Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

c VASÁRNAP, 1971. OKTÓBER $1. ÚMMgjlj Gyurkovics Tibor ZENETAN AR „Kedves Prezsüli Mária — mondta a tanar tanítványának —. vetetten az, hogy kik kerülnek be az életünkbe s talán az is, hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekinthetjük véletlennek, hogy kikhez ragaszkodunk." — Háttal alít a szobának, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak fölfele lehetett látni, mert a vízszintes teret; tetők állták eL A magasban pedig száz és száz téli ag futott össze, ostobának tűnt ez a növényi hadakozás, szinte egymás ellen törtek az agak és eltakarták a.z eget „A pillanat szeszélyességével szerettem önt. Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga és én sem vagyok az. A látása vonzott, azt hiszem; ma már megmondhatom. Nem is maga, talan nem is konkrétan a maga személyisége, hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját belső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé." Csönd volt egyébként s Nyizsnij Novgorod alacsony tetőjű utcáin nem járt senki. Sötét, téli eső esett, mert a tél most enyhe volt „Azt mondom, hogy volna, hiszen sohase volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedrám előtt és a füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai" — elhallgatott Nikolaj Jegorovics s látta, nem a fent vázolt képet, hanem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé gyűrött szürke zakóban s régi nyakkendőben, lattá arcan a ráncait, melyek olyan öreggé tették, mintha már túl lenne a negyvenen. „Semmi közöm önhöz — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt. a nő kivehetetlenül ült a széken, kényelmetlenül, és ijedten hallgatta. — Mindig szerettem, minden mozzanat érdekelt a sorsából, tudtam, hogv nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba. aztán később visszatért. Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pontra, hogy szabadon szeressem magát, ugvetlenségem páncélja leesett, más asszonvok dobták szét, akik bennem tudós csodabogarat láttak. Av. ember pil!anatnvila<» kíván es hosszan érez. Valóiában mée nem voltam k*sz önt szeretni A soitek. a belső fnlszfneV és lehetósSrtek nem álltak egybe. ho°v úgy legven. how egvenesen szeretem. Lemondtam magáról. A többiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz, hogy utána mindig gyűlöltem őket. mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint kép a falról, amit nem vetítenek tovább. Sohasem értettem meg, miért nem megy férjhez. Sokat hallottam udvarlóiról, akik délcegekés okosak voltak s bizonyara el is vették volna önt. Jól tudom, hogy nem én tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni. Valami más, hiaba, magában is az az életelem dolgozott, ami bennem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, annyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szépség. S mégsem ment férjhez. Magában volt a hiba. Valami ellenállás, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt s a férfiak nem értették ezt. így gondolom. De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó és enyhén sárga mintás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc csiszolt régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, mely magának régen annyira tetszett a pufók angyalokat mintázó börhátú székek, a kert, a mintás falú cserépkályha, itt van. Mi kell még? Ezek maradandók. De közülük elfolyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései és nem maradt itt semmi. Befejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok és eszembe se jutott, észre sem vettem, csak utólag, a Zeneteremben. Az emberi lény átalakul s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem. Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Űgv érzem — hátrakulcsolta a kezét Nikolaj Jegorovics és puhán. de biztosan ált, s beszélt az ablaküvegnek — nincs semmi teendőm. Sok írásmű, több zenetörténet és tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, s úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most januárban, te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát és mondd el neki, hogy szereted. Ne értsen félre. Sainos. véget ért ember vagyok, maga csak szenvedett értem, pillanatig se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most, tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy szeretem. — Nevetett a tanár. öreges nevetéssel. — Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves korában, boszszantó, ügyetlen, ostoba dolog, ezt hallani. Ne mondtam volna? Elmondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohase udvaroltam senkinek, magának se, sőt, mikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján ellene, okoskodtam és kiszorítottam az idillt az életemből, kottákkal, zengzetekkel, betűkkel, könyvekkel. Ma is látom, milyen szép nyaka volt Haja színére is emlékszem, nem kell érte hátrafordulni. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem lehet kiirtani. Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban, lelkünk rózsáiban. A szerelem sokáig politika, ügyesdi, hadállásváltoztatás, győzelem-vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt és szenvedéseim árán sefn emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók voltak és sokszor bágyasztóan illatosak. — Kicsit elhallgatott Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Saergejevna Prezsüli. — Semmi. Olyan az én szerelmem, mint a művészet A valóság van benne, de nem a valóságért az érzés van benne, de nem az érzésért. Milliószor visszautasítottam magamban azt a gondolatot hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de aztán előállt bennem és kész lett, mint azok a csekély zenedarabok, melyekkel megörvendeztettem hazámat, kis városunk lelkes lakosságát Belső zene ez, monotom, s egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeretem, szeretem. Ügy érzem, mintha előadnék most is, katedrán állnék, s olykor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi, helyesebben a mi régi titokzatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát szeretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk Is van. Nem illik ilyet mondani. Hallom, hogy elutazik. Jól teszi. Mondhatnám, ideje. Maga is megelégelte a rám való várakozást, én is a maga dilemmáit. Franciaország szép város, akarom mondani hely, meglátjuk, meddig bírja. Örülök, hogy megkapta az ösztöndíjat. Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait, pedig ritkán nevetett. Inkább nézett. Az szép volt. Egyáltalán, s egészben véve, ha tudományos pontossággal kellene meghatároznom. hogy milyen volt, azi mondanám egyszerűen, hogy szép. Nem tartom föl, tudom ilyenkor sok dolog ákad. örülök, hogy eljött hívásomra, s a szaggatott s ritka találkozásainkat nem vette sértésnek, kis időtállóbb kezdeti szerelmünk utam Megkérem, csapja be maga után az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem szereti, ha zavarják. Szóval, Isten önnel. Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom', hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy, s elintézendő telefon, készülés az előadasna, készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s ezzel eltelt az idő, készülődéssel, és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg, legyen szíves, hogy a Sorbonneon most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg. De hát hamarosan úgyis visszajön, nem mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon.' Jó éjt kívánók. Eddig Tnaga sze» retett engem, most én fogom magát." Nem fordult meg. Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassé robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még egy darabig állt ott Csehszlovák, román és magyar fotósok képeiből nyílt meg pénteken a budapesti Gellért Szállóban az I. Nemzetközi Szövetkezeti Fotókiállítás. A rangos bemutatón két szegedi fotós, a lapunkból is jól ismert Liebmann Béla és Siflis József munkái ls szerepelnek; mindketten két képet állítottak ki. Alább egy-egy kiállított képüket közöljük. LIEBMANN BÉLA KÜKBE, KÜKBE, KARIKÁBA SIFLIS JÓZSEF TORNYOK