Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

VASÁRNAP, 1971. MÁJUS 83. 7 MAGAZIN u A MAGUNK KENYERÉN A Szépirodalmi Könyvkiadó B Költök egymás közt című antológiájának folytatásaként megjelentette A magunk kenyerén című antológiát. Az előbbi clm feltétlenül szerencsésebb volt Kiderült ugyanis belőle, hogy poéták írásos összetalálkoztatásának lehet tanúja az olvasó; vagyishogy ifjabb és ismeretlenebb pályatársaik bemutatására, egyben útnak indítására vállalkoztak a kötetben az idősebbek. Az új válogatás címe már költőibb — írhatnánk ezt akár Idézőjelben ls —, s igy inkább csak a szürkés címlap névsoraiból derült kl, hogy ez a gyűjtemény tulajdonképpen az előbb emiitett íolyt&tásftt Szám szerint 14 újabb kőttőt mutat be az újabb válogatás: inkább nevük, mint műveik szerint ismert versírókat. Persze, nemcsak kevéssé Ismertségük sorolja egy rajba a tizennégyeket, hanem az is, hogy szinte valamennyien megírták már első verseskönyvüket, amely azonban csak megíródott, de még nem nyomtatódott kl Megkésett nemzedék, amely rossz Időben próbál nevet s rangot szerezni az Irodalomban? Igen, ezt a csoportot a rosszkor való indulásnak különös át> ka sújtja. Szerep nélküli színészek, pubUkum által alig figyelt magamutogatók..; Verseik java része is erről az emberi, nemzedéki társtalanságról. Indulataik csendes haláláról szól. Feltépik magukat, de sebeik vérzését egyedül figyelik: Ez a helyenként már-már görcsös magamutogatás, én-elemzés adja meg a kötet alaphangját, s kelt az olvasoban nehezen megfogalmazható rossz érzéseket Túlcsordulás, nemcsak versírói, de bizony szerkesztői mértékvesztés — Ilyesmire gondol a válogatás szemezgetője, amint sorra veszi az egymáshoz gondolatban és a szétrobbantott formák leleményes variálásában egyaránt hasonlító verseket Érdesebb hang. a tűlhordás Idején ls megőrzött kamasz-nyerseség? Elvétve váratlan és szívesen fogadott meglepetésként. Miképpen azok a szintén ritka sorok, amelyek a régi nagy mesterek munkált Idézve mutatnak fel egy-egy azonnal megrögződő képet, el nem feledhető poétái leleményt Nagy öröm. hogy a Szegedről „beválogatott" Veress Miklós Írásai sokszor késztetnek megállásra, eltűnődésre, és végül rábólintásra: igen, költő fohászkodik, panaszol, sír, könyörög bennük! Költő, akit: ugyan, mint a tizennégyek közül mindenkit a későn és rosszkor indultak minden terhe visszahúz, de akit éppen e nemzedéki vlsszhangtalanság késztet szép szavú, az indulattól már-már fehéren izzó perlekedésre. Az ő soraiból nemcsak „az az egy ember" szól; látomásaiban nemcsak az úgynevezett értők merülhetnek el. Ha valakinek, úgy neki őszintén kívánjuk, hogy eddig is sikeres költőpályáján jeles útjelző lepyon A magunk kenyerén című, különben kevés örömöt kínáló xialoeatás ^^^^^^^^^^^^^^ Szalai Ferenc VÁZLAT N

agyon erősen harangoztak szombaton múlt egy hete. Minden templomban harangoztak és délben a boltokat is bezárták, Csak a rövid nyelű kis fekete lobogók lebegtekszeleskedtek végig a főúton sorjázó villanypóznák derekán, le egészen a temetőszélig. Nagy temetés volt Makón. Csöndes utcákon nyargaltak végig az autók. Olyan melegen sütött a nap, hogy vibrált a hőség a temetői cserjés fölött. Zihálva szedte a levegőt a szónok és a makói sokadalom tikkadt mozdulatlanságban verejtékezett. De nem mozdult. Megdöbbentően kemény, ősi erő. Fölemelő látvány, némaságával, gyászával. Alltam közöttük, nem bírtam moccanni, pedig menni akartam, a Bírok közti csapásokon, hogy megnézzem a munkásőr-kordon zárta, frissen ásott sírhelyet. Hiába. Csak álltam a kis domb szélén, ahová sodródtam. • Tiszteletadásra mentem oda. Erdei Ferencet sokra tartottam, pedig nem dolgoztam vele. Alkalmi összejöveteleink nemigen indokolták volna a végső búcsúban való részvételt. Egyszer — 1967-ben — egy gyűlést követő ebéden, a pohárköszöntő ürügyén, pörlekedtünk is. Makó fejlődésén — vagy fejletlenségén — akadt fönn a szó. Másképpen láttuk. De ez csak villanásnyi epizód volt Később aztán hivatali munkánk hozott össze bennünket. A tudományos élet fejlesztésének közös gondjából rám akkor a vidék, főleg Szeged dolga jutott Zoltán FUTÓ TANYAVILÁG Hazám! Búcsújáró szegénységeddel Itt vonulok a puszták sívó porában. Távol a falvak és országutak zajától, az imbolygó petróleumlámpák körmenetében. Haragos arcok gyötrelmével, babonás, seszinu szemek szótlanságával, itt vonulok a megbocsáthatatlan magányú sorsok között Fekete kalászok zokognak a dűlők alól. A tanyák felgyújtott máglyáin szalmazsákok tolongó penésze füstölög. Ropognak az izzadtság szagú szobák korhadt ablakai és a láng üvegén át behajol egy agyonhajszolt ló szánalmas feje. Zokognak a fekete kalászok: esendő gyökerüket kis, vézna karú halott csöppségek tartogatják. A nagy temetkezések idején hozzád menekültek, föld, kitakart puha melleidre bújtak. Vajon ki oldozza fel a szegénységet? A szél tornácairól kiabálhattok már lázas mezők. Fiaitok elmennek a városokba, hiába is telepitette egykor Ide, a nyomor végzetes alföldjeire apáikat az elnyomás pásztorbotja. Búza-illatú hatalom, most téged dicsérlek a pusztákról kilábaló szegényekkel, a hold aranytócsáiban álldogáló jegenyéket elhagyókkal, akik az egész országra akarnak rálátni, hogy letelepüljenek végre, hogy hazaérjenek végre. A költő közelmúltban megjelent Egyetlen hangszer c. kötetéből. Veress Miklós KESERVES Erdők egek fatörzsek örökös asszonyaim véres-őlűek bölcsek mint középkori kín tl védtek holtomiglan s nem múló kőre véstek ha lélegzetem elillan akár a nevetéstek hordoztok méhetekben hogyha mint néma Buddha nem lenni támad kedvem kisdeddé kuporodva vagytok Időtlen dallam gyönyör és gyönyörű kések meztelen szivemig villan vakitó pöreségtek öletekben ha alszom földerül majd konok keserűségű arcom mint boldog Ikonok melyek tűnődve néznek a megtiport gonoszra éggé lobogó Ingem ne fogjátok tl vissza elfeledni úgyis késő az elpazarolt évek hétfejű iszonyát oldozzatok föl engem örökös ölelésű iszonyatos anyák A magunk kenyerén című közelmúltban megjelent antológiából. Hogyan is kellene, mit ls csináljunk, hogy a főváros-centrikus viszonyok egészségtelen állapota oldódjék? Akkor még nem volt szegedi biológia, tudománypolitikai koncepció... csak igény volt, sürgető igény. Azt mondta, hogy ő is „ilyen holdkóros", mindig mindennel foglalkozik. Csak ne úgy képzeljem el a tudománypolitikát, hogy néhány egyetemi tanszék szobáiba zárva majd kivirul valami. Az öt várost — Szegedet, Makót, Hódmezővásárhelyt, Szentest és Csongrádot — vegyem számításba. Milyen gyakorlati segítséggel tudom megalapoznl a tudományokat ? Ezek nélkül aligha lehet boldogulni. Fölmerült sok-sok érdekes gondolat és téma, főleg a Délalföldi Mezőgazdasági Kutató Intézet fejlesztésével és a mezőgazdasági tájkultúrák gyarapításával es bővítésével összefüggésben. Egyszeresek azt montíja Erdei Ferenc: ha öreg leszek, Ide jövök vissza, azután maid valamelyik laboratóriumban dolgozom. Lehet, hogy a kutató kiszomborl egységében. Hívtam, hogy jöjjön — azt felelte, hogy hiába akarna, úgysem tudna m<^t elszabadulni. Más alkalommal meg Magyarország újrafelfedezése hozott össze bennünket. A városmonográfiák ügye. Vállalta a megyei városokat és ehhez adatokat, anyagokat gyűjtött ós gyűjtetett. Hihetetlennek tartottam, hogy abból a sok ága-boga gyűjtőmunkából kikerekedjen valami. Népfrontaktivisták, történészek és levéltárosok, párt- és állami funkcionáriusok, hozzáértők és laikusok száz-százötvenes csoportja dolgozott, kutatott, írt, javasolt, és vitázott. Én még csak elgondolni sem tudtam Ilyen alkotói módszert. Fáradhatatlanul járta a levéltárakat, múzeumokat és mindenütt pontosan megmondta: mit és hogyan kell megoldani, előkészíteni. S szinte csudálatos... mindenki dolgozott. Utólag azután már láttam, hogy a lokálpatriotizmusra épített segítség ereje rendkívüli dolgokra képes. Hiszen minden szegedinek, makóinak és szentesinek éredeke, hogy a város újkori negyedszázadáról szóló történet avatottan, hitelesen legyen megírva. Ebben a forrásban összetalálkozott a szerző e segítők nagyon komoly gárdájával. Működésüket azonos ambíció fűtötte. A monográfiakészítés másik épitó eleme pedig a széles körű társadalmi ellenőrzés volt. Ebből a nagy szándékból valósult meg a Város és vidéke. E poszthumusz művét talán százan vagy még többen ls nézték, olvasták kéziratban; pártbizottságokban, és tanácsokban, a népfrontban és a történészek ... ott, helyben olvasták és írták véleményüket, mondták ajánlásaikat ... Sohasem gondoltam, hogy a tévedések lehetőségét a tudományos munkánál ls a gyakorlati emberek közreműködésével minimálisra lehet zsugorítani. Hiszen kérte, hogy ezer szemmel nézzük egyszerre és igazítsuk most, mielőtt kinyomják. Egy alkalommal Igen rosszul volt Szabó János, a makói kommunista veterán. Erdei kérte, hogy vigyük be Szegedre. Így került a II-es belklinikára Idős Szabó János. Mindketten tudtuk, hogy reménytelen a helyzet, de azért — „A" rendszámú Volga gépkocsiján — vasárnap délután a klinika kapujához hajtatott, hogy mégegyszer megnézze az öreg földit. Ott, a professzori szobában akadtunk össze. Furcsa eszmecsere alakult kl az élet értelméről vagy céltalanságáról, amelyben a megalapozott derű, logikai bizonyító erővel Inkább az ő szájából hangzott el. Ott, a halálán levő, súlyos beteg Szabó János ágyától alig két ajtóval odébb. Ennek a beszélgetésnek a képe villant föl bennem, amikor a tévé képernyőjén megláttam a mostani, makói választási gyűlésen beszélő Erdei Ferencet. Ügy tűnt, mintha ült volna a mikrofon előtt (csak később tudtam meg, hogy valóban ülve mondta el gondolatait), t> arcán láthatóan lecsorgott az erőtlenség verítéke. Gondoltam, biztosan fáradt, de az még csak föl sem merüli, hogy ez lesz az utolsó nyilvános szereplése. (Bugár Jánosné, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának helyettes főtitkára a temetés előtti napon azt mondta: szerinte már búcsúzni ment akkor, Makótól búcsúzott.) • A végtisztesség adásánál aztán az ember számotvet magával; miért tisztelem Erdei Ferencet? Azért, mert tiszta ember volt. Már ott, a kis domb lejtőjén megfogalmaztam: azért vagyok itt, mert ez a tiszta jellemű és lelkű ember halálával ide vonzott. S nagyon jóleső érzéssel hallottam Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes szavait: „Emiókét olyan tisztán kell megőriznünk, amilyen tiszta ember volt életében, amilyen hűséges harcosa volt egész népünk közös nagy ügyének, a szocialista társadalom felépítésének." Azt a szót, hogy valaki tiszta ember, lehet, hogy én sajátosan értelmezem. Föltenni egy életet egy meggyőződésre, attól soha el nem tántorodni, megpróbáltatások idején és személyes kellemetlenségek óráiban is ott állni; tévedések és botlások érzékelése után újrakezdeni; megmaradni a származás ivadékának mindenben; gondolkodásban és érzésekben, magatartásban és viselkedésben; úgy élni, mint parázs, soha nem hamvadni és mindig csak tenni és tenni. A magángazda és a téeszparaszt, az akadémikus és a miniszter szavát, észjárását és érzéseit érteni, érezni; véleményt mondani akkor is, amikor a hallgatás a bölcsebb, s vállalni-vallani azt a magatartást, amely az önálló alkotó gondolkodást es cselekvést tartja egyetlen normális létezési formának; az egyszerű járókelők között és velük azonos módon élni a földön és ugyanakkor gondolatokban nagy ívben szárnyalni a hazai sors jobbítása érdekében. E jobbító szándék, persze, tudományosan megalapozott, marxista világfölfogásban gyökerezett Meg aztán, Makő régi szellemi életéből a jó. egészséges gondolatokat átmentő törekvések sikere is vonzó. Talán százszor ifl elkérdezgettem ottan a mögöttünk maradt évtizedbein: hogyan is éltek, s mit akartak a korukkal-sorsukkal békétlen, radikális gondolkozású emberek? Azok, akik nem voltak akkor tudatos marxisták, útkeresők voltak, a változás ösvényeit nyomozták. Szűcs vezérőrnagy találóan Idézte Erdeit ott, a sírnál: „E földből, e talajból itt Makón, a Tisza—Maros táján nemcsak elmúló életek fakadtak. Fakadt néhány olyan is, amely tovább él az időben. Néhány József Attilavers, néhány Juhász Gyula-vers, Móra Ferenc Írásai, néhány vásárhelyi és itteni mester képe és mindenekfelett a nemes gerjedelemmel dolgozó és harcoló soksok ember életének emléke." Így van, mert egy ez a táj: Szegeddel és Makóval, Hódmezővásárhellyel és Szentessel, egy a múltja és a jelene. S ebből a Jelenből sehol sem hiányozhat a múlt egészséges szelleme, ez sohasem mehet veszendőbe, mert akkor önmagunk leszünk szegényebbek; szellemileg és lelkileg is szegényebbek. Erdei nemcsak értette és érezte ezt, de ahol csak tehette, szóban és írásban, szinte beleszuggerálta környezetébe, hallgatóságába. Csak az tudja igazán becsülni a szülőföldet, szülőházat, aki képes mérni és érteni az elődök kinjét és örömét, nekirugaszkodását és aláhullását; akinek idegsejtjében vihrál a múlt és lét egymásba kapcsolódó folyamata. Ezt őrzi Makó, amikor József Attilára emlékezik óvodás és felnőtt; ezt őrzi Vásárhely, amikor térlatokat nyit. Tornyai nyomán új nemzedéket növeszt; ezt őrzi Szeged, amikor Móra és Juhász után itókát, költőket segít a tehetség országútján. Ezt teszik a marxisták, akik múltunk szellemi értékeire mindig is kényesek voltak. E nemes érzelmek Kerfosttésében Erdei Ferenc érdemei igea nagyok.