Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-31 / 257. szám

c VASÁRNAP, 1971. OKTÓBER $1. Igény és lakás Lehetne-e akárcsak beszélni is lakáskérdésről, ha hirtelen általános követésre találna az okori filozófus, a görög Diogenész, aki a hagyomány szerint hátat fordítva a társadalmilag elismert Jólétnek és szokásoknak, egy hordót talált a legkomfortosabb lakhelynek? Kérem a tisztelt olvasót, ne intézze el e kérdést egyetlen legyintéssel, hogy ez tréfa. Sőt, hadd kockáztassam meg azt az állítást, hogy ez az elképzelés nem is teljesen lehetetlen, továbbá nem elfogadható ellenérv az sem, hogy „ugyan kinek komfortos egy hordó". Nem kell messze mennem a példákért. Ha ön, olvasóm, fürdőszobás lakásban él, már bizonyára nem érzi komfortosnak a fürdőszoba nélküli lakást. S ha fürdőszoba nélküli a lakása, de van benne vízvezeték, villany, esetleg gáz, akkor nem érzi komfortosnak az olyan lakást, amelyben ezek hiányoznak. Gyermekkoromban falun, ahol éltem, a vályogházban nem volt se víz, se gáz, se villany. Jó ivóvízért egy kilométerre mentünk az artézi kúthoz. Emlékezetem szerint elégedettek voltunk a lakáskörülményeinkkel, kényelmesnek éreztük. Nem is olyan távoli múlt ez, s a példa folytatható a legszerényebb telepi szükségviskókig, amelyek már Igazán egyenértékűek voltak Diogenész hordójával. S ami a gyermekkori falusi emléket illeti, még ma is ez a komfort azoknak, akik a villanyvezetékkel be nem szőhető tanyavilág mélyén élnek. De még falun sem veszett teljesen nyoma ennek az életkörnyezetnek, jóllehet minden községben van már villany, szaporodnak a vízvezetékek, nyomukban a fürdőszobák, a főzést kényelmesebbe teszi a palackos gáz. Ennyi elég talán annak szemléltetésére, hogy a komfort nem ugyanaz mindenhol, mindenkor, mindenkinek. Am mindez egyúttal azt is bizonyítja, hogy amit tegnap annak éreztünk, ma már nem elégíti ki kényelmünket — igényünk változik. Hallottam én már olyan megjegyzést, hogy „miért nem volt lakáskérdés a háború előtt?" Nos: ezért. Nem a lakáshelyzet volt kielégítő, hanem az igény volt alacsony. Lakáskérdés azért lett, mert igényeink megnövekedtek. Mégpedig jobban, mint a lakások száma és jobban, mint a lakosság száma! 1941ben ugyanis nem egészen 2,4 millió lakást számláltak az országban, ma viszont 3,2 millió van. Akkor száz lakásra még 382 lakó jutott, ma már csak háromszáz. Am, ha mindezek alapján azt találná javallani valaki, hogy csökkenteni kell az igényeket, az éppen olyan lehetetlen ajánlat lenne, mintna arra biztatna, hogy kövessük a hordólakó görög bölcselőt! Egyrészt azért, mert a gyarapodó népesség, a városiasodé településforma nemcsak a környezet szépségé miatt, de közegészségügyi, közellátási, közlekedési és egyéb nyomós szükségből sem enged meg olyan lakáskörülményeket és környezetet, ami megfelelő lehetett egy-két emberöltővel korábban, falusias települési körülmények között. Másrészt és főként pedig azért, mert az igényeket társadalmi fejlődésünk, szocialista eszméink támasztották, és mi ezeket az általunk is támasztott igényeket uz emberibb életkörülmények iránt természetcsen vállaljuk. Ml több: szükségünk van ezekre az igényekre, hiszen arra serkentik az embereket, hogy munkakörükben és azon kívül is több hasznot hajtsanak, értékeket állítsanak elő. Nekünk tehát a társadalmilag elismert jólétnek és szokásoknak fittyet hányó diogenészi példa helyett éppen egy társadalmilag vonzó jólétet kell példának állítani, és ennek megvalósítására ösztönözni. A gazdasági reform ösztönzési rendszerébe alapjában ezzel a céllal kapcsolódnak bele az új lakásügyi jogszabályok, amelyek változatosan figyelembe veszik a családi és anyagi körülményeket, és arra serkentenek, hogy ne csak igényeljük, elvárjuk a jobb körülményeket, hanem képességeinket latba is vessük értük. Ideje volna az igények utan igényességet is támasztani: az emberben önmagával szemben, valamint a használatában álló javak kezelésében, gondozásában. Így még több lakás épülhet, mint korábban. De illúzió lenne azt hinni, hogy a lakások mennyisége majd mindent megold. A lakás kőből, betonból, élettelen anyagokból épül, s nem növekszik vagy csökken a benne sokasodó vagy belőle kirajzó család méretei szerint. Arra is gondolni kell, hogy a vágyott lakás ne váljon ketreccé, ne az szabályozza a család nagyságát, a nemzedékek együttvagy különélését. Éppen a változtathatóság megkönnyítésére határozta el a kormány az ingatlan- és lakáscsere-közvetftés szabályozását. Ugyanakkor a tanácsok kezelésében levő lakóházak fenntartására is gondolt — miután az új lakbérekkel a fenntartás költségeinek egy részéhez (korántsem teljes összegéhez!) a használók: a lakók hozzájárulását is igénybe vette. Ezek az intézkedések felettébb szükségesek, ha meggondoljuk, hogy az ország összes lakásának egynegyedét kitevő állami lakásállomány felét legalább negyedszázada nem tatarozták. Mind több az olyan régi ház, amit mór olcsóbb lesz újjal pótolni, mint felújítani. Az állami lakások 35 százaléka komfort nélküli — természetesen nem a diogenészi értelemben, hanem mai egyre általánosabb igényeink szerint. S ha ezeket az igényeket elismerjük — amint teszszük —, akkor csak helyeselni lehet azt is, hogy végre a lakás nemcsak és egyre inkább elsősorban nem azért lesz érték, mert „hiánycikk". Az eszmeiség t A kritikára természetesen szükség van. A marxista kritikára, ami nemcsak értelmez, de helyére tesz, töltésekkel lát el, ízlésbeli támpontot, eligazítást ad a rnű és a közönség, az alkotószándék és a befogadó érzékenységének köztes mezején. Ha most kritikáról beszélünk, a mértékegység jóval több valamely újság, folyóirat rövidebb-hosszabb, felszínes vagy mélyebb járatú elemezéseinél, melyek netán az ismertetés, vagy a gyors vélemény szintjéig merészkednek csupán. A marxista kritikának társadalmi álláspontot, hivatalos ítéletet: közérzetet kell megfogslmaznia. A szocialista eszmeiségnek, a marxizmus körletének tiszta tükrét állítani, melyből az alkotóművészet is választ kap produktumaira, de a közvélemény Is eligazodik. 0 Némctli Ferenc De hát hogyan lehet hivatalos álláspont, hiteles tükör a kritika, ha szubjektív? És milyen megbízható iránytűt használjon, ha a kultúra évezredes története során máig sincs csalhatatlan esztétikai minőségvizsgáló, nincsenek hamisítatlan értékmérők; tesztek, melyeket hibaszázalék mentesen szembesíteni lehetne a műalkotásokkal, katalizátorok, melyek szembeszökő különbséget mutatnak tiszta búza és ocsú, remekmű és giccs között? Ugyanis nem a szélsőségekről van szó. Könnyű a kritika helyzete, ha a kultúra folyamvizében az egészséges, jó ízlés is eligazít, honnan az iszap, a mocsár, és merre érdemes haladni. Nem a sekély és a mély vízválasztóinál teljesíti nehéz hivatását a kritika' (bár ott sem árt), hanem a széles középszinten, a már-érték tömegpéldányainak szelekciójánál. Ahol alapos megfontolásokkal sem könnyű dönteni, hogyan tájékoztassa a közvéleményt a versről, a regényről, a filmről, zenei és képzőművészeti kompozíciókról. Nehezíti feladatát, hogy remekművek ritkán születnek, de a fércmunka vagy a giccsnél alig különb tucatáru gyakran kap zöldutat a kultúra piacán. A „három té" elve közismert: támogatós, tűrés, tiltás (újabban negyedik is társult mellé, a tájékoztatás). Benne kultúrpolitikánk szelleme realizálódik. Es a gyakorlat azt mutatja, hogy eredményeként szinte mindenki a pályán van. Elmúlt a nagy és látványos visszavonulások, elvi síkon indokolt sértődések időszaka: irodalmi kiadóink, színházaink és filmszínházaink mindent megjelentetnek, bemutatnak, ha nem sértik szocialista rendszerünket. Aki nincs ellenünk, velünk van. S a következmény sem kevésbé látványos: havonta játszunk új magyar darabokat, kerülnek kirakatba friss könyvek, már-már a bőség zavara fenyeget, túl nagy, túl széles a pálya, fiatal költőink, a líra piacát tekintve netán luxusméretű, terjengős. A marxizmus monopolhelyzete azonban másként jelentkezik az alkotóművészetben — és másképpen az ideológiában. A kritika inkább az ideológiai szférába tartozik, vonalának erősítésére tehát jó okunk lehet, ha „szabad a vásár", ha a művészi szabadság egyetlen feltétele (az esztétikai értéken túl) a tisztesség, hogy szómYka ne legyen ellenséges. Kultúrpolitikánk sikerének éppen az egyik legbiztosabb garanciája, ha a szabadság eszméjének fenti dialektikája megvalósul. Glosszázzuk, megszóljuk, fricskázzuk — bírálgatjuk és terjesztgetjük —, miközben a közvéleményt olyan állapotba hozzuk, hogy alapállása a kíváncsiság azon példányokért, melyektől a nyugati kispolgári ízlés is lassan megcsömörlik. Hol a baj? Baj persze nincs, csupán hiányzik a marxista kritika egységes, könnyen hozzáférhető fóruma, ha tetszik, szócsöve — adott esetben ilyen jellegű kiadvány, folyóirat formájában. A mérleg, aminek egyenértékű a másik serpenyője is. Ami mögöttes indítékok és speciális elképzelések nélkül igazít el népművelőt, pedagógust, olvasót, mindenkit — az új alkotásokról éppúgy, mint a kulturális életünkben munkálkodó tendenciákról. Távcső, amibe bárki közvetlenül betekinthet, s hiteles információt, marxista véleményt kap. Szükség van rá. Nikolényi István 0 A marxista kritika azonban nincs még szobatiszta állapotban. Kiadóink, folyóirataink, színházaink műsorpolitikájának szemléletében gyakoriak a súrlódások: egyik színházunk stúdió-előadásban mutat be darabot, amit a másik nagyközönség elé visz, művészeti életünk egyik fóruma elszántan ellenáll a giccsnek, a másik üzletet fedez föl benne, s terjeszti. Népszerű szépirodalmi folyóirataink sem állnak ellent mindig a csábításnak. Itt van például a szexhullám lecsapódása irodalmunkban, ifjúsági folyóiratban, filmen stb. Emléküket őrzik az utcák EPILÓGUS A városszerető szegediek heteken keresztül nagy érdeklődéssel böngészték most befejezett rovatunkat. Sokan elsősorban saját utcájukat várták: vajon mit tud nevének történetéről a kutató, milyen várostörténeti érdekességek, hagyományok fűződnek hozzá? Hatalmas Ismeretanyagot hordott egybe es rendszerezett Péter László, rengeteg történelmi, művelődéstörténeti, várostörténeti tudnivalóval. Levelek egész sorát kaptuk u sororat közlésének idején: újabb kérdéseket, kis anekdotákat, hasznos kiegészítéseket. Még vidékről is érkezett üzenet, más városokba költözött szegediek gratuláltak a szerzőnek a gondos, alapos és sok várostörténeti érdekességre kiterjedő kutatásért, az élvezetes előadásért, lapunknak pedig a folyamatos közlésért. Ebből mindenekelőtt azt a tanulságot vontuk le, hogy a várostörténeti cikkeket lapunk olvasóközönsége nagyon kedveli, és hasonló sorozatokról a jövőben is gondoskodnunk kell. Mint minden úttörő tevékenység, ez a sorozat is adott azonban alkalmat vitákra és vélemények megtitközesére. különösen olyankor, amikor javaslatokkal élt. Egy dolgon azonban nincs mit vitatni: a szegedi utcanevek körül máig sincs rendben minden. Az öröklött és némileg változtatott névjegyzékben igen sok a véletlen hozta elnevezés, a zavarokra okot adó névazonosság, kettősseg, és akad bőven elhamarkodott utcakenesztelés is. Ugyanakkor még mindig nem törlesztettük az utcák elnevezésében minden erkölcsi adósságunkat. Lehiggadt történelmi korszakban élünk, időszerű tartós és végleges megoldásokon törni a fejünket. Csakhogy a mi közvéleményünk még mindig hajlamos arra, hogy elgondolásokat, egyéni kezdeményezéseket azonnal tényként kezeljen, különösen, ha azokat ki is nyomtatták. Pedig sorozatunk esetében sincs szó többről, mint arról, hogy végre elkészült egy összefüggő és összefoglaló utcanévleltár, amely megpróbálja föltárni a névadások ellentmondásait, és megoldásokat kezdeményez. Megoldásokat, amelyeket illetékes testületek bölcs megfontolása mérlegel és dönt majd el. Történeti, lokális, hagyományápoló és politikai szempontok egyformán beleszólnak majd a döntésekbe, dehogy végre komoly tárgyalási alapot nyertünk ezzel a sorozattal. az bizonyos. A kezdeményezéseket sugalló logikai megfontolások realitása is kézenfekvő. Hiszen mindenképpen azt követeli a városszeretet, hogy megőrizzük az eredeti, régi elnevezéseket; névadásban is kifejezzük hálánkat azoknak, akik pozitívan járultak hozzá Szeged fejlődéséhez; ne legyünk szűkmarkúak a nemzet és a világ nagyjaival szemben sem, amikor az emlékezésnek ezt a formáját gyakoroljuk. A történelmi múltat sem nem lehet, sem nem illik megtagadni. Ezért kár volna megütközni azon, hogy a szerző javasolt megörökítésre néhány egyháztörténeti helyet ls, amelyek már hagyományszerúen feliratkoztak az utcaníA'jegyzékbe. Az ls vitathatatlan, hogy minden társadalmi rendszerben akadták, akik — akár társadalmi helyzetükkel ellentétben ls! — képesek voltak progresszivitásra. A történelem ugyanis folyamat., amit még olyan „apróság" is tükröz, mint egy város utcanévjegy zeke. Amikor tehát ajánlásokról van szó, hamar lenne „eszmei" következtetéseket levonni logikus vagy vitatható, de még kevésbé elfogadhatónak tetsző javaslatokból. Az a körülmény, hogy szocializmust építő országban gondolkodunk el ezekről, korrekt és Igazságos megoldásokat ígér. Ha tehát megtartunk művelődéstörténeti szempontból méltánylandó elnevezéseket, ezzel nem adjuk fel sem materialista meggyőződésünket, sem marxista történelemszemléletünket. A végképp méltatlanokat már megfosztotta a közvélemény attól a dicsőségtől, hogy akár utcanévben is emlékkoszorút kapjanak. Hogy mégis maradt korrigálntvaló és adósság, azon nincs mit röstellni. Szerkesztőségünk tisztában volt azzal, amikor a sorozatot útjára bocsátotta, hogy egy ilyen nagy témában vannak és lesznek vitatható és vitatásra érdemes pontok. A javaslatok fölött ítélkezni, azokról dönteni azonban hivatott testületek dolga. A mi célunk — miként a szerzőé ls — a megfontolások folyamatának elindítása volt. Az ajánlás rangjánál magasabbra egyetlen elgondolás sem emelkedett, ezek az elgondolások mégis megkönnyíthetik és elősegíthetik a korrigálást és az adósságok rendezését. E megjegyzésekkel azért tartozunk olvasóinknak, mert a nagy ismeretanyagból néhányan csak egy-egy javaslat „tarthatatlanságát" mazsolázták ki önkényesen, és siettek ezekből messzemenő következtetéseket levonni, sajátos magyarázatokkal. Lehetséges, hogy helytelen elképzelés ls szerepelt a sorozatban, de erről, illetve ezekről inkább vitatkozni illik, mint „világnézeti" következtetéseket levonni. A várostörténeti olvasmányok népszerűsége arra biztatja szerkesztőségünket, hogy az eddiginél ls nagyobb gondot fordítsunk közlésükrp. Ezért az utcanevek történetének sorozata után Várostörténeti ki mit tud? rovat szerkesztését, tervezzük. Ebben a kutató mond el várostörténeti érdekességeket, és ugyanakkor kérdez is olvasóinktól, hogy együttesen összegyűjtsük a hagyományból azokat az. emlékeket is. amelyek nem találhatók föl a sárguló iratok között, csali a kollektív enüekezetben. £>z. S. L NRPl KISLEXIKON a szabványokról Egy idő óta szabványborítékot kérünk a trafikokban. mert a közmondás újszerű értelmében: a szabvány — az szabvány. Aki eltér tőle, ráfizethet. A levél feladója keveset, annál többet az olyan termékek gyártója, amelyek nem felelnek meg a szabványnak. 41 ötven év? A szabvány olyan írásba foglalt és közzétett előírás, amely valamely termék .megkívánt tulajdonságalt, méreteit, választékát vizsgálati módszerét, általában valamely ismétlődő műszaki-gazdasági feladat egységes és legkedvezőbbnek ítélt megoldási módját rögzíti. Meghatározza. hogy mikor szabványszerű a termék; összetételét, alakját, méreteit. csomagolását stb. Hazánkban a szabványmódosítás kezdetei a múlt századba nyúlnak vissza, de az első hivatalos fórum, a Magyar Ipari Szabványosító Bizottság ötven éve alakult meg. fi Jogutód? Első szabványosító intézményünk tíz év után kénytelen volt felfügfeszteni működését, maid 1933-ban létrejött a Magyar Szabványügyi Intézet., s a következő évben Magyarországot is felvették a szabványosítás nemzetközi szövetségébe. A háború után új nemzetközi szabványosító szervezet alakult, az ISO, amelybe I94fi-ban lépett be hazánk. Az államosítás és különböző kormányrendeletek után 1951-ben kezdte meg működését az előző bizottságok Jogutódja: a Magyar Szabványügyi Hivatal. Azóta az érvényes országos szabványok száma többszörösére nőtt. <ft Hatókör? Előfordul, hogy a szabványok hatóköre nem teried túl az üzem vagy vállalat falain: vannak országos, szakmai és üzemi szabványok is. Sőt: a gazdasági reform életbe lépése óta a tízezernvi országos szabványból mindössze 8 ezer maradt, mert a hivatal több ezret egv-egy gazdasági ágazat, gondozásába adott. Jelenleg fi ezer ágazati és mintegy 30 ezer vállalati, üzemi szabvány van érvényben. •