Délmagyarország, 1971. november (61. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-21 / 275. szám

8 VASARNAP, 1971. NOVEMBER 2t. Fekete Trója Ábrahám Ambrus AZ Nem szándékozom az egyetemeken dolgozó nők védelmére kelni, egyszerűen, azért, mert nem is támadja őket senki, no de meg azért sem. mert ha a szükség úgy kívánja, maguk is meg tudjak és meg fogják védeni önmagukat. De mint olyan, aki idestova több mint 50 esztendeje figyelek mindent, ami kapcsolatos az egyetemek oktató és kutató munkájával, s az ott dolgozók sorsával és boldogulásával, arról szeretnék beszélgetni, hogy milyen volt és milyen a nők sorsa Magyarországon, az egyetemeken. Mi volt a helyzet a múltban, és milyennek látszik ma. Talán mindjárt ott kezdeném, hogy nálunk aránylagosan későn nyüt meg a lehetősége annak, hogy a nők is egyetemi tanulmányokat végezhessenek. Hogy milyen nehezen kezdődhetett el. illetőleg ennek a lehetősége mennyire utópiának látszott, azt mindennél jobban dokumentálja Vinkler Lajosnak, a budapesti egyetem tanárának. a nagv magyar vízkemikusnak az esete, aki megrögzött agglegény lévén, egyszer barátai előtt azt a kijelentést tette, hogv csak akkor fog megnősülni, ha a nők felkerülnek az egyetemre Amikor ez bekövetkezett, éspedig nem is olyan távol ettől a bizalmas kijelentéstől, egyik előadása végeztével rámutatott egy a pad végén ülö leányra, és a ' >vetkezőket mondotta: kisaszszony. Jöjjön be a szobámba. A leárry mit sem sejtve, némi bátortalansággal követte az öreee, dó agglegényt a tanári szobába, Í

ahol a professzor minden nyájaskodó bevezető nélkül ezeket: mondotta: kisasszony, maga lesz . a Tíéeségem... — és az lett. »1 Megjöttek a nők az egyetemre, • a munkát érdekének találták, tanultak, dolgoztak, oklevelet szereztek. s a magyar kultúra hasznos munkásainak bizonyultak. Persze nem ment minden olyan in és hog nélkül. Igaz, hogy nem sok helyen, és nem is sokak szájából, de a következő szavakat is meg kellett hallgatniuk — Kerékbe kéne törni mindazokat, akik a nőket az egyetemre engedték. — A nő virág, akit ápolni, dédelgetni kell. akinek a békés, n boldog családi otthon a helye. Ár egyetemi munka tönkreteszi s nőket, elhervadnak, elfáradnak, s arra, hogy gondos anyákká, jó és Otthonszerető hitvesekké legyenek, képtelenekké és alkalmatlanokká válnak. — Hogy ezekben a mondatokban van is valami igazság, azt egyebeken kívül a következő eset is igazolni látszik. Egy rendkívül csinos, hajós kis leányba, akin rajta volt még az ifjúság hímpora, beleszeretett egy tanársegéd, aki az egyik kémiaj intézetben dolgozott. A sok törődés, tanulás és drukkolás következtében — amiben pedig bőven van része mindenkinek, aki az egyetem kapuját átNŐK EGYETEMEN lépi — a másodévre érkező kislány arcáról hullani kezdett a hímpor. Ráncok épültek ki a homlokon, fátyolozott és bizonytalan kezdett lenni a ragyogó szempár, és mire eljött a negyedik esztendő, a tükör egészen mást mutatott, mint négy esztendővel azelőtt. A fiú aggodalommal nézegette az elformáló das aggasztó tüneteit, és amikor házasságkötésre került volna a sor, megmérgezte magát. Termeszetesen ilyen vagy hasonló eset az egyetem falain kívül is megesett és megesik ma is, de letagadhatatlan tény, hogy az egyetemi diploma megszerzése, legyen az tanári, orvosi, mérnöki vagy más, kemény feladat elé állít mindenkit az egyetemen, és így természetesen a nőket is. Tény az is, hogy alig múlik el az első félév, a kép, amely az első előadások alkalmával fogadja az előadót, mélységesen megváltozik. A virágokon — ha nem is nagyon feltűnően, ha nem is mindig progrediáló formában —, megjelennek azok az apró. de sűrűn egymás mellé sorakozó tünetek. amelyek komolyan, kegyetlenül és keményen figyelmeztetnek arra, hogy valami elmúlt, ami nem tér vissza soha. de sohasem. Kísérőként és örökös kiséröként jelentkezik az „atra cura", amelytől nem mentes senki és nem szabadul senki. Múlnak az esztendők, tünedeznek az álmok, s a képzelt és előre megrajzolt világból alig marad meg valami, de ez már a valóság, pmit úgy hívnak, hogy munka, lelkiismeretesség és kötelességteljesítés. De ha nem is gyakran, más bajok is voltak. A női szívverés gyorsabb, a reagálóképesség élénkebb és élesebb Helyenként talán éppen a biológiai adottságok következtében gyérek voltak az eredmények, gvenge voüt az aratás, és töpörödött szemű volt a termés. Ilyen alkalmakkor a vizsgáztató professzor szájából az én jelenlétemben is gyakorta elhangzottak. a következő, nem valami vigasztaló és nem túlságosan megnyugtató szavak. — Jajj, kérem, az a félmillió vörösvérsejt és az a bizonyos 150 gramm. — A mondat elejének az az értelme, hogy a nőnek egy köbmilliméter vérében félmillióval kevesebb vörösvérsejt van, mint a férfinak. A mondat második fele abból a tévhitből ered, hogy a nők agyveleje 150 grammal könnyebb, mint a férfiaké. Az állítás első fele tény, de ennek semmi köze a szellemi munkához. A női szervezet kevésbé erÓ6, gracilisabb, a szervek kisebb terjedelműek, ezért kevesebb oxigénre szorulnak, s igy termeszetesen kevesebb vérsejttel is megelégszenek. Az állítás második fele azonban nem állja meg a helyét. Hogy ez így van, azt egy nyilvánosan elhangzott előadás kapcsán éppen egy női tanársegéd bizonyította be, ugyancsak nyilvánosan, aki ezekben az időkben a budapesti egyetem egyik kórbonctani intézetében tanársegédi minőségben dolgozott. Mert mindjárt az elindulás idején akadtak ilyenek is. Természetesen az egyetemi tudományos és kutató munkával kapcsolatban hiba akadt akkor is bőven, ahogy az effélékért ma sem kell a szomszédba menni. Az egyik kémiai intézetben évek hosszú során keresztül nagy szorgalommal és szép eredménnyel dolgozott egy női tanarsegéd. Tárgyszeretete, a tudomány iránti lelkesedése és a szive is ott tartotta ezen az akkortájt talán még vonzóbb szakon, mint ma. Az évek teltek, a kilátások pedig napról napra fogytak. Nem csoda, hiszen abban az időben az egyetemi tanársegédet két esz. tendőre választották meg, és ha ez eltelt, s a következő megválasztás valami okból kifolyólag elmaradt, mehetett fel is. és le is. Nem volt sem állás, sem semminemű nyugdíjigény. Milyen nagy szomorúsággal hallgattuk a hetvenedik esztendejét taposó egyetemi adjunktus szavait, aki. amikor a lelépés ideje következett ezeket mondotta: csak arra kérem az istent, hogy üssön el valamelyik villamos, mert különben éhen halok. — Nem így történt, ö volt az első, akinek számára a budapesti egyetem bölcsészeti karán intézeti tanári állást létesítettek, és ezzel nyugdíjigényt biztosítottak. — Ilyen körülmények játszhattak közre abban, hogv a leány, aki pedig csinos volt. és nemcsak a szakmáiéban volt kiváló, hanem az általános műveltségnek is a legmagasabb fokozatán állott, a kilátástalan helyzet szemléletében megmérgezte magát és az édesanyját. Mind a ketten meghaltak. Később, amikor a mi fejünk fellett is kezdtek elszaladni az évek, és kezdtük érezni azt. hogy valahol meg kell kapaszkodnunk, a magam sorsa mellett újra szembekerültem azzal a kérdéssorozattal, amely az egyetemen oktató és tudományos vonalon dolgozó nők sorsával állott kapcsolatban. Üjra eltűnődtem azok sorsán, aki_ ket életük derekán láttam eltünedezni őzökről a helyekről, ame. lyéket pedig ésszel, szívvel és becsülettel szolgáltak, de amelyeken nem volt és nem lehetett maradásuk, mert ez akkor nálunk nem csak lehetetlen, de elképzelhetetlen volt. Még többet gondoltam a problémákra, amikor a háború vérzivatara után újra kapcsolatba kerültem külföldi egyetemekkel. 1957-ben egyik idegszövettani bemutatóm alkalmával észrevettem, hogy egy csinos és nagyon intelligens arcú hölgy különleges figyelmességgel nézi végig mind az ötven mikroszkópot, amelyek alatt a londoni egyetem egyik fiziológiai intézetében az anatómiai, fiziológiai, gyógyszertani és biológai intézetek professzorainak és asszisztenseinek idegszovettani demonstrációt. tartottam. Feltűnt a nagy érdeklődés, idegkészítményeimnek hosszan tartó bámulata és csodálata. Gondoltam, hogy szakember lehet, de hogy az illető hölgy az anatómia tanára a londoni egyetemen, az csak később derült ki, amikor a Royal Free Hostpital Medical School anatómiai intézetében meglátogattam, — De más is volt. ami meglepett, és ez az, hogy ennek az orvosi egyetemnek minden tanára nő volt. Amikor végignéztem a szép, gondozott és szakszerűen vezetett anatómiai és fiziológiai intézetet, akkor újra elkezdtem gondolkozni azon, hogy nálunk hogy vannak az egyetemeken dolgozó nők, mit csinálnak. s azért, amit csinálnak, mit kapnak, és meg kellett állapítanom, hogy a sok biztatás és a sok ígérgetés dacára az eredmény ma sem sokkal több a nullánál. A Royal Free Hospitál anatómiai intézetében látottak a kérdést későbbi útjaim során is felszínen tartották, s a véle kapcsolatos problémákat ezek során is mindenütt magammal hordoztam. A látottakra felfigyeltem, s a tapasztaltakon elgondolkoztam. 1959 januárjában, mint a negyvenhatodik Indián Science Congress tagja, végiglátogattam India tudományos intézeteit, és ahol erre alkalom kínálkozott, és az előre lefektetett program megengedte, kutatási területemről, a szív és az erek idegellátásáról előadásokat tartattam. így kerültem Űj-Delhiben az új egyetem élettani intézetébe. Előadás után az anatómiai intézetet is felkerestem, ahol egy középkorú, jo alakú ós kedves arculatú hölgy fogadott, akiről hamarosan kiderült, hogy ő az anatómia professzora, és az anatómiai intézet igazgatója. Ugyanezen országiásom idején Bombayben, az egyetem állattani intézetében tartottam előadást. Miután végignéztem az intézetet, megvizsgáltam az ott folyó tudományos kutató munkálatokat, és az intézetben szorgoskodókat elláttam tanácsokkal, az ugyanazon emeleten levő növénytani intézetet is megtekintettem. Itt is nő volt a profesaszor és az intézet igazgatója. 1963-ban Brüsszelben tartózkodtam, ahol az Európai összehasonlító Endokrinológusok második kongresszusán előadást tartottam. Itt is meglepetéssel, de mint hisztológus örömmel láttam, hogy egy nő az összehasonlító szövettan professzora, aki jó ne-' vú kutató, és mint később láttam, kitűnő szervező és jó vezető. — Ez év augusztusában Montpellier-ben jártam, ahol az Európai összehasonlító Endokrinológusok hatodik kongresszusán tar. tottam előadást. Itt is nő az általános fiziológia professzora és egyik nagy kutató laboratóriumnak a vezetője. — Az, amit itt láttam — és ez részben az előbbi megállapításokra is vonatkozik —, nem jelenti azt, hogy a mondott helyeken csak annyi női egyetemi professzor van, mint amennyit én láttam, hanem már a meglátogatott egyetemeknek a hatalmas kiterjedéséből is biztonságosan lehet következtetni, hogv ennél jóval többen vannak. Hogy nálunk ma mi a helyzet, azt nem tudom, mert a kérdéssé* kapcsolatos problémáknak a boncolgatására, az előre haladásnak, vagy a lemaradásnak bírálgatására most már részben sincs lehetőségem, mert több mint három esztendeje nyugdíjas vagyok; Én csak azt szeretném hangsúlyozni, és ezzel az írásommal is azt szeretném tudatosítani, hogy a mi egyetemeinken is vannak komoly, munkás, mind az oktató, mind a tudományos kutató munka területén eredményesen és értékesen dolgozó nők, akik nemzetközi vonalon is az első sorban állanak. Helyénvalónak tartanám. ha ezek — bár a sorsuk nem olyan reménytelen, mint régen volt — a megfelelő munkahelyek elosztásánál komolyabban és tárgyilagosabb formában kerülnének szóba, mint történt ez eleddig. — Különben, ha jól tudom, vannak jelek, amelyek azt mutatják, hogy a helyzet javult. Hogy a javulás progrediáló és tartós legyen, arra bizonyára azok is ügyelni fognak, akik révbe jutottak. Demény r ottó V A Z L A T Vésd egy agyagtáblára — engedetlen vagyok — törd össze és felejtsd el de a cserepek megmaradni) > nézésedben egy töredék egy szó kezed mozdulatában amikor átsétálsz a parkon nem arra mész amerről hívnak mert lassan érik be a tett mert a kin bűbájos varázslat mert ma még halogatható s elront mindent a magyarázat ha tudnád hogyan tudsz szeretrá ha ismernéd szépségedet légy engedelmes szót fogadni majd jó lesz ma még nem lehet i