Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

VASÁRNAP, 1971. MÁJUS 9. 7 Balázs ELÁRULTÁL Katalin ELÁRULTÁL ENGEM... Hézső Ferenc Csendélet Georgij Podkupnyak FELFOGADAS PONTBAN... — Mikor jössz ma? — Ügyeletes vagyok. Az asszony kilépett az ajtón, s a férfi hallotta, hogy a ház előtt felbúg a kocsi motorja. — Tessék — szólt ki az ajtón, s belépett az első beteg. Idősebb férfi volt, panaszkodott, hogy éjjelenként nehezen kapja a levegőt. — Megnézzük Tóni bátyám, megnézzük mi a baj... Így volt a fiatal orvos a faluban, igencsak ismert mindenkit. Házuk a falu főutcáján terpeszkedett, nagy öreg akácok ültek az árokparton. Az apjáé volt, még az öreg orvosé, ő csak beült a készbe, még a rendelőt is készen kapta. A felesége „hozománya", egy röntgen-készülék, ő maga is orvos a szomszédos városka kórházában. Szikár, szemüveges nő. Minden hegyes rajta: a válla, az álla, az orra. Csak szakmai dolgokról lehet vele beszélni, pedig különösebben nem is ért hozzá, s Laci tudja, hogy nincsenek magasabbratörő tervei, s élete végéig röntgenorvos lesz talán ugyanabban a kórházban. Kopogtattak. Az anyja lépett be, hozta a reggeli feketét, forrón és sok cukorral. Sötétkék hosszú matlaszszépongyolát viselt, a haját szigorúan hátra szorította. Valamikor szép fekete haja volt az anyjának, de most már kétoldalt fehér. Laci egyszer azt mondta neki: — Mama, nem vagy te öregasszony, festesd be. — Fiam, a mi családunkban tisztességesek voltak az asszonyok. Mamának nem lehetett megmagyarázni a dolgokat. Ez attól van így, mert őt is így szoktatták, ebben a polgárcsalédban szigorú belső szokások uralkodtak, ők alkottak maguknak törvényeket. — Fiam — mondta az apja, amikor kijelentette, hogy esze ágában sincs orvosnak tanulni, hanem autószerelő lesz —, én sem akartam soha orVos lenni, de apám azt mondta: vegyem át a rendelőjét. Jó orvos voltam, tisztességesen gyógyítottam a faluban az embereket. Itt van a sok műszer, itt a rendelő, akik hozzám jártak, hozzád is bizalommal lesznek majd. — Ugyan apám, engem nem érdekel az egész. Az öreg orvos akkor két hatalmas pofont lezavart Lacinak Judittal a megyei kórházban ismerkedett meg. A lány ápolónő volt, aprótermetű és szőke. — Nővér — mondta a fiatal orvos egy ízben —, nem vállal.ná az éjszakai ügyeletet is? Aliz nővér megbetegedett. — Természetesen doktor — mondta a lány. — Maradok. Ritka-nyugodt éjszaka volt. Semmi sem történt. Talán, ha háromszor szólt a csengő. Judit szaladt, léptei aprókat koppantak a folyosó kőkockáin. — Maga mindig ilyen lelkes? A lány felvonta a szemöldökét. — Miért? Maga talán nem lelkesedik azért, amit csinál? — A fene tudja — mondta a doktor. — Azt hiszem igen. Nevettek. Az orvos azt gondolta: nem rossz kis nő, de van benne valami divatjamúlt. Nem tudta pontosan, hogy mi. Meg aztán fáradt is volt. A lány éppen kilépett az ajtón, mély-kék karikákkal a szeme alatt, vékony ballonkabátban. — Már haza? — Két műszak után ... — Várjon. Elkísérem. Judit megvárta a folyosón, s együtt léptek az utcára. — Merre? Gyalogosan vágtak neki az útnak, a lány a harmadik utcában lakott. albérletben, négyszázért. Apró kis szoba volt. egy fekhely. szekrény, egy szék, olajkályha. — Főzök egy kávét. A férfi ledobta a kabátját. Judit jó erős feketét főzött — Maradhatok még? — Persze — mondta a lány. — Ha nem haragszik, átöltözöm. Kékvirágos köntöst vett magára a szekrényajtó mögött. — Kár felöltözni, Judit — mondta a férfi és megfogta a lány vállát... Másnap a kórházkapuban várta. — Eljön velem csavarogni egyet? Judit bólintott, s elindultak a könnyű szélben a városszéli házak között. Később, ahogy ez már lenni szokott, beszélni kezdtek róluk. A lányok a kórházban irigykedőn, a férfiak cinkos kacsintással. — Pajtás — vágta hátba évfolyamtársa — szerencséd van. Nem rossz kis nő ... — De öregem tévedsz... Magyarázni akarta, hogy ez a lány neki valami mást is, valami sokkal többet jelent, de látta, hogy kár. — Tudod mit gondoltam? — kérdezte egyszer Judittól. Felhős, estébehajló délután volt, ültek az ágy szélén, s a lány zsíros kenyeret kent uzsonnára. — Vasárnap leviszlek apámékhoz. — Ne vigyél... — Nem akarsz? — Nem. Mit mondanál, mi vagyok én neked? — Az igazat. Hogy szeretlek. Hogy feleségül akarlak venni. — El akarsz venni? — Mit gondoltál? Vasárnap korán indultak. Még alig pirkadt, mikor elhagyták a várost. Az úton Laci folyton a falujáról beszélt. Judit még sohasem hallotta ót így lelkesedni. Ügy látszik — gondolta — szereti az otthonát. Elképzelte az öreg orvost és szigorú feleségét. — Meglátod — mondta vidáman a férfi —, milyen barátságos a mi házunk. És anyám úgy főz, de úgy, hogy ... hm ... — Te haspárti vagy? Ezt nem is tudtam rólad! — Mégis — mondta a lány szorongva, amikor feltűntek a falu első házai — mit szolnak majd a szüleid? Az öregek nem szóltak semmit De éppen ezzel a fagyos magatartással adták tudtukra a lánynak, hogy mihez tartsa magát. Ebéd után, amikor az apa átvonult fiával a harmadik szobába, hogy beszélgessenek, Judit egyedül maradt. A háziasszony sürgős teendőkre hivatkozva kiment a konyhába. Odaátról hangokat hallott. A Laciét — ingerültnek, hangosnak, az öregét kitartónak, következetesnek. Nem akart odafigyelni. i Nyílt az ajtó. A háziasszony kávét hozott régi porcelánban, ezüst kanállal. — A férfiak odaát isszák — mondta, ő maga helyet foglalt Judittal szemben. — Régóta ismeri a fiamat? — Vagy fél éve. — Mondja kedvesem, ugye tudja, hogy az efféle orvos-ápolónő kapcsolatok nem éppen tartósak? Judit felelni akart, de akkor berontott Laci, karon ragadta, felcibálta a székről. Nagyon feldúltnak látszott, homlokán lüktettek az erek, és egészen kipirosodott. — Felnőtt ember vagyok! Ebbe a dologba ne szóljatok bele. Nem gondolod, hogy ez nagyon tiszteségtelen, apám?! — Kisasszony — mondta az öreg orvos — legyen magának több esze. A fiam egzisztenciája... — Ezt bízd rám. Majd én megteremtem magamnak. Már kint voltak az udvaron, Juditot szinte belódította az első ülésre, ő maga el sem köszönt. — Mire számítottál? — kérdezte a lány, amikor elhagyták a falut. — Ékre nem. Erre semmi esetre sem. De ne félj, a kettőnk dolgán ez mit sem változtat. Az öregeknek persze eszükben sem volt megbékélni, folyton duruzsoltak a fiuk fülébe. Egyszer bemutattak neki egy lányt. Gyermekkorukban, mint kiderült, már találkoztak. Egyidősek lehettek, Helén is orvos lett. Nem volt szép nő, de jól öltözött, Judit kis ruhái az övé mellett nevetséges holmiknak tűntek. Helén otthonosan mozgott ebben a környezetben. — Látod fiam, ez a hozzád való nő. Okos. művelt. Ketten együtt, mit összehoznátok... Juditot már nem találta olyan vonzónak. Még elmentek néha sétálni, hazakísérte. Egyszer azt mondta neki: — Vehetnél valami rendes ruhát magadnak... — Miből — nevetett a lány — az ápolónői fizetésemből? Amikor megtudta Helént. sírt egész éjjel. Laci mondta el kegyetlen őszinteséggel. Jól esett látni a lány kínlódását. — Szép nő? Mondd, milyen? Szép? — Elegáns. De azt hiszem, nem szép. — Elárultál engem — mondta Judit hajnalban — és megtörölte szemét. Többé nem sírt. T^ci a kórházban tudta meg a hírt. hogy a délutáni ügyelet végeztével mérget vett be. Három embernek elegendőt. — Felírok valamit, Tóni bátvám. Ha elfogj', újra jöjjön el. Kitöltötte a receptet, az öreg a oénztárcája után kotorászott, ő kifelé nézett az ablakon és cigarettára gyújtott. Az esti kártyaparti jutott eszébe. az agrónómusékkal. meg az állatorvossal. Kiszólt a konyhába, a mamának, hogy készítsen szendvicseket és hűtsön be sört. Aztán kiszólt a váróba, hogy jöhet a következő beteg. Nincs szimpatikusabb és egyben sajnálatra méltóbb hölgy cégünknél MásenykátóL Másenyka, Boidunov osztályvezető kartárs titkárnője, s szája, ahogy mondani szokták, alLandóan sírásra áll. Ha csak eszembe jut, hogyan gyötrik nap nap után Másenykát a főnököt váró kitartó ügyfelek, meg a fülsüketítő telefoncsengetések, már borsódzik a hátam. Valamennyien pontosan tudni akarják, hol van főnökünk, mikor jön vissza, mikor logad a szobájában. — Honnan tudhatnám? — hajtogatja majdnem sírva Masenyka. — Nekem nem köteles jelenteni, hogy hova távozik, és meddig tartózkodik szobán kívül. A várakozástól feldühített emberek figyelembe se véve Másenykát, hol óvatosan, hol durván kopognak a főnök ajtaján. — Ej, ej — (akadtam ki latva Másenyka kellemetlen helyzetéi. — Hát meddig mehet ez így" — Mi? — mondta szánté sértődötten Másenyka. — Hát ez az egész komédia. A kapitalistáknál nincs ilyen. Erről már a mi sajtónk is irt! Ott a titkárnő mindig tud mindenről: „Smith úr tanácskozáson van. Tizenegy ora nulla nulla perctől fogad. Ha nem alkalmas az időpont, akkor ezzel a problémával forduljon Johnson úrhoz, harminckettedik emelet, első ajtó balra." Így megy ez ott, Marja Pavlovna! Ez mód felett megtetszett Másenykának, és a következő reggel megállította a szobájából távozó Boldunovot. — Pjotr Szergejevics! — mondta. — Kérem egy percre a türelmét. — Miben állhatok rendelkezésére? — kérdezte látható elégedetlenséggél Boidunov. — Nem tudná velem közölni, hogy mikor jön vissza? Annyian keresik, és nem tudok nekik mit mondani. Ez nekem nagyon kellemetlen. Ez sehogy sem esik egybe a nemzetközileg ismert játékszabályokkal. Boidunov gondolkodóba esett, ö sem akart ebnaradni a nemzetközi színvonaltól. — Nagyszerű ötlet — mondta — Tíz óra harminckor ilt leszek. Másenykát heves öröm fogta el. — A fonók tíz harminckor fogadja önt — mondta a telefonba. — El ne kessen! — önt pedig — mutatott az előtte állóra — tíz óra ötvenkor! Az időpontokat a naplójában is rögzítette. Ez a pontosság az eszelősségig lázba hozta az embereket. és percenként nézték órájukat. A félfogadás idejére a várószoba úgy megtelt emberekkel, hogy a csillár együtt táncolt lélegzetükkel. Másenyka a naptárt nézte, es hatalmas cseppekben hulltak a könnyel. Boidunov nem volt sehol! Na várj csak, kutyaházi — gondoltam magamban, és elindultam keresésére. Nagy hévvel tártam ki a főnök párnázott ajtaját, ám szobája üres volt. Az előszobában tolongott a nép, Boldunovnak meg se híre. se hamva. Nekivágtam hát hétemeletes felhőkarcolónk lépcsőfokainak. Egyenest intézetünk fő-fő főnökének fogadószobájahoz igyekeztem. Az ajtón kívüli tükörnél megigazítottam a nyakkendőmet. hatalmasat csaptam a kilincsre és beléptem. A csillár itt nagyobb volt a miénknél, az égők vakítóbban ragyogtak, es ugy imbolyogtak, mint valami világítótorony. A várószobában egy gombostűt sem lehetett volna elejteni, annyian voltak. — Boidunov elvtárs! — kiáltottam el magam. — Mi szél hozott ide? — hallom valahonnan a tömegből főnököm basszushangját. — Várják önt az emberek — kiabáltam át a tömeg morajlását. — ön rendelte őket oda meghatározott időre. — Tökéletesen tisztában vagyok vele — mondta Boidunov. De engem is időre rendeltek ide. Mégpedig kilenc óra negyven percre. Várok és kész. Ebbe meg nem lehet belehalni... Fordította; Sigér mm Simái iháiy ENEKEK ÉNEKE Veress Miklós /öldfatyol zőldmenyegzö május le menyasszony-május nászajándék-virágok sokszoknyás nyoszolyó-fák színekkel föipántlikázott vőfélykalapok a szélben május te menyasszony-május megáradt tükreid előtt Öltözz nekem mezítelenre míg zeng az ég-föld lakodalom pipacsba jázminba szökj ki velem mindig-voll szeretőddel még meggondolhatod május szagosak vagyunk paráznák még visszaadhatod a gyűrűt szerethetsz czerkarátos szorítással inás-menyasszonya-május meg meggondolhatod szerelmem szól a zene a zöld zene táncolhatunk az idő ellen mégegyszer a forgó ég alatt összeszédülni zuhanásig lehelj mégegyszer rózsát a számba gyönyörűséges pirosat "rzékek évada ifjúságom 'üzes vagyok szirmaim vissza peregnek a múltból virágzóm MÁJUS FÜVÉBEN Uanyatldólve a fűtek tengerében csak az ember látja az eget Arcát szarkaláb cirógatja szépen kezén egy katica lépeget Csak ő Hisz olyan vedtelen mikor hátára fekszik — bármi állal abban nem az a félelem hogy az örömnek ellenállhat haláltól retteg s védi ügyetlen kapalózással megfordult magát s földhöz nyüszítve visszarettci ha kitárt messzeségbe lát Hanyattdőlve a némaságban csak az ember nézi az eget szemében táruló virág van kekké eszmélő döbbenet mintha öröktől itt feküdne mocsokban vérben ölelésben belcindázva földbe fűbe túl a halálon születésen mintha ölve ölelve öletve mintha clhagvott harcmezőn mintha a mindig-mült jelenbe peregne át akár a könny De ö — inosolv örömmé lob** éggel és fénnyel van tele Orgonanyito májusokban ringatja füvek tengere