Délmagyarország, 1971. június (61. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

8 vasJLZ&A*, íerrt TOktob Ü Szfotvyei Júíis ! * MINDENNAPI > •>'• J ESET Még a télen történt. Emília a hó roppanását hallja, ahogy viszszaemlekezik. Látja a lányt és hallja a lépteket az alacsony ablak alatt A kisvárosnak ezen a részén csupa kertes ház sorakozik a nyárfákkal határolt út mentén. Barátnője egy este átbicegett a szomszédból, behúzta áz ajtót, és csak állt a barna deszkának támaszkodva. — Gyere át, Emília — kérte —, vendégem lesz. — Pestről vársz valakit? .És Emília arra gondolt: Belát várja, a férjét. Lám, Jolinak (gaza volt, szépen felreállt leköltözött a fővárosból szülei vidéki házába, önkéntes száműzetésbe vonult, amíg azok ketten belátják, hogy nem hajlandó •rálni. Az okos cselekedet máris meghozta gyümölcsét. — De miért olyan ijedt az arcod? Joli mosolyogni próbált — A váratlan dolgok... talan félek is — hadarta. — Átjössz? — Nyomban, csak cipőt húzok, ez az ocsak csizma egészen átnedvesedett. Most jöttem meg a gyárból, még tüzet sem raktam. Ülje le és várj meg. — Köszönöm, de nincs türelmem. Előremegyek inkább. Hó borította az utat, a fehérség rózsaszínűre gyűlt a kivilágított ablakok fényétől. S Emília arra gondolt jobban járt, hogy annak idején, fiatalkorában nem ment férjhez. A bicegő Joli a legszebb lány volt a kisvárosban, senki sem csodálkozott, hogy egy pesti mérnök kérte meg a kezét Igaz, gazdag lány volt mások is kérték. Emília belépett a szobába és összehúzta szemét az erős villanyfényben. — Mi az, százas körtéket égetsz, Joli? — Szeretem a fényt Gyere, foglalja helyet talán ide a. kanapéra — hadarta izgatottan. Mindketten a bejárati ajtóval szemben foglaltak helyet — Mindjárt itt lesz — mondta Joli. — Kicsoda? — Egy levelet kaptam — nézett maga elé Joli. — Az egyetlent,. amit nem a fiaim irtak, amióta itt élek vidéken. — Béla egyszer sem írt? — "Hiszen tudod... — Ruhájának a zsebébe nyúlt, s keskeny borítékot húzott elő. — Felolvassam? — Majd hirtelen elerótlenedett. — Nem, azt hiszem, ezt nem tudom megtenni. — Akkor mondj el annyit, amennyit jónak látsz. — Egy nő fog idejönni. Talán mar. meg is érkezett a .vonattal. Eleinte úgy gondoltam, hogy egyedül fogadom.... Nem haragszol, Emília? — Miért? — Még nem tudom, hogy mi fog történni. — Valamelyik pesti barátnődet varod? — Nem, ezt a nőt nem is ismerem. — Nem tudod, hogy ki jön ide hozzád ? — Most már természetesen tudom, hogy kicsoda, de még sohasem láttam. — Sápadt arcán felderengett az a, jóindulatára jellemző, kényszeredetten is kedves mosoly. — Most mindenesetre megismerem, és azt hiszem, ez egyikünknek sem fog ártani. Bízol bennem Emília? — Nem tudom, hogy mire érted. '••— Mindig arra törekedtem, hogy képes legyek uralkodni az indulataimon. Ez mindhármunk erdekében fontos. — Nem értem. Kikről beszélsz voltakeppen? —. Béláról, arról a fiatal lányról es magamról, természetesen. A levelet, ovatos gonddal viszsxacsúsztatta a zsebébe.. — Képzeld, tizenkilenc éves! Szükségesnek tartotta azt is megírni. hogy tavaly érettségizett, méghozzá kitűnőre. Az egész tevéi olyan, mint egy ártatlan diáklányé. Pedig hát .. Tudod, hogy a nagyobbik fiam húszéves? — És ez a lány ... — Igen. ó és Béla Emília elnémulva kuporgott a kanapén. Lopva baratnőjét figyelte. nyugodt, megmásíthatatlan derű fénylett rajta. Mint egy álarc, amit felvett, hogy viselje, amíg szüksége van rá. A sötétkék bársony ruháját húzta fel, nyakában borostyánkőnyaklánc csillogott, szőke haját magasan feltornyozta a fején. — Jön. Hallod? — Megragadta barátnője kezét — Nehogy szóba állj vele! Rúgd ki, köpd le! — mondta hirtelen indulattal Emília. Már jól lehetett hallani a hó nyikorgását a léptek alatt. Majd az ajtón kopogás hallatszott. — Szabad, tessék! — Joli hangja olyan volt, mintha nem kapott volna elég levegőt A belépő fiatal lány egy pillanatra megállt. Bizonyára látta már Jolit, talán a fényképét mert egyenesen ránézett, s némi tétovázás után így köszönt: .— Kezi csókolom. — Üdvözlöm, jöjjön beljebb — mondta Joli, és nem rejtegetve bicegését, elindult a vendég elé, — Tegye le a kabátját. — Ö, köszönöm szépen. — Ügy, és most üljön ide a közelünkbe. A legjobb és legrégibb baratnőm — mutatta be Emíliát. — Nos, halljuk, mit óhajt tőlem? Kíváncsivá tett a levelével. — Meg tetszik engedni, hogy rágyújtsak? Ne tessék haragudni, ideges vagyok. — Gyújtson rá nyugodtan, minket nem zavar a cigarettafüst. Ott az asztalon talal hamutartót is. — Köszönöm. — Félénken, szerényen ült a kerek asztalnál. Dús barna haja a vállára omlott, sötét szeme fénylett, duzzadt ajka festék nélkül is píros volt, bőre hibátlan, márványsima. — Maga nemcsak fiatal, hanem feltűnően csinos is — mondta Joli. A lány megrezzent, hangja lemelyült. — Ne tessék ilyen kedvesen beszélni velem — kérte. — Maga a vendégem — mondta Joli nyugodtan, de még mindig fulladtan. Aztán kiegyenesedett: — Most pedig megfőzöm a feketét, már mindent előkészítettem, és fekete mellett majd elbeszélgetünk. A lány követte pillantásával, aajd Emíliához fordult: ^ — Csodálatos asszony, nem? — mondta őszinte álmélkodással — Miért jött ide? — kérdezte Emília hidegen. — Ez csak kettőnkre tartozik, örá és énrám. — Nagyon téved! Nem tűröm az ilyesmit... Menjen él,' menjen, mielőtt még a barátnőm visszajönne. Mi az, nem hallja? — Nem megyek. Magígértem Bélának... — Ne hárítsa masra a felelősséget, őrültség volt idejönnie. — Ne leckéztessen engem. Felnőtt vagyok, tudom, hogy mit teszek. — Az utolsó szavaknál a hangja elbizonytalanodott Joli belépett, tálcával a kezében. A lány felugrott, eléje sietett s átvette tőle a megrakott tálcát — Ha meg tetszik engedni... — rózsaszínű fény vonta be arcát — Kitölthetők? — és ragyogó szemét az asszonyra emelte. — Nagyon kedves magától, köszönöm. — Hány cukorral tetszik inni? — Még cukrot is tesz a kávémba? — Joli hangja egy pillanatra mintha sírásba csuklott volna. — Kettővel kérem. Rövid csend után újra Joli szólalt meg. — Kíváncsian várom, hogy minek köszönhetem látogatását. A lány lesütötte szemét, majd villámgyorsan, elszántan pillantott fel. — Béla megkért, hogy mondjam meg, szeretjük egymást, és össze akarunk házasodni. Job mereven ült a kanapén. Mosolygott. — Köszönöm, hogy nem kertelt, ez illik magához. De valamit, ha megengedi: Béla nékem is azt mondta, hogy szeret, mikor feleségül kórt. — Igen, elhiszem. De reméljük, bele tetszik egyezni a válásba... — Nem, nem egyezem bele, szó sem lehet róla! Ragaszkodom a férjemhez, s a két nagy fiam apjához. A fiatal lány egesaen akasatiiWl laaltoct fai. — De hiszen oesss ta a férje, már régen nem az! — Az ajkáha harapott, s elpirult. — Bocsásson meg, kérem. — Nincs miért Mi ketten igazán tudjuk, hogy mióta nem a férjem. — Es tessék megmondani, de őszintén... nem tetszik Bélát sajnálni? Joli szomorkás szemmel nézte a lányt; — Nincs miért sajnálnom. — De hát Béla újra kezdhetné az életét... — Ne haragudjék, hogy örökké ellentmondok, de az eletet nem lehet újra kezdeni, azt leéljük. Üjrakezdés nincs, csak folytatás. Néha keserűen folytatjuk azt amit gyönyörű lelkesedéssel kezdtünik el. — Tehát nem? — Nemi — Soha? — Semmi körülmények között. Ez megmásíthatatlan. — Ügy. Hát akkor én hiába jöttem..„ s hiába volt minden? — Igazán sajnálom, hogy hiába fárasztotta magát. — Akkor bocsánatot kerék a zavarásért. — Könnyű mozdulattal nyúlt a kabátjáért, fejére tette magas prémsapkáját — Köszönöm a finom féltetét — mondta. Alit zavart mosollyal, majd kíváncsian megkérdezte: — Mégis, mi a véleménye... úgy ertem, mit tetszik gondolni rólam és Béláról? — Mindennapi eset — felelte Job lassan. — Mindennapi?! — kiáltott fel a lány. — Az. Mint a legtöbb dolog, ami az emberrel történik — egészítette isi fanyarul az aszszony. — Ha valaki így nézi a világot..,! — Elhallgatott. Kesét a ldlencsre tette mégegyszer viszszanézett —. őszintén szólva, nem ezt vártam. Én bizalommal jöttem ide — mondta csalódottan, szinte szemrehányóan. Joli szemében a győzelem fénye ragyogott feL — Én őszinte voltam. Hogy tudja magát a továbbiakban mihez tartani. — Miért nem rúgtad ki? Miért nem voltál hozzá goromba? — mondta Emília, amint az ajtó becsukódott — Jobb így. Ami a lényeg, abban szilárd voltam — felelte Job. — És Béla hamarosan tapasztalni fogja. Hiszen ezek csak a készbe akarnak beleülni, beleülni a más fészkébe. Kálmán László NEMZETT JÁTÉK Kiss Attila LÁNYOK A tömeg egyre áradt a FLaza de Toros-ba, és az aréna hatalmas nézőtere rövid idő alatt teljesen megtelt A nézók között szép számmal akadtak nők és gyermekek is, de az ülőhelyeket főleg férfiak foglalták el. Mindenki felajzva várta a bikaviadal kezdetét. Ahogy a kegyetlen, véres küzdelemre várakoztak, az arcok kipirultak, a szemek lázasan csillogtak, a vér gyorsabban keringett az erekben. Mert nincs kéjesebb érzés, mint páholyból nézni az öldöklő, gyilkos, életre-halálra szŐIó harcot. Az »mber átéli a veszély rettegését, az ölés gyönyörét és mindezt kockázat nélkül, veszélytelenül. Amikor a bikát beengedték az arénába, a tömeg egy pillanatra elnémult Mindenki az áldozatra kiszemelt allatot nézte kritikus szemmeL Mert az igazi élvezethez az is hozzátartozik, hogy a véres játék szereplói a maguk nemében kiválóak legyenek. A bika legyem fiatal, erős és tüzesvérű, az espada pedig a leghíresebb, az ölés mestere, vagy ha úgy tetszik, művésze. A nézők tehát értő és figyelő tekintettel szemlélték a bikát A látvánnyal .meg lehettek elégedve, mert mindenütt elismerő szavakat lehetett hallani. — Fiatal, szép állat, mondta egy élveteg arcú szenyor, és elismerése jeléül pattintott az ujjával. — Erősnek látszik, mondta egy másik. — De az espadában emberére akad, vélte a harmadik, hiszen Enrico del Capririoso ma a legjobb espada egész Spanyolországban. A húszezres nézősereg izgalomra és véres, vad küzdelemre éhesen várta a viadal kezdetét A pikadorok díszes öltözetben, lándzsákkal felfegyverkezve vonultak be. Aztán megkezdődött a bika ingerlése. Hol az egyik, hol a másik pikador siklott el a mit sem sejtő állati mellett, pikáját annak oldalába szúrva. A bikát először meglepte ez a váratlan és indokolatlan inzultus, hiszen semmi okot nem adott rá. Békésen állt az aréna közepén, és éppen körül akart járni, amikor az első szúrás érte. A váratlan döfés érzékenyen érintette, önkéntelenül megrándult a teste, és hirtelen felkapta a fejét, de továbbra is békésen állt. A nézőknek ez nem tetszett. Szidni kezdték a jámbor állatot, és buzdító kiáltásokat küldtek be a pikadoroknak. Azok egyre gyakrabban váltogatva egymást, egyre sűrűbben mérték csapásaikat a derék állatra, akit a sorozatos és oktalan támadások egyre jobban felbőszítettek. A pikadorok, ezek a fizetett pribékek, elérték céljukat és teljesítették feladatukat. A bika vadul kapkodott, bőszen ferdült támadói felé, hogy visszaverje őket, de azok ügyesen elsiklottak előle. A tömeg élvezettel szem] élte a bika hasztalan vergődését és fokozódó dühét A civilizáció által némileg elfojtott szadista ösztönök itt szabadon és gátlástalanul törtek elő a nézőkből. Az élvezetet még csak fokozta a banderillerok megjelenese, és az állat kegyetlen maceralásába — Céai zség néhány év, s nem. ilyen vad germánokat keH majd bőszítenem ... való bekapcsolódása. A gyalogos banderillerák — ahogy a bika közelébe értek — rövid, horgas végű botokat vertek a szerencsétlen állat nyakába. A sok szúrással, döféssel sikerült a pikadoroknak és a ban deri Héráknak a kezdetben nyugodt és türelmes bikát a végsőkig felingerelni. Vérben forgó szemeikikel, zihálva, fújtatva kereste támadóját, hogv neki rontson, felöklelje és véget vessen megaláz tatásanak. Csakhogy támadód sokan voltak, és amikor az egyiknek rontott, ez hirtelen félresiklott előle, hogy rögtön egy másik, más oldalról döfjön egyet rajta. Az igazi támadók elleplezésére és azzal a céllal, hogy a bika dühét a végsőkig fokozzák, megjelenték a capeadorok, vagy chulok is. Vörös köpenyüket lobogtatva igyekeztek elvonni a feldühödött állat figyelmét arról, akit éppen társaik közül szorongatott A düh, a szégyen és a tehetetlenség szörnyű érzése kerítette hatalmába a megkínzott, meggyötört állatot. Érezte, hogy üldözői úgy jatszanak vele, ahogy a macska játszik az egérrel. A teljes kiszolgáltatottság szinte elviselhetetlen volt a számára, és legalább annyira fájt, mint a lándzsák és a horgas botok szúrásai. Hiába érezte izmaiban az erőt, nem tudta felhasználni kínzóival szemben, mert azok mindig kisiklottak a nyílt támadás elől. Üldözői sokan voltak, de egy se állt ki ellene nyüt harcra. Ez a szerep az espadána várt A tömeg nagy éljenzéssel fogadta megjelenését. Az espada élvezte népszerűségét. Ajkán öntelt mosoly jelent meg, és hosszú egyenes kardját egy pillanatra felemelve, viszonozta rajongóinak üdvözletét. Aztán a bikát figyelte. Tapasztalt szeme rögtön észrevette, hogy az állat- már nagyon elfáradt, bármelyik pillanatban könnyűszerrel végezhetne vele. Ennek ellenére elhatározta, hogy húzza még egy kicsit az időt. A nézők a pénzükért izgalmat akarnak, az 6 hírneve pedig megköveteli, hogy úgy állítsa be a küzdelmet, mintha veszélyes lenne a számára. Ezért, amikor a bika közelébe ért, szándékosan úgy szúrt, hogy szúrása ne legyen halálos. Ugyanakkor úgy tett mintha megbotolna. Ezzel a manipulációval el is érte célját A tömeg felhördült, és izgatottan várta a fejleményeket. A legjobban azt élvezte volna, ha a bika véresen terülne el a porondoh, de az espada is halálos veszélyben forogna és megsebesülne. Ennyire azonban már nem szolgálta ki az espada az ezerfejfl cézár szadista kedvét. A következő összecsapásnál megadta ellenfelének a kegyelemdöfést. Az agyonhajszolt, ezer sebből vérző állat lerogyott és elterült az aréna porondján. Szeme egyre homályosodó tükrében egy pillanatra a tágas mező képe villant fel, orrában érezte a virágok illatát, a szabad, sík mezőn a szél fuvallatát, aztán szemét egyre sűrűbb homály fedte. Nagy, fekete csönd borult rá. De a nédők őrjöngtek az élvezettől és otrcimpáik kéjesen megremegtek a vér átható szagától. Isteni ez a nemzeti jatedí!; ,