyerek a málnája föl® az apjára nézett. — Mit bámulsz, tied a csapda. — Most lépjen le, aki nem akar fizetni. Csapdában van a pincér —, rikkantott valaki. — Hó, engedj el gyorsan — mondta, már szinte nem is tettetett rémülettel a pincér — meglógnak a pénzemmel. — Fizetsz neki egy fél pálinkát? — kérdezte hivatalos hangon Al Capone. — Fizetek — mondta sietve a pincér, mire Al Capone kiszabadította. A pincér jobb lábát szemmel láthatóan húzva, odasántikált a pulthoz és azt mondta a csaposnak: — Egy felet az úrnak. Az ezerráncú boldogan a fiú felé emelte a poharat és azt mondta: — Egészségedre Hüvelyk Matyi. De már jött is a következő áldozat, egy daliás úr, látszott, most lépett ki az autójából, nemcsak abból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzetviszszafojtva figyelték, s mikor a slusszkulcsos könnyedén átlépett a csapdán, csalódottan felmorajlott a nép. Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmerevedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Aztán egy szenesember, egy katona, egy réz óraláncos, meg egy fülessipkás léptek a csapdába. A katonát Al Capone kénytelen volt elsősegélyben részesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban használt, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, duplatokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. „Csapdában van", mondták neki, de a kövér úr lebiggyesztette a száját, azt mondta: „Marhák" és tovább ment. A pincér arcán méla undor vibrált, amikor az asztalához ment és oda se nézett, amikor megkérdezte: „Mi tetszik?" A duplatokájú úr kétségtelenül rontott a mulatságon, de mikor újabb gyanútlanok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bánja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával. Aztán fölállt a férfi meg a gyerek. Al Capone az ajtóban megfordult és a csapdára nézett. — Itt hagyjuk? — kérdezte az apját. — Miért, arany? — Az — suttogta titokzatosan a gyerek — meg ezüst. — Akkor hozd. Al Capone visszament, fölmarkolta a csapdát Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét. így mentek el kézenfogva. Al Capone kissé görnyedten lépkedett. — Ni csak — mondta valaki •— úgy megy az a gyerek, mintha cipelne valamit. — Hát persze, hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála — mondta szomorúan a malaclopós. Párbeszéd ünnep után Eva felszabadultan nevetett: ágy érezte, még soha nem volt ilyen erős. — Ha az idegrendszert — magyarázott a fiatal orvos — a hormonokkal teljes biztonsággal tudjuk szabályozni, ezer és ezer ember kapja vissza az önértékelését. — Lehet, hogy az önértékelésemmel hiba van, de az idegrendszeremet nem tudod megváltoztatni. Különben a hormonjaim remekül végzik a munkájukat. — Amíg magadat nem tudod a megfelelő szinten értékelni, másokat sem tudsz kellőképpen megbecsülni. — Én mindenkit elismerek... és riégsincs önértékem... — mosolygott Eva szelíden az orvosra. Az orvos zavartan bámult kifelé, úgy turkált a zsebeiben. — Látod, itt van ez a gomb. Köiilötte a te nagy vörösesszőke hajad és az én feketém. Mindig maiamnál hordtam. Nézd, én eleinte, nem akartam felelősséggel lenni iránad. Én csak a munkámnak akartam lni, érted? Mielőtt megismertelek, >peráltak — daganattal. Ügy hit•m: rákos vagyok. Hogy mondtam volna meg neked? — Ahogy most. — Mindenkit kerültem. Világélelemben olyan ember akartam lenni, mint mindenki más, és nem voltam olyan, mert „rákos" voltam. És akartalak, Éva. Elhitetni magammal is, hogy egészséges vagyok. Nekem te adtad nfesza az önértékemet. Akkor. Dér Endre: Szilveszteri remény Sajnos, én is csalt később jöttem rá, mikor már eltűntél... Éva apja rögtön letegezte a fiatal orvost. Ügy fogadta, mint lánya megmentőjét. Feltűnt, hogy partnere. Péter, nem mozdul az apja mellől. Értették egy~mást. Szilveszterkor táncolni vitték őket a szülők. Éva ugyan korcsolyázni akart, de az anyja hallani se akart róla. — Szórakozz — súgta lánya fülébe —, ennek komoly szándékai lehetnek. Éva nem merte megmondani anyjának, hogy Péter az az orvos, akivel Pesten „esete" volt... Péter remekül táncolt, s Éva azon vette észre magát, hogy ő ezeket az új táncokat nem tudja. Péter megmutatta, s valami derengett is, hiszen a presszóban sokszor látott már ilyen táncot, de őt még asszony korában nem vitte táncba a férje, Gyula. „Nem egy komoly asszonynak való a tánc!" „Nem vagy te ringyó, hogy vonaglani tanulj, mikor már van férjed:" S Eva nem vonaglott. Ám most jólesett éreznie, hogy a régi gavallérok közül még megnézik egypáran. Késő estig maradtak a mulatóban. A zene ismét meghódította Évát. Fiatalnak érezte magát. Tudta magáról azt is, hogy még érdekesebb a férfiak szemében, volt udvarlói szemében, mert már asszony. Szíve szerint vadul járta volna a Tom Jones-zenére. Valójában csak az ütemre mozgott, büszkén, emelt fejjel. Minden egyes gesztusa felszabadulásra váró, kitörni kész mozdulat volt. Ma már harmadik napja. Ma kell hazajönnie Gyulának... Arra számított, hogy egy kupicára csak betér hazafelé menet a helyiségbe. De Gyula nem jött. A zene továbbra is lázította mozdulatait, s ha Péter felkérte, örömmel ment vele. Aztán, órák múlva, lassan elhalkult körülötte a muzsika, s ő ugyan járta, de már nem lassúdad-büszkén, fölemelt fejjel, hanem vadul, szenvedéllyel... Kígyózó mozdulatai lázítottak... Gyula — úgy látszik — Makón maradt, ott iszik, s Évát most már a „csakazértis" táncoltatta. Minden kis porcikája táncolt. Péter alig bírta. Körülöttük mind abbahagyták, és csak Évát figyelték, Éva pedig a bejáratot. Nem érzett fáradságot. Ruganyos, izmos teste ütemesen ringott. Péter álmélkodva fürkészte Éva szemét. Éva szemetükrén, újesztendei remény ragyogott.. — Te mit vettél feí a vendégek tiszteletére? — Kétezer forint kölcsönt.^. A vegetáriánus karácsonya WXtBL, Ahogy már szokás™. <