Délmagyarország, 1971. augusztus (61. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-15 / 192. szám

3 VASÁRNAP, 1971. AUGUSZTUS IS, FOTÓKLUBOK 7. SZALONJA Juhász Miklós (Miskolc) Tirnovo Koós Pál (Salgótarján) Jókedvűen PERELEM A VÁLLALATOM E

gy pillanat műve volt az egész, hogy megtortent a baj: Cs. János, a Délmagyarországi Építő Vállalat dolgozója — még a télen, január 23-án — megcsúszott a havas rakodószínben, leejtette kezéből a betongerendát, ami összetörte az ujját. Baleset, üzemi baleset. A sérültnek — a betegség mellett — érzékeny anyagi veszteség is, hiszen táppénzből kell megélnie. Ki a hibás? Ha a vállalat: fizetnie kell a keresetkiesést Ha a dolgozó: viselnie kell az összes következményeket. Cs. János nem érezte magát hibásnak. A szél behordta a havat a munkahelyre, ahol a 60— 70 kilós gerendákat cipelték. Megcsúszott, és egyensúlyát vesztve nem bírt meg a hatalmas súlylyal is. A vállalat szintén nem érzi magát felelősnek: részint miért nem takarította el maga a dolgozó a havat, másrészt: „A baleset bekövetkezésének oka szabálytalan munkavégzés volt, mert esés közben kezét a tartógerendák között hagyta". Ki tesz itt igazságot? A vállalati döntőbizottság „könnyűnek találtatott" ehhez a feladathoz. Három tárgyalást is tartottak az ügyben, és érdemes szó szerint idézni, milyen vélemény alapján utasították el dolgozójukat. „A jegyzőkönyv jelvételekor a baleset kivizsgálása során a jegyzőkönyvet aláíró Óvári Józseffel és Balásfi Józseffel közösen a sérült meghallgatása nélkül állapítottuk meg, hogy a baleset okozója az ÉTI tartóelem lerakodásakor következett be, amely feltehetően valamilyen oknál fogva alászorította a sérült ujját. A munka figyelmesebb végzése esetén nem következett volna be". Aláírás: Kálmán József, a munkavédelmi iroda részéről. És ez alapján képes a döntőbizottság elutasítani a kérelmet, summázva ezzel a vállalat véleményét, miszerint minek hagyta ott az ujját a dolgozó. Persze, hogy a szegedi járásbíróságra ment a sérült. A bíróság végül is megállapította, hogy nem a dolgozó, hanem a vállalat sértett óvórendszabályt. Az utak, munkahelyek tisztántartása a vállalat feladata, nem a munkavállalóé, vagyis: ha szigorúan vesszük, a vállalatnak a vétkessége ls megállapítható. A járásbíróság méltán marasztalja el a vállalati döntőbizottságot, amely még a részkártérítést sem volt hajlandó megítélni, nem hogy a 970 forintot — a táppénz és a fizetés különbségét —, amit a dolgozó kért. Mert ennyiről volt szó. Ezen úszott el a vállalat becsülete nemcsak a sérült dolgozó, de a munkatársak előtt is. Azt elvárták, hogy a hóval befújt rakodószínben is cipelje a 60—70 kilós gerendát, s ha az balesetet okoz...? Hát miért nem vigyázott. Különös felfogás? Várjunk még a tanulsággal. Még szomorúbb egy 20 éves fiatalember ügye, már csak azért is, mert az üzemi baleset miatt egyik lábát amputálni kellett, rokkantsági nyugdíjas lett. A baleset még 1969. május 27-én történt, a sérült dolgozó és a vállalat — a Felgyői Állami Gazdaság — perét a szegedi járásbíróság 1971. január 28-án zártaié. Megpróbáljuk a szomorú ügyet tárgyilagosan elmondani. Ifj. F. Mihály mint szakképzett növénytermesztő-gépész dolgozott a Felgyői Állami Gazdaságnál, s amikor 1969 februárjában egy műszakilag hibás, sőt veszélyes Dutra traktorra osztották be (amely végülis a súlyos balesetet okozta!), tiltakozott főnökeinél. A traktornak ugyanis nem volt védőburkolata a kardántengely felett, s nem kell ahhoz nagy műszaki szakértelem, hogy bárki megállapítsa: ilyen gépet üzemeltetni — enyhén szólva — nagy könnyelműség! Tudta ezt a fiatal gépész is. Érdemes felsorolni, hogy panaszaira mit feleltek. Timotity Péter ágazatvezető: „Nem tartozik hozzám, menjen G. Szabóhoz." G. Szabó József gépcsoportvezeto: „Eddig is úgy dolgoztak vele, te is dolgozz úgy". Palatínus Sándor gépműhelyvezető — mert a traktornak más hibája is volt — bent tartotta a javítóműhelyben a gépet. Azonnal más munkára osztották be a fiatalembert, majd két óra múlva Szeri János utasította, hogy hozza ki a gépet és dolgozzon vele úgy, ahogy van. Ekkor G. Szabó gépcsoportvezető a traktoros pártjára állt, mondván, hogy valóban rossz az a traktor, de rövid beszélgetés után elment, s mivel ez alatt a legszükségesebb javítást elvégezték, ifj. F. Mihály csak dolgozni kezdett vele. A balesetveszélyes kardántengelyt nem sorolták a legszükségesebb javítandó munkák közé! De ekkor már félt a géptől a traktoros és nem lehetett megnyugtatni azzal — hogyan is lehetett volna! —, hogy más is így dolgozott vele, sőt ilyen állapotban két gazdaságnak is kölcsönadták. Ismét szólt Timotity Péternek. Az állami gazdasági döntőbizottság tárgyalásán úgy idézte fel a fiatalember, milyen választ kapott (a tragikus baleset előtt két-három nappal!): „Timotity Péter rámförmedt és azt mondta, hogy menjek haza és feküdjek le, ha nem akarok dolgozni!" A baleset napján olyan munkával bízták meg a traktorost, amit egymaga különben sem végezhetett volna, és kérésére sem kapta meg a kisegítő munkaerőt. A baleset bekövetkezett: a nagy fordulatszámú kardántengelyből kiáló csapszeg elkapta a fiatalember lábán a gumicsizmát. Térd felett amputálni kellett a sérült lábat Váratlan fordulat: már a vállalati döntőbizottság ülésén nekitámadtak, ő a hibás, mert nem tagadta meg a munkát. Ezért a felháborító kijelentésért kellett nekünk elsorolni, kiknek szólt a traktor állapotáról, s mennyire félt, szinte ellenségének tekintette a gépet. Megtörten vallotta — s ez a tanulság neki nagyon sokba került! — „Tapasztalatlanságomnak köszönhető, hogy nem a legradikálisabb módot választottam, azaz: a határozott munkamegtagadást. Visszatartott ettől a lépéstől, hogy ilyen válaszokat kaptam, hogy mások is így dolgoztak a géppel, és az is, hogy mint a gazdaság volt társadalmi ösztöndíjas tanulója, nem akartam méltatlan lenni arra a bizalomra, amit a gazdaság irányomban tanúsított három éven keresztül." Giacomo és Umberto a legszebb férfikorban jártak. Novarában laktak, Giacomo ellenőr volt. Umberto asztalos, de ez egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy barátok legyenek. Gyakran jártak együtt halászni, kalandot keresni Torinóba. Az ottani kocsmárosnénak azt füllentették, hogy nőtlenek, s Clara — így hívták az asszonyt — úgy tett, mintha elhinné. Így aztán a két barátnak itt volt a világ közepe. Itt mesélték el bánatukat, csalódásukat és reményeiket. Egyik szombat délután, borozgatás közben megszólalt Umberto: — Képzeld, Giacomo, mit álmodtam tegnap éjjel? — Na mit? Beválasztottak a parlamentbe? — Dehogy! Politikáról sohasem álmodok! — Akkor biztos nőkről? Ugye? — Eltaláltad — mondta UinNem túlzás azt állítani, hogy a fiatalember ilyen körülmények között egyszerűen lelki terror alatt is állott. A gazdaság vezetői kl akartak bújni a felelősség alól, nem voltak hajlandók a húszéves korában rokkant nyugdíjassá lett dolgozójuknak kártérítést és rokkant járadékot adni. Könnyű lenne most szólni lelketlenségről, sőt: embertelenségről, vagy akár arról, hogy súlyos hibájukat képtelenek elismerni. De hiszen mulasztásaik a napnál is világosabbak, s ha ők maguk nem jöttek volna rá, megérthették volna abból, hogy a szegedi járásbíróság 1969-ben — tehát ezt a pert megelőzően — emiatt a baleset miatt a fiatalember két felettesét jogerősen elítélte' foglalkozás körében élkövetett súlyos testi sértést okozó gondatlan veszélyeztetés miatt, s harmadik főnöke csak kegyelmi rendelet folytán nem részesült büntetésben. A bíróság tehát igazságot szolgáltatott mind a két esetben, megítélték a kártérítést, lezárultak a vitás ügyek. Van azonban egy kérdés, ami nem jutott nyugvópontra — mert ilyen magatartás mellett nem is jutha- , tott —, s ami végül is érinti a két vállalat valamennyi dolgozóját is. S az nem kisebb, mint az, hogy érdemes-e vállalni a munka nehezebbjét is, nem az jár-e jól, aki csak a saját érdekét nézi, s aki nem hajlandó munkájában azt a pluszt adni, amit nevezhetünk áldozatvállalásnak, lelkesedésnek, vagy akár a vállalat nehéz helyzetét megértő, tehát mindenképpen pozitív ma* gatartásnak is. S ezért, elsősorban ezért ragadtunk tollat: vétek ilyen hitben hagyni az embereket! Mert igenis — s ez politikai kérdés is — szükségünk van az áldozatot is vállaló, a hétköznapi hősiességre is vállalkozó emberekre. S őket, pontosan őket nem szabad baj esetén lelkiismeretlenül cserbenhagyni, mert ez olyan tanulságokat hozhat a többiek számára, ami ellenkezik a munkáról, a munkások védelméről alkotott összes írott és Íratlan szabályainkkal ! De gondolkozzunk azon is: mit ér egy olyan döntőbizottság — márpedig itt egyszerre kettőről is szóltunk —, amely a dolgozókkal szemben csak a vállalat érdekeit nézi? P. Szőke Mária berto —, de most ez szörnyű álom volt. — Na meséld már! — Szóval azt álmodtam, hogy fekszem az ágyban ... — De hát tényleg ott feküdtél — szakította félbe Giacomo. — Persze! De úgy álmodtam, hogy egyedül fekszem, a feleségem nélkül. Érted? — Aha. — Aztán hirtelen nyolc nő lépett a szobába. Nyolc! Egyik csinosabb, mint a másik! Szőke, fekete, vörös. Mindegyiken csak bikini volt és szerelmesen néztek engem. Különben Clara is köztük volt, és végre láthattam, milyen kitűnő alakja van! — De hát, ez egy csodálatos álom! — kiáltott fel Giacomo. Miért mondod, hogy ez szörnyű? Umberto dühösen legyintett: — Azért, mert álmomban éa is nő voltam. Tullio Lanucci AZ ÁLOM m^msmíMjM Csonka Béla (Kaposvár) Halász