Délmagyarország, 1971. december (61. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

STOMBAT. 1971. DECEMBER SS. 7 „LEKÖLTÖZTÜNK" Amikor eldördült a startpisztoly, azaz amikor a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége elhatározta, hogy a központi biológiai kutató intézetet nem Pesten, honem Szegeden építik fel, rögtön megszületett az a viszonyainkra nagyon jellemző aggodalom, hogy vajon a pesti kutatók hajlandók lesznek-e otthagyni a fővárost, s pusztán a tudomány, a munka kedvéért vidékre költözni? Vállalják-e majd a kedvezőtlenebb körülményeket? A legfőbb vonzerő Vállalták. Méghozzá különösebb rábeszélés, agitáció nélkül. Hogy miért? Ne ringassuk magunkat illúziókba: Szeged nem mint város, nem mint lakóhely vonzotta őket. A munka hívta őket ide. A központ olyan lehetőségeket jelent anyagiakban, műszerekben, feltételekben, amilyeneket nemhogy Pest nem tud adni, de talán egész Közép-Európa sem. E nagy lehetőség, e páratlan munkahely csalta-hozta ide a pesti kutatókat, mint ahogy Szeged — ezt tudomásul kell vennünk — a legtöbb esetben még „csak" munkahelyként jelent vonzerőt Nemcsak a pesti kutatók, hanem más szakemberek számára is. Az olaj, a házgyár, a gumigyár, az egyetemek és a többi hasonló munkahely. Emiatt persze egyáltalán nem kell szégyenkeznünk: egyetlen Hiagyar város sem dicsekedhet olyan munkahellyel, mint a biológiai központ. A Szegedre költözés persze azért mégsem olyan egyszerű. A központ ugyan lakást biztosított kutatóinak, de a legtöbben nem úgy jöttek, mint például dr. pudits Dénes agrármérnök, aki egyetemista feleségével egy albérletet cserélt fel — igaz nem .pestit, esak gödöllőit — egy másfél szobás szegedi lakásra; ezek voltak a könnyű esetek. Sokan pesti főbérletet hagytak ott. Dr. Venetiáner Pál és felesége például — mindketten a biokémiai intézet kutatói — Fő utcai másfél szoba hallos lakásukból költöztek egy hasonló méretű tarjániba. Elszakadni egy életformától De nemcsak a lakást kellett otthagyni. A családot, a rokonságot, a baráti kört, az ismerősöket Tulajdonképpen egy életformát, egy életmódot. Ez se volt könnyű. Dr. Wollemann Mária, a biokémiai intézet egyik kutatócsoportjának vezetője, a tudományok doktora — nagyon kevés nő szerezte meg nálunk ezt a magas tudományos fokozatot —, nem az ismeretlenbe ugrott, amikor Szegedre jött. Itt járt egyetemre, itt lett orvos, ráadásul szegedi akar lenni. Hangversenyekre, színházba azonban még most is Pesten jár. VeneHÉTKÖZNAPI MEGVÁLTÁSOK Donnsék otthonukban tiánerék is. Majdnem egy fél éve laknak Szegeden, s ahogy telik az idő, egyre ritkábban járnak Pestre, most már egy hónap is eltelik, mire feljutnak, pedig a kezdet kezdetén kis Volkswagenjükkel hetente szaladtak fel a fővárosba a családhoz — őspestiek mindketten —, a rokonokhoz, az ismerősökhöz és a színházakba. A legtöbben így vannak. Nehéz elszakadni egy életformától. Ezek a pesti kapcsolatok persze az átmenet jelenségei: idővel feltétlenül elhalványodnak. — Mi leköltöztünk — mondja Venetiáner Pál, jelezve a szándékot, hogy szegediek akarnak lenni. Valóban, nem kirándulni jöttek, nem úgy képzelik, hogy Szegeden dolgoznak, és majd Pesten élnek. Kezdetben sokat vitatkoztak, felesége jobban ragaszkodott a pesti élethez. De végül döntöttek. — Egy esztendőt töltöttem Amerikában és ott láttam, hogy az emberek, s különösen a tudományos kutatók, nem ragaszkodnak annyira egy városhoz, mint nálunk. Ha a munka hívja őket, habozás nélkül költöznek máshová. Nálunk persze egészen mások az adottságok, például jóval erósebb a fővároshoz való ragaszkodás, de azért nálunk sem kell tragédiának érezni, ha a jó munka miatt lakóhelyet kell változtatni. Mi most megpróbálunk itt élni. Egy folyamat kezdete Megpróbálnak, ez az elhatározás természetesen rendben van. De hogyan érzik magukat? Hogyan kapcsolódnak a szegedi városlakók közösségébe? Mit csinálnak szabad idejükben? Vannak-e új barátaik? A mindennapi élet csupa apróságból áll. Olyanokból, mint közlekedés, bevásárlás, főzés, tókarítás. Wollemann Mária elvált asszony, elsőéves egyetemista lányával, Évával él. Lánya főz, ő viszont bevásárol és takarít. A hétköznapi apróságokról — egybehangzóan kollegáival — sok meglepő dolgot mond. Hogy például — elégedetlenkedő szegediek, figyelem! — a bevásárlás itt könnyebb, mint Pesten, az áruellátás jobb, az eladók udvariasabbak. A közlekedésre viszont mindannyian panaszkodnak. A járatok pontatlanok, a kocsik túlzsúfoltak, a kalauzok, sofőrök idegesek és ingerültek, s az egésznek a szervezete és szervezése nehézkes. Itt van viszont a Tisza, amely — a nyilatkozatokból úgy tűnik — szinte minden gondot feledtet. Az elmúlt nyáron a legtöbben majdnem minden szabad idejüket a strandon töltötték; nagy kincs ez a víz — mondják. Itt van a város , közepén, nem kell órákig utazgatni, amíg elérik. Duditséknak, Venetiáneréknak kisgyerekük van, emiatt otthonon kívül eltöltött szabad idejük érthetően kevés. A strand az egyetlen olyan szórakozás, amelyet ez a helyzet nem korlátoz — a gyereket is le lehet vinni —, nyilván ezért is tartják ilyen fontosnak. S az új barátok? Nos, barátságok még nem születtek. Néhány ismeretség a házban, a szomszédoktól kapott apró segítség: egyelőre ilyenfélék a kapcsolatok. Sok szabad idejük egyébként nincs; általában este 6—8 óra között vetődnek haza a kutatóból. A lakás is sok gondot ad még. Wollemann Máriáé például nincs berendezve. Bútorait Pestről nem hozhatja le, mert a lakásban édesanyja él. Most jelenik meg egy könyve Londonban, tarjáni szobáit annak tiszteletdíjából akarja bebútorozni. Könnyíti a helyzetet, hogy szinte majdnem mindannyian egy tízemeletes házban laknak. Eredetileg ugyan, amikor arról volt szó, hogy Újszegeden, az intézet közelében, építenek egy házat a munkatársaknak, sokan tiltakoztak. Ne lakjanak a kutatók a város lakóitól elkülönülve. Aztán mégiscsak egy házba kerültek. Csak éppen nem Újszegedre, hanem Tarjánha, nemcsak a központtól, hanem Újszeged fáitól, parkjaitól és csendjétől is távolabbra. S a tudományos kapcsolatok? A Pestről leköltözöttek itt is a kezdet kezdetén tartanak. Sokan ismerik már az Akadémiai Bizottság Somogyi utcai klubját, bizonyosfajta munkakapcsolatok is létrejönnek lassacskán, de elsősorban azoknál, akik — mint Wollemann Mária — személyes ismeretséggel is rendelkeznek. Az intézet kutatói szegedi lakásuk kulcsát általában májusban—júniusban kapták kézhez. Az azóta eltelt fél esztendő nyilván kevés volt ahhoz, hogy a szó igazi értelmében szegedivé váljanak. Ez az idő még csak ismerkedésre, az otthonépítés első lépéseire volt elég. Ezzel azonban elkezdődött egy folyamat, bár nyilvánvalóan nem kevés idő kell még ahhoz, hogy a város új polgárai teljes intenzitással részt vegyenek Szeged életében. Kutatókról lévén szó, ezen elsősorban azt kell érteni: tudományos, szellemi életében. Ökrös László „egyszikű" növényvédő szer jutott — hogy honnan, nem tudjuk —, a lényeg: csökevényes maradt a paprika, a fertőzött terményt nem adhattuk el. Szóval: „újra termeltük" a veszteséget — akárhogy fordítom a szót. Mit leli« ilyen helyzetben tenni? — több javaslatot dolgoztunk ki (amit megküldtünk az illetékes szerveknek, a banknak, tanácsnak stb.), megkíséreltük a kibontakozás útját felvázolni. Azt szeretnénk, hogy a Termál Tsz-be társuljon az állam. Jogot nyerne így a szigorúbb felügyeletre. Másrészt: elhelyezné az állami pénzbetétet, amellyel a nélkülözhetetlen kiadásainkat fedezhetnék. Korszerűsítenék gépparkunkat, befejeznénk hibró-üzemünket. Mi nem újabb összegre gondolunk, nem további „költségfejésre", hanem arra, hogy tartozásunkat — körülbelül 100 millió forintot — betétként egyelőre itt hagyná az állam. Mikor a gazdaság rendezni tudná sorait, viszszafizetné ezt az összeget. Újabb szanálás Bepillantva a Termál főkönyvébe, az első pillanatban kitűnik, hogy a téesz nem kerülheti el az újabb saanalási eljárást, mi- , vei bevételi tervét nem teljesíti. Bajok vannak a munkabérfizetéssel: a Csongrád megyei tanács eddig kétszer adott óvadékot — de tovább nem. November 11-én nem volt fizetés... Mit szólnak ehhez az egyszerű téesztagok, akik Magyartésen, Cserebökényben évtizedek óta keményen küzdenek az időjárással, az áradással, a jégveréssel? Vagy — mint legutóbb — a gazdasági hibák váratlan csapásaival? Az újságírót nem fogadták szívesen, s ha beszéltek, ragaszkodtak névtelenségükhöz. Szerencsére találkoztam olyanokkal, akik gondosan mérlegelve a szót, mégis válaszoltak, mint a kavicskitermelésnél dolgozó sofőr. „Járt ránk nehezebb idő is, de túléltük. Meggyőződésem, hogy kijutunk a csődből, hisz a Termálnak van jó földje, 400 milliós vagyona, s az embereknek akarata a gyógyításhoz." A növénytermesztési brigádvezetö: „Így volt ez mindig, kérem. Egv-két ember elrontotta — az egész tagság megfizette. De a keserűségen lassan túljutunk." A vetőgépkezelő még pontosabban fogalmaz: „Hallottuk, hogy az alkalmazottak fizetése túl magas. Vsm ebben valami. Előbb-utóbb nekik is be kell látni; csak azt lehet szétosztani, amit magunk termelünk meg. Ha majd nem kapják meg a kialkudott bért, kilépnek. Az igazi parasztember, aki itt született, itt élt kint a tanyán, nem hagyja el a földet, még ha ideig-óráig komisz is hozzá." Megváltás: munkával Nem tudom már, ki mondta, Szálkái István növénytermesztő brigádvezető, a gépész Bartucz Mihály-e? De ez az egyetlen reális lehetőség. A terhek nem csökkentek, s a jövőt sem sikerült elég pontosan felrajzolni. (Ki vállalkozik arra, hogy eldöntse: földarabolják-e a gazdaságot; reális-e „beléptetni" az államot, vagy nem?). Igen, a Termál sorsa saját emberei kezében van, azokéban, akik vállalják a még oly nehéz következményeket is. Ismerve a kétségtelenül nagyon bonyolult gazdasági helyzetet (az állam áldozatvállalása véges), csak egy maradhat megoldásul: a földhöz ragaszkodók munkája. A veszteséggel, a növényfertőzéssel, az adóssággal — minden bajjal együtt — ez a Termál Tsz útja. Maiké István Mindenki csinál valamit. Kié a a leghasznosabb foglalkozás? Mindenkié, ha rátermettséggel és legjobb tudása szerint végzi munkáját. És kié a legszebb, a szónak legnemesebb értelmében emberi? A válasz ugyanaz: mindenkié, ha az önmegvalósítás lehetőségét hordozza. Zárt világ ötezer háromszázhetven ember közül 800 él bent Balástyán, a faluban. A többi a tanyán. A balástyaiak 80 százaléka Szegedre jár dolgozni. A parasztsorsba beleszületik az ember, falun és tanyán egyaránt. A porta kerítéséig terjed a világ. A védtelen ablakokon belopja magát télen a hideg, el kell függönyözni. Csak az autóbuszból látszik: macska ugrott a kerítésnek, visszahuppant, újból próbálkozik. Egyetlen élő a környéken. A hómezők alattomos csendben kerítik körbe a házakat. Kinek engedélyezi ez a zárt világ, hogy nyitottá varázsolja? Van-e hatás, amely oldottabbá teszi a paraszti sors régi, rideg keménységét? Indul-e 'harcba valami a tudatlanság ellen? Egyértelmű igen a válasz. De mi van mögötte? Este 8 óra. A művelődési ház udvarán világít a hó. Gépkocsi parkol a szélárnyékban, gazdája kint tanít a tanyán. Ma tartja harmadik összejövetelét az „értelmiségi klub". — Két csoportban fogunk dolgozni. Az egyik helytörténeti anyagot gyűjt és dolgoz fel, a másik szociológiai felmérést végez. Tudományos pontosságú képre van szükségünk, ami megmutatja, mi történt eddig, és mit kell csinálni ezután. Hová lettek ? Egyikük sem szakember, de segítenek magukon. Azzá válnak, ha kell. Ha megcsinálják, amit akarnak, komoly nyeresége a falunak, maguknak. Hét-nyolcan vannak. A vita tárgya: hová lettek a többiek? Naponta visszatérő kérdés, hihetetlen energiákat felemésztő küzdelem: megtartani az embereket, beláttatni, hogy a részvétel, vagy a részt vállalás gazdagít, kiteljesít és társadalmilag hasznos. Kiss István, a művelődési ház igazgatója tíz éve lelkesedik, fáradhatatlan, megtörhetetlen — ellenállhatatlan. Ereje: hite. Hisz az emberben, akiben él az „éhe a szépnek": önmaga alkalmasságában, világra ablakot nyitó képességében; hisz abban, hogy ez az egyetlen hely és szerep, ahol legtöbbet használva közösségnek, társadalomnak, — kiteljesítheti önmagát. Tizenhat terület (klubok, szakkörök) összes gondja az övé. Egyedül van. Irányít, szervez, mozgósít, összefog, iktat, takarít. Vastag papírtekercs az asztalon: ötven tréfás strófa a Télapóestre. Bál van, népitáncpróba: zongorázik, cimbalom kísér. Lakberendezési tanácsokat ad és figurát tervez Mari néni hajcsatjára. Órákat • átbeszélget a segédmunkással, az egyetemistával, a serdülő fiúval vagy lánnyal. Vallásról vitatkozik a pappal, előadást tart a téesz-demokráciáróL Fa- és vasmegmunkáló műhely. A szerszámokban tízezrek. Akinek dolga van, bemegy és megcsinálja. Ha valamit nem tud, megmutatja az igazgató. Fotószakkör? Hogyne lenne, az igazgató számtalan kiállításról hozta el az első díjat. Itt ne filmeznének a srácok? Nemzetközi és hazai amatőr-fesztiválok díjait nyeri az igazgató. Nincs talán olyan művészeti ág. amelybe „bele ne kóstolt" volna. Hihetetlen munkabírással eljutott oda, hogy nem jön zavarba, akár társadalmi-politikai, filozófiai A balástyai művelödesi házban vagy természettudományi kérdésekről kell vitatkozni. Harminchat kiadványt olvas rendszeresen. Viszi magával az embereket Vonzó ez a sokoldalúság, aktivitás. Szívesen jönnek — Nem tudom, jól csináltam-e? Mindenképpen különleges népművelés ez. Mindenesetre másképpen nem megy. És éreztem már. hogy nem egészen eredménytelenek erőfeszítéseim. — Bekapcsolnám a tévét — nyit be az irodába a tévé őre, a „falu bolondja". — Nincs véletlenül egy fázisceruzád? Nem tudunk vetíteni! — robban be Kissné, a mozigépész, a néptánccsoport művészeti vezetője, és a mindig mindenben segítség. — Tudna kölcsönözni egy vetítővásznat? — így a művelődési autó vezetője. — Mi lesz a szilveszteri program? Beszéljük már meg. mert kérdezik a gyerekek. Szerintem mindenképpen együtt kell szilveszterezni — szögezi le az ifjúsági klub vezetője. Aztán jön a könyvtáros, ilyen aktíva, olyan felelős — egymásnak adják a kilincset. Háromszor nyerték el a kiváló ifjúsági klub címet (az országban ha tíz ilyen klub van!). A barátságos, igényesen berendezett helyiséget 42 ezer forint értékű társadalmi munkával újították fel, az igazgató és a gyerekeik. A fiatalok szívesen jönnek. A program értelmes időtöltést biztosit, a jókedvű, játékos csoportból kinövők a felnőtt életükben is igényesebbek. Az anyákat mégis serdülő lányaik eltiltására ingerli az ablakon lehúzott függöny. Megkövült szokásrendszer tiltja az együttörülést, múltban gyökerező előítéletek teszik hihetetlenné emberi kapcsolatok tisztaságát, kirívó, egyedi esetek váltanak ki meggondolatlan általánosításokat. Nem könynyű felvenni a harcot, megértetni-megláttatni: értetek folyik itt minden. Mar sokan tudják, asszonyok is, öregek is Az előbbiek kézimunkázni jöttek, úgy beletanultaki bedolgoznak. Az öregek minden vasárnap kártyáznak, d aminóznak, beszélgetnek — éppen csak ebédelni mennek haza. Ha szűkösen is. nem a legjobb körülmények között is. de mindennek és mindenkinek van helye. „Folt hátán folt" ez a haz, de magáénak érzi a nep. ki-ki megtette érte a tőle telhetőt. Valahogy még mindig látszik: nulláról indult a teremtő munka, egy évtizeddel ezelőtt. Azóta alnkult-formálódott az épület és az emberek gondolkodása. Lassan tágul a zártság, felfigyelnek egymásra, a világra. Sulyok Erzsébet [