Délmagyarország, 1971. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

6 VASA&NAF, Wlt MA.rtJS 14= Salad! Adzsindzsai MAGYAR TÁJAK EMLÉKEZETE Nazim Halvas festőművész a háború idején járt Magyarországon. Vázlatai ma i» Őrzik a magyar tájak, az emberek jellegzetes vonásalt — A Krímtől Berlinig vezető út csatái között a legkeményebb harcok számomra a Balaton környékén zajlottak. Az emlékek ma is olyan erősek, hogy úgy tűnik, alig néhány éve éltem át mindezt,. . Emlékek, Ezekkel magyarázható, hogy a 28 áwel ezelőtti események, emberek ma újra életre kelnek a művész ecsetje nyomán. ...Harci feladatról visszatérve a fáradt, éhes katona Székesfehérvár néptelen utcáit járta. Az emberek az ablakok mögül lopva tekintettek ki a zuhogó esőben járkáló katonára. Az egyik házból fiatal lányka futott ki, kézenfogta a katonát, behívta a házba, ahol egy jóságos arcú öregember fogadta. A távoli, Fekete-tenger melléki Abháziéból jött fáradt katona legszívesebben apónak szólította volna. _ A szülői ház elhagyása óta még sehol sem éreztem, hogy olyan nagy szeretettel fogadtak volna, mint Kajászó Eszter és nagyapja. Később Eszter elszaladt a tanítónőért, aki valamit tudott oroszul, így aztán Nazim is sok mindent hallott, megismert Magyarországról. — Néha arról Is megfeledkeztem, hogy idegenben vagyok. Amikor pedig el kellett válnunk, úgy kísértek el, mintha a nagyapám és kishúgom jött volna búcsút inteni. Eszter. Nazim Halvasnak csak fiai vannak. Abháziéban mégis nevelkedik egy Eszter, a művész unokahúga, akinek az ő kérésére adták ezt a nevet. Eszter és nagyapja is ott látható a művész képein... Amíg Budapestet elérte, Halvas kétszer megsebesült, s mindenütt a helyiek kötözték be először sebeit. Nem sikerült megjegyeznie minden nevet. Ha Pécsett netán mégis elolvassa ezeket a sorokat Varga Laci és testvére, Ilonka, tudják meg, negyed század múltán sem feledte el őket az a volt szovjet katona, akit oly szívesen láttak. Halvas most kiállításra készuL A háborús veterán művészek moszkvai tárlatán magyar barátainak emlékét idéző képekkel vesz részt. Kiss Attila Két rajz AFORIZMÁK Az embert mindenképpen becsapják. Otthon a felesége, a boltban a kereskedő, a hivatalban a főnőké. Végül önmagát csapja be azzal, hogy mindez nem is igaz. A házasság olyan, mint a vonat, amely sohasem azon az állomáson áll meg, ahol le szeretnénk szállni. Ne nézd le a gyalogost, még a sakkban sem. Ha egy csók oly sokat mond, miért fecsegnek annyit a nők? Nem is Olyan fekete az ördög, amilyen tarkák az angyalok. A pénztárca sokszor sokkalta nagyobb csábító a tulajdonosánál. Ha borban az igazság — ml van a pálinkában ... Ne a kulisszák mögött ügyködjetek — nem vagytok színházban. Egyesek azért viselnek fehér kesztyűt mert piszkos a kezük. Asszony! Ha tündétszép is vagy, még nem kell tündérmeséket mondanodl A hálóba került hal elkezd gondolkodni! A szállóigék olyan mondások, melyeket nevezetes személyiségek haláluk után mondottak. Három dolog van, amit egy nő a semmiből is tud csinálni: saláta, ruha és családi jelenet. A házasság nem békés kikötő. Megerőltető és veszélyes tengeri utazás. Figyeljétek meg. mit csinálnak a gyermekek, és azt tiltsátok meg nekik! A ló az egyetlen állat, amelybe szögeket verhetünk. A hallgatás nem azonos a megértéssel. Nem elég, ha valakinek esze van. Legyen még annyi esze. hogy ne legyen belőle túlságosan sok. — Mit mondott a bácsi? — érdeklődik papájától a négyéves Tomi. Álldogálnak az úttest buckái között, a munkások serénykedósót figyelve. Az egyik gázcső sehogy nem akart csatlakozni, s emiatt megjegyzést tettek az anyjára (!) Tomi papája „süket". — Mit mondott a ... — Nem tudom, kisfiam. De ha te ilyet mondasz, úgy a szádra csapok, hogy kiesik a fogad! — csattan fel a válasz. Na, legalább most biztos lehetek benne, hogy a bácsi azt cifrázta. Szülői értekezleten mondja a tanító néni: — Három kisfiú beszélgetett a folyosón. Nem ismétlen, miket mondtak. Mind a három aláírnivalót vitt haza az ellenőrzőjében. Nagyon kérem a szülőket, figyeljenek rájuk és beszéljék meg velük... — Honnan a..., akarom mondani: kitől hallják ezek a taiknyosok? — háborodik fel egy apa. — És ugyan tessék már megmondani, mi a jézust mondjak neki? Biztosan az iskolában hall ennyi ... Szóval: ilyen csúnyákat. A többiektőL A tanító néninek csak a szeme kérdez: biztos?! Mondjuk, mondogatjuk mi is, -kötőszó helyett is. Minap a parkban hallottam, hogy egy három év körüli kisfiút oktattak a nagyok. Pösze volt a lelkem, sehogy nem sikerült még az ,.alapszavakat" se megtanítani neki. „MIajd kérdezd meg apucit!" — nevettek a kamaszok az alighanem életre szóló lecke után. De honnét tanulták ők? A nyelvtudomány mai állása szerint, a nyelvtudás nem velünk született; a kiskacsa azonnal tud úszni, a kisgyermeket meg kell tanítanunk beszélni. Magától is megtanul ülni, állni, járni, de beszólni azon a nyelven fog először, amelyet környezete tanít És azokat a szavakat ls használja. És mi mondjuk, mondogatjuk is, kötőszó helyett is, hogy... S aztán mikor először mondják — pöszén és ügyetlenül — olyan átütő sikerük van, hogy a nagymamától a fűszeresig mindenki azon derül, milyen aranyosakat mond a gyerek. Majd minden napra jut egy kedves, cifra bemondás. Ez a mai i gyerekszáj. — Nem szólok rá, nem akarom ugyanis, hogy rögződjenek a gyerekben ezek a kifejezések. Ha hangsúlyozom, mit nem szabad, annál inkább megjegyzi — j meditál egy anyuka, j Tomi papája például kij jelentette: — De ha te ilyet mondasz, úgy a szádra csapok, hosrv kiesik a fogad I Mire a kisfiú: — És a bácsinak ki csap a szájára? P Szőke Mária Berkeez Éva Kagyló Lázár Ervin VADSZAMÁR ÉS VIGYORI GYEREKSZÁJ? Nem egy röhej, tanár úr, hogy a villamoson behúztam a nyakam? Közel húsz év után?! Ámbár lehet, hogy nem is Ön volt Mindenesetre a keskennyé préselt száj, a rágóizmok határozott dudora, a gödrös, előreugró áll önre emlékeztetett. Hej, szép grafitevő múltam, hogy a nyakamba hullott! Talán meg kellett volna kérdeznem, miért éppen hajmáskéri vadszamaraknak hívott bennünket? Akkoriban megnéztem egy állattani könyvben a vadszamarat Pokolian gubancos, a szokár sósnál némileg nagyobb fejű állatot ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szövegnek ama kitétele, mely szerint a gubancos szörnyeteg lényegesen értelmesebb domesztikált testvérénél. Mindemellett a könyv Hajmáskérről egyetlen szót sem ejtett. Ettől függetlenül, elképzelésemben Hajmáskér még ma is lapos, füves, fás, Serengeti-szerű pusztaként él, ahol gubancos vadszamarak rohangálnak. Csak éppen a vadszamarak a szokásosnál valamivel nagyobb feje helyett gyerekfejek ülnek a lobogó sörényű nyakakon. A következő megállónál villámgyorsan leszálltam a villamosról. pedig sietős lett volna az utam. ön azt mondta egyszer: — Majd ha felnőtték, hajmáskéri vadszamarak, megköszönitek ezt nékem. A tízéves vadszamarak rettegve ültek a politúros padokban, és sajgó fejüket tapogatták. Ami azt illeti, ma is csodálattal kell adóznom, tanár úr, kimeríthetetlen leleményességének. Az áll bal kézzel feltámasztva, jobbal villámgyors pofon, s mi-, előtt a vadszamár lélegzethez jutna, visszakézzel pont az i-re. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (feltámasztás jobbal, pofon ballal), sokkal jobban fájt A gyűrű miatt. Talán tetszik még emlékezni arra a dromedár pecsétgyűrűre? A koki sem volt kutya. Jól betrenírozott, maximális technikai biztonsággal elvégzett művelet. A vadszamár pajeszát fölfele méltóztatott húzni — szerencsétlen valami csoda folytán szeretett volna a plafonig kinyúlni —, csodák azonban nincsenek, mindössze csak lábujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus pillanatban ön villámgyorsan elengedte a hajcsomót, s ugyanazt a kezét ökölbe szorítva úgy kólíntott bennünket kupán, hogy az eget is nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép. „Az x-i iskola ötödik osztálya". Többen kopaszon virítunk rajta. Biztos lehet benne, tanár úr, ez a koki miatt volt! S rendelkezett még ön rajztáblával és fejesvonalzóval. Szerencsére taglóval nem! S az különösen szép produkció volt. mikor a tanár úr a fejek magasságában oldalra hajtott rajztáblával végigszaladt a sor mellett. Hátulról előre. Ha a vadszamarak feje zenei hangot ad — ez bizonyára rendkívül muzikális kínzási módszernek bizonyuL Szegény nagynéném! Máig sem tudja mivel magyarázni periődikus péntek reggeli rosszullé tűmet. Pedig csak az órarendre kellett volna néznie: Első-második óra: „Rajz, a műalkotások ismeretével". Gyűlöltem a rajzot és a műalkotások ismeretét. A vlzfestékek és színes ceruzák láttán remegni kezdett a kezem. Egyébként nem használt sem a grafit, sem a kréta. Mindössze csak néhány évvel fiatalabb unokaöcséim előtt szereztem csorbíthatatlan tekintélyt azzal, hogy csütörtök esténként feketét tudtam köpni. Lázas, sajnos, sohasem lettem. Maradt hát a színész alakítás. Idővel a görcsök mesteri előadójává váltam. Ezek a pénteki görcsök 9.30-kor minden további nélkül megszűntek, s vágtattam az iskolába. A többi tárgyat ugyanis szerettem. Vagy a többi tanárt... Éten még nem gondolkoztam. Most is rohanok az utcán. Felnőttként, nyugalmazott haimáskéri vadszamár — grafitevő-, és görcs-színművészként... és itt dobol a fülemben, hogy „egyszer majd megköszönitek ezt nekem". Megköszönni? Az x-i iskolától boldogan búcsút véve Bonyhádon magán vizsgáztam. Mikor a rajzra került a sor, remegni kezdett a térdem, elfehéredtem, mintha akkor ütött volna ki rajtam a nevezetes grafit-evéseim hatása. Gyűlölködve néztem a fehér rajzlapot, a rajztáblát legszívesebben odavágtam volna. Az ottani rajztanár — ha jól emlékszem, Palkó volt a vezetékneve — a hátam mögé állt. — Na, mit vagy begazolva, öregem — mondta —, menni fog ez, — és a kezét egy pillanatra szelíden a fejemre tette. És képzelje, tanár úr, ment! Ügy éreztem, az életemet ls hajlandó lennék eltölteni e mögött a rajztábla mögött. Rajzoltam mint egy táltos... és fülig érő szájjal mosolyogtam. — Mitől vaui ilyen jókedved? — kérdezte a tanár, s mikor erre is csak vigyorogtam, ő is elmosolyodott és nagyon kedveser azt mondta: Vigyori. — Tetszik érezni a különbséget: „Hajmáskéri vadszamarak" — „Vigyori". Annak a bonyhádi rajztanárnak van mit megköszönni. Mikor hazaértem, az egyik házbeli srác fakanállal kétszer rámlőtt. Jól célozhat, mert rámüvöltütt: összeesni! Mit tehettem, nekitámaszkodtam a lépcsőkorlátnak. A fakanaJas hős diadalmasan odavágtatott, a biztonság kedvéért még egyszer hasba lőtt. — Mondd, Zoli, vernek téged az iskolában? Bámész, értetlen szemmel nézett rám. — Ügy értem... — Csönd! — szakított félbe —. nem érted, hogy le vagy lőve?! Nem dumálsz! Természetesen nem dumai tam.