Délmagyarország, 1971. március (61. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-28 / 74. szám

YASARNAP, 1971. MÁRCIUS 28. 3 T. Nagy Irén Fényben Galambos Ferenc MILYEN IDŐS A REKLÁM? ST2 AZ EGYETEMEN JÓ LESZ A reklám úgy él az emberek tudatában, mint a kapitalizmus ós a megnövekedett árutermelés szülötte. Való igaz, hogy mint komoly közgazdasági tényező, nagyobb jelentőséget csak a kapitalizmus kialakulásával szerzett magának, és szerepe, főleg az úgynevezett „fogyasztói társadalmak"-ban ma már szinte nélkülözhetetlen (s ezt az egyes országokban a reklámra fordított és évről évre növekvő, elképesztően nagy pénzösszegek bizonyítják), kezdetleges formában már az ókorban jelentkezett. Az ókor a reklám céljára elsősorban magát az embert vette igénybe a kikiáltók személyében. (A mai rádióreklám is ezekben tisztelheti ősét.) A kikiáltókat megtaláljuk már az egyiotomiaknál, a régi zsidó államban, a görögöknél és a rómaiaknál egyaránt. A görökök karyxnak, a rómaiak praeconak nevezték őket. Hivatalos személyeknek számítottak, de nemcsak gyűlésekre, szavazásokra, ünnepi játékokra hívták össze a népet, hanem kereskedelmi célú árverésekre is. A kikiáltó személye a római mitológiába is belekerült. Apuleius említi egyik elbeszélésében, hogy amikor Psyche elveszett, Venus Mercurt, a kereskedelem (és a tolvajok) istenét szólította fel, hogy kikiáltók által kerestesse. Az elbeszélés még a megkeresés szövegét is közli. A kikiáltók persze a legszerényebb emberek közül kerültek ki, és sok tudomány nem kellett hozzá, csak harsány hang. Martialis római költő, egy apának, akinek buta fia volt, azt javasolta, hogy adja a fiát kikiáltónak. Az írás megjelenése után ezt is csakhamar a reklám szolgálatába állították. A Louvre papyrusgyűjteményében található az az i. e. 145-ből származó irat, amely Letronne fordítása szerint két Alexandriából megszökött (és gazdaságilag komoly értéket képviselő) rabszolga elfogására hívja fól a közönséget. Valószínűleg nem hirdetményként szolgált, hanem csak a kikiáltók által elmondandó szöveget tartalmazta. A cégér, amely egy-egy Ipar vagy kereskedelmi ág jelvépye volt, ugyancsak egyike a legrégibb reklámfajtáknak: a középkoron át napjainkig fentmaradt. Főleg a nagyrészt Írástudatlan gmh ereket világosította fel arról, hogy mit hol keressenek, melyik iparos mivel foglalkozik, melyik bolt mit árul. Ökori alkalmazásának írott és tárgyi emlékei is szép számmal akadnak. Már Aristoleles utal rá egyik i. e. 350-ben írott munkájában: „A jól ismert jel ott fügött házának homlokzatán". A legrégibb cégért egyébként Memphis mellett. Serapeum közelében találták és egy i. e. harmadik századbeli álomfejtő üzletére hívta fel a figyelmet. A cégér templomhomlokzatot utánoz, teteje két egyiptomi nőt ábrázoló kariatidán áll. A kőlapra fekete festékkel egy oltárt s egy Ápisbikát festettek; felirata Johannes Vahlen 1900-ból származó megfejtése szerint így hangzik: „Én, egy krétai, megfejtem az álmot az istenség megbízásából — Bízd magad Tychére". (Tyche egyébként a véletlen istennője volt.) Az i. u. 79-ben a Vezúv kitörése által elpusztított Pompeji feltárása alkalmából több cégér került napvilágra, majd múzeumokba. Legnagyobb részük az i. u. első században készült. Ezek a cégérek vagy festett táblák, vagy kő-, illetve terrakotta reliefek. Egy tejkereskedő a fürdőben hívta fel a látogatók figyelmét üzletére. Egy pék cégére szamár által hajtott malmot ábrázol. Egy borkereskedő üzletének oszlopán elhelyezett domborművön két embert láthatunk: az egyik amforát visz a vállán, a másik pedig Bacchus képében szőlőt présel. Előkerült hentescégér is (kődomborművön öt sonka egymás mellett), vendégfogadó „cégtáblája", amelyen a korcsmáros bort önt a pohárba. Némelyik cégéren már a tulajdonos nevét is megtalálhatjuk. Az „Elefánthoz" címzett vendéglő cégérén egy kis emberke elefántot vezet, és felirata azt is elárulja, hogy Sittius, a vendégfogadó tulajdonosa „hospitium hic locatur. triclinum cum tribus lectis et commodls" — azaz a kérdéses fogadó három kényelméé szobával rendelkezik. Ugyancsak nyilvános fürdőben hirdetett egy gladiátoriskola is, azonban — mint ahogyan a feliratából kiderült — nem annyira iskola volt, mint inkább a gladiátorok, matrózok, kézművesek találkozóhelye. „Semmi sem új a Nap alatt' — mondja egy régi bölcs mondás. Ha visszatekintünk a reklám kezdeteire, igazat adhatunk neki. M

indennap korán indulok hazulról, fél hét körül beérek. Az ebédlő-öl löző-melegedő egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszországban él. Mindenképpen azt akarta: maradjak nála. majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorított, így eldőlt a további sorsom. Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról veri a havat. Neveket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasat hordanak! — Én is? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — Á, maga a területi ÁBbizot.tság soros elnöke lesz! — Az mas! — emelem meg a sapkámat Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasszal az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkozva baktat, szinte tudom, hogy valamire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok? — Zalai vállat vont, dörmögött valamit. — És te? — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem: megmondhatom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán, ha leülünk valahol! — Nem beszélsz? — sürgette Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —. szülési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — N emberek! — Sóhajtott Hoi „a. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy maradhatsz segédmunkásnak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az állapotom. Megint habozom, megmondjam-e nekik mibe fogtam? Talán meg sem lepődnének, készültele rá. Tapasztalom, hogy hullámzanuk bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendegnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk volna a rakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai. Közben láttuk, hogy két autó érkezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat. — Ez a finom dolog! — mutatott rajuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. — Utadban vagyok? — Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közelünkbe kószáltak, s hallottul:, hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, én ülök a fülkéjében és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már akkor? Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg —, a központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth. — Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondtta, maga tudja, miért. — Szóval tudod? — nézett rám Horváth. — Sejtelmem sincs — vágtam ki ingerülten, elvörösödve. — Legyen szíves, mondja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek. — Jöjjön ki, ha akar valamit! — Valójában nem mertem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? — hajolt hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! — Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért. — Az oktatási felelős — mondtam zavartan. Kovács közben odaért, hangosat köszönt. Nekem azt mondta: — Szervusz. — A másik kettőnek: — Jó napot, szaktársak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. A leglelkesebben én feszegettem, buktattam, gurítottam a tekercseket. Egyébként mindig ilyen elmélyülten tevékenykedtünk, ha idegent tapasztaltunk a közelben. — Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dörmögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk, ősszel mehetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepetten fogadták a beszélgetésünket. — Hát akkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bizonytalanul. — Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszont látásra! — Intett Horválhéknak, aztán elment. Percekig némán pislogtunk egymásra, a halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! — örültem, hogy tréfálkoznak, megkönnyebbültem. — Azt hiszed, én most oda vagyok, mert szervuszt mondott? — vidámkodtam. és Horváth valiára tettem a kezem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblüs hangon. — Egyre kevesebb a melós, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? _ Minden szavad arany! — Ne marháskodjátok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj', ha valaki többet akar? — Te, álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasak nekem ugrott. Kisiklottam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, hozzám vágta Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve, ictenyerel lem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó meszszire elvágódott. Feltápászkodtam a könyökű re, vártam, hogy mit fog csinálni? Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutottam hozzá, megérintettem a karját. — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon —, fejezzük be. Neked volt igazad! — Még mindig nem mozdult, s valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak, leguggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! — mondta reszkető hangon Zalai. Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába. A művezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer. — Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt. A nap hátralevő részében külön helyen dolgoztunk, délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készültünk, amikor odaböktem neki: — Meglátogatom Horváthot. — Ez klassz dolog volt tőled? — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. A kórházban, mintha megbolondultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónőkkel, egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre eljutottunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a maja nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan. — Jó — bólintott beleegyezően —, néhány percre. — Mit gondolsz, szóba áll velünk? — kérdezte Ealui a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizonytalanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne felejts el bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is vannak. Hallgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, melletted maradok, amíg megerősödő!! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk, Lehajoltunk. ujjunk hegvével megérintettük Horváth kezét Emlékszem : ijesztően hideg volt. A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Újra eleredt a hó, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott. Németh József Akt i i t