Délmagyarország, 1971. április (61. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 97. szám

VASÁRNAP, 1971, ÁPRILIS 25. 11 MAGAZIN Lázár Ervin SZANDÁL László Anna HULLÁMVERÉS Nagyterem egy bankféle szervnél. Csak így, pongyola megjelöléssel, nehogy felismerjék a szereplőket. A padon várók és várók a niunkapuitokkal szem. ben. Egy tagbaszakadt tisztviselő veszekedetten dolgozik. Küzd a hullámveréssel. Hozzá-hozzácsapódnak az ügyfelek, nem fogynak ki. Telefonja percenként, télpercenként csenget. Mondatait nem tudja befejezni. Tőle jobbra Pettyes. Húsz-huszonhat éves, szépnek mutatkozik. Kávébarna ruháját keskeny pánt tartja, melle kibuggyanni készül. Ne aggódjunk, vállán nylonkendő. Ritkaszövésű, átlátszó, fehér fátyol, elszórt barna petytyekkel. Erről neveztem el a lányt. A kendő szálldos, az a főfoglalkozása, hogy sokat sejtessen. Húst, keblet, de habosan, légneműen. Pettyes állandóan játszik vele. Meg a karkötőjével, amely hangosan csörög. Meg a hosszú, lógó fülbevalójával, amely hányja-vetl magát. Minden egyes férfiügyfél számara beveti a búbájmesterséget. Nagy a selejtszázalék. Sok a szürke, rohanó és türelmetlen férfi. Nem, nem mind rezdülékeny. De próbálkozni kell. Petytyes maga nem szelektál. A férfi az férfi. Pettyes mosolyog. Ám ez így semmitmondó. Nyílt, akadozó kedvvel csillogtatja a íogát. Rejtélyes, zárt negyedmosollyal visszahúzódik. Majd lágy szeretet a száján, aztán életigenlő derű, aztán kamaszlányos, gunyoros kaccanás. Változik, szünet nélkül váltakozik. A pózok is gyorsan váltják egymást. Ráhajlik a pultra. Lábát keresztberakva leül. Féloldalra dől a telefonhoz, és a kagylóval csókolózik. A mozdulatok csiszoltak, hangulatteremtők, szinte művésziek. Petytyes elvetélt filmszínesznő. Nincs megállás. Sem a felhívó villódzásban, sem a tagbaszakadt tisztviselő könyörtelen hajszájában. Ugyanis két ember munkáját végzi, mert Pettyes, amint meghallgatta a maga ügyfeleit, átcsúsztatja őket Tagbaszakadthoz. A nőket azonnal. A férfiakat a varázsolás után. Gyanítom, hogy Tagbaszakadt is érdekelt Pettyesnél, másiként javítana a helyzetén. Már szédülök, amint a kétféle szakadatlan mozgást figyelem. A Tagbaszakadt robotját és Petytyes búbájmesterkedését. Hajlott néni áll a lány pultja elé. Pettyes meg se szólal, kurta Intéssel tereli a nénit a szomszédba. Felháborodom, hogy így elbánik az öregekkel. Ekkor észreveszem, hogy a következő ügyfélnek sem jut több egy kurta intésnél, pedig ő jó képű fiatalember. Mi ez, mi történt?! Pettyes magába roskadtan ül. Nem szép. így mozdulatlanul: merev lárvaarca van. A ruha, a kendő és a fülbevaló bambán, ügyefogyottan lóg rajta. Valahogyan kevésbé vonzó, mint a legegyszerűbb, semmi-különös fiatal lányok. Pettyes kimerült. A motor átmenetileg lejárt. Üev látszik: a tömegméretű hódítás fárasztóbb, mint a tisztviselői munka két ember helyeit. Mert Tagbaszakadt most is mcgveszekedetten dolgozik. Küzd a hullámuerésseL — Ragasztott? — kérdeztem gyanakodva az elárusítőnőt. — Egy pillanatig se féljen, úgy kihúzza ez magának a szezont, mint a pinty — mondta fölényes mosollyal. — Garantálom. Akkor jó. gondoltam, ha garantálja, akkor ide vele. Mert különben nagyon szép kis szandál volt. Száztizenkettőért. Mindez kedden történt. S ahogy kiderült, a szezon a rákövetkező kedd utáni péntekig tartott. Mert.akkor egy óvatlan pillanatban szépen szétment a szandál. Kliff-klaff ... ilyen vidám hangzatok mellett battyogtam haza. — Kérem, valami a lábára akadt — mondta egy úr. — Tudom, a szandálom — rebegtem neki. Es most mit csináljak? — kérdeztem bávatagon. Szerencsére a húgom mindeni tud. Megnézte a rokkant szandalt es lóiKiállott: — Vissza viszed és a poiajukbu vágod! Igenis a pofajukba — mondtam harciasan. Mindenesetre masnap fölhúztam a téli cipőmet — meztélláb ugye mégse! De pofábavagasra nem volt Idom, mert egyebirant nemcsak cipővásárlással töltöm az időmet, hanem dolgozom is. Sajnos. Szóval nem értem rá. Harmadnap se, negyednap se. Ötödnapra átszerveztem a programomat, délelőtt megyek pofábavágni. A villamoson jutott eszembe, hogy otthonfelejtettem a szandált. Aííene — gondoltam — aki ilyen feledékeny, mi a fenének vásárol lábbeüt. Egy hét múlva mégis sort kerítettem rá. Délelőtt kilenckor beugrom — gondoltam. De csak a kirakatba ugorhattam volna fejest, mert a bolt fél tizenegykor nyitott Maradt a délután. Emelt fővel bevágtattam. Na most! A hölgy, aki garantált, nem volt ott, helyette egy gróf külsejű fogta meg a szandált. Lógatta a két ujja közt, mint egy döglött patkányt. „Nocsak, mondta, ez nem ránk tartozik, elmegy szépen a reklamációs osztályunkra, ennyimegennyi, és ott". A döglött patkányt, akarom mondani a szandált a markomba nyomta. Aznap már nem volt időm reklamálni. Másnap se. Harmadnap se. Csak negyednap. Akkor volt félóra időm. Kicsit izgatott lettem, amikor megláttam a sort. Harmincketten álltak előttem. Harminckét pár rokkant cipővel. — Nono — mondtam —, ez legkevesebb negyven perc. Órabért is kérek majd a cipőgyártól. Ha kiemelt órabért adnak a szakadás miatti fölösleges időtöltésért, vehetek még egy pur szandált. Tartaléknak. A kettő csak eltart egy hónapig. Tervezgettem, hogy tarisznyát is veszek. Abban fogom magammal hordani a tartalék szandált. Ott elöl meg vitatkoztak. — Maga ebben esőben mászkált — mondta a reklamációs iroda vezetője egy kövér pasasnak. — De asszonyom, hogy képzeli — tiltakozott amaz —, külön egy nejlonzacskót hordok magammal, arra az esetre, ha esik az eső. Olyankor levetem a cipőmet és abban viszem magammal. Ki hallott már olyat, esőben cipőt viselni! Többen röhögtek, a pasas cipőjét gyorsan bevették. Azazhogy — gyorsan? —, kiállítottak több blankettát, aláírták, a pasassal is aláíratták, bevezették egy főkönyvbe. Na szóval, így valahogy. Maradtak előttem harmincegyen. Na, nem. Az órámra néztem. ennyi időm nekem nincs. Majd ha kiveszem évi rendes szabadságomat. Ide jövök üdülni a reklamációs irodába. És elhúztam a csíkot. Igen ám, de most mit csináljak. Pofonegyszerű — gondoltam —, megcsinálom magam. Világos, Nagy Péter cár létére maga csinálta a csizmáit, éppen én ne tudnék akkor megjavítani egy koszos szandált! Vettem egy tubust. Az volt ráírva: mindent ragaszt. Ez azért túlzás — gondoltam —, hogy mindent ragaszt, de azért megpróbáljuk. Nagy gonddal némi ragasztót nyomtam a lyukba és a pántot visszatoltam a helyéire. Le kell nyomtatni, villant az agyamba. Mivel? A szekrénylábbal. Világos, a szekrénylábbal. ökonomikus, precíz munkával megemeltem a szekrényt, és lábbal alácsúsztattam a szandált. Ez elég nehéz volt, mert nem sikerült odacsúsztatnom rögtön, ahol nyomtatni kellett. Csak a huszonnegyedik emelésre. A jól végzett munka örömével aludtam el és kellemes izomlázzal ébredtem. Most már ml sem egysze-. rübb, mint a következő művelet. Megemelni a szekrényt és ügyes lábmozdulattal kirúgni alóla a szandált Az első kísérlet után rá kellett jönnöm, hogy a ragasztó méltatlan volt tegnapi tamaskodasomhoz. Ha mindent nem is, mindenesetre szekrénylábat szandálhoz ragaszt, szűrtem le a tapasztalatot. Áthívtam azt a szomszédot, akivel jóban vagyok, mert egyedül nem boldogultam. Vele se. így aztán ki kellett békülnöm a másik szomszédommal, akivel viszont haragban vagyok, mert legalább hárman kellettünk. Lám, mire jó egy rossz szandál! A két szomszéd és egy balta segítségével sikerült eredményre jutnunk. Igaz, a szandálon vegleg ottragadt egy kis szekrényláb, a szekrénylábon meg egy kis szandál, no de az volt a fő, hogy egyben volt a szandál. Vidáman fölhúztam. Délután kettőkor azonban megéreztem, hogy valami baj van. A szandál... Reméltem, hogy gyári ragasztásánál ment szét, s az én mestermunkám állja a sarat. Ügy néztem meg, ahogy a huszonegyezők szokták gusztálni a lapot. Sajnos, azonban az én ragasztásomnál ment szét. Taxival mentem haza. Nekem ne mondja mégegyszer senki, hogy valami a lábamra akadt! Csakhogy otthon nem tudtam levetni. Hozzáragadt a zoknimhoz, a zoknim meg a lábamhoz. Ollóval kellett lenyírni. Nem volt mit tenni, a szandált szép ivben kihajítottam az ablakon. (Másnap a házmester följelentett közterület beszennyezése miatt.) S ha most valaki azt hinné, dühös vagyok — téved. Mert hiszen irtó jól szórakoztam. Hol kapok én a száztizenkét forintomért ennyi izgalmat, humort, eredeti ötletet, váratlan fordulatot? Sehol. De azért legközelebb nem veszek szandált. Inkább fogom azt a rongyos száztizenkét forintot, és eleve azt vágom ki az ablakon. Andrássy Lajos MEGVÁLTOTTÁL £n vad kamasz arcodhoz dörgülödzvc: milyen voltain? és milyen összetörve? Tc láttad csak Tc őrzöd minden ráncát arcodra vésve arcom húsz változását! Milyen vagyok? Lehet szerelni így is? Születésnap: újjászüleltem én is? IIüsz év után felitökből földet érve nem hullok lásd elölted így se térdre csak hosszasan nczem szemedben arcom: megfárad lam! Fejem öledbe hajtom s míg átölelsz csak magamnak motyogva mondom: óvtál s így maradtam maradva... Megváltottál: dühöd s türelmed védett formálgaltad szívem míg ilyenné lett hozzám forrtál belém ivódtál végül észrevétlen hogy immár nálad nélkül nem lehetnék az mivé lennem kellett... S szültél nekünk megtartó bölcs szerelmet. CSONGRÁD MEGYE ÍRÁSBAN ÉS KÉPBEN Berkecz Éva Virágok Manapság nem félünk már kimondani, sőt, alkalomadtán meggyőződéssel, hirdetjük, hogy aki nem szereti szűkebb pátriáját, az nemigen szeretheti hazáját, igaz internacionalista sem lehet. Ha azt a mikrovilágot, mely közvetlenül körülvesz bennünket, képesek vagyunk az egészbe helyezni, nem a többi fölött, hanem a többivel együtt tisztelni és szolgálni, akkor a lokálpatriotizmus erénnyé, munkánk hajtóerejévé válik. Az a Csongrád megye című album, mely a megyei tanács végrehajtó bizottságának kiadásában a közelmúltban napvilágot látott, éppen ezeket az érzéseket, gondolatokat segít kibontakoztatni bennünk. Célját és eredményét tekintve is messze túljut áz idegenforgalmi kiadványok színvonalán: évezredek távolából indulva egieszen a rnáág — sőt egy kicsit a jövőbe nézve is — summázza e tájék embereinek életét és alkotóerejét. A vállakózás rangját, a képeskönyv alaphangját már a bevezető megadja, melyet Apro Antal, a kormány elnökhelyettese irt. íme, egy passzus belőle: „Az itt élö lakosság annak idejen megismerkedett a nélkülözéssel, az embertelenséggel, túrta a nagybirtokos vagy városi földeket a betevő falatért: tolta a kubikostalicskát, vitte a sokszor üres kubikostarisznyát a szélrózsa minden irányába... A felszabadulás óta azonban szinte új otthont alapított a megye lakossága: a saját otthonát. Magáénak tekinti ma már a mezőgazdasági és ipari üzemeket, azonosítani tudja saját maga. valamint megyéje, illetve az egész népgazdaság érdekeit." Ennek jegyében szerkesztették az albumot, írásba és képbe foglalva a megye múltját, Iparának, mezőgazdaságának, kulturális életének és a lakosság életkörülményeinek fejlődését A szerkesztő bizottság — Hantos Mihály vb-elnőkhelyettes, dr. Dömötör János, a vásárhelyi Tornyai múzeum igazgatója, Miklós Sándor, a népművelési tanácsadó vezetője, Papp Zoltán, a Csongrád megyei Hírlap szerkesztője, dr. Pataki Antal, a megyei tanács tervosztályának és dr. Petrik István, pénzügyi osztályának vezetője — alapos és szép munkát végzett. A könyvet természetszerűleg elsősorban a fényképek „viszik", a neves fotóművésznek, Gmk Károlynak és a Csongrád megyei Hírlap riporterének, Enyedi Zoltánnak alkotásai. A Gink-fotók jó átlagszínvonalon készültek, de művészi szempontból általában nem okoznak izgalmat a szemlélőben. Ügy tűnik, hogy csak az „agyonfotózott" szegedi városkép keltette fel igazán művészi érdeklődését, itt tudott olyan extra szép képéket produkálni, mint amilyen Pásztor János díszkútjáról vagy a Klauzál térről készült. Néhány keveset mondó ipari-üzemi kép, vagy például az elektromos távvezetékről vagy a szentesi strandról készült fotográfia hiányát bizony el tudtuk volna viselni. Enyedi Zoltán légifelvételei — mint más kiadványokban — itt is örömet okoznak. A magasból készült tájak, városképek a dolog természetéből adódóan egy kicsit mindig megszépítő messzeségből, új oldalukra! mutatják be lakóhelyünket. Feltétlenül elismerést érdemel a Kossuth Nyomda szép munkájáért, de gyorsan fejlődő életünkben szinte kétségbeejtő az a lassúság, amely egy-egy mű „átfutását" jellemzi. Az előszó 1969 októberében kelt, a könyv most áprilisban jött ki. Másfél év alatt nemcsak sok ú.1 alkotással, megemlíteni, lefényképezni valóval gazdagodott a megye, hanem eppen most közigazgatásilag is szerves részévé válik a megyének Szeged. Nyilván a szerkesztés elvei ls módosultak volna ennek tudatában, esetleg nem kap külön fejezetet Szeged, hanem beépül a többi anyagába, de mindenképpen nagyobb teret kap például ipara, kulturális élete, amely mégiscsak legszámottevőbb Csongrád megyében, sőt köztudomásúan túlsugárzLk a megye határam is. A Corvina Kiadó hozzá ülő nívón hozta ki ezt a könyvet is, elegáns, reprezentatív kiállításban. Sajnos elegáns a példányszáma: 6150, és reprezentatív az ára is: 163 forint. Elsősorban közületeknek való, ajándékozásra szolgáló mű lesz így belőle. Ha annak szánták, akkor máris előállhatunk az óhajjal: jó lenne Csongrád megyéről mielőbb kézbe kapni egy olcsóbb, de arnenynyire lehetséges, hasonlóan tartalmas és szép könyvet. Fchcr Kálmán