Délmagyarország, 1971. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-28 / 50. szám

8 VASÁRNAP, 1971. FEBRUÁR 28. Dékán y Kálmán MARGIT NEM VÁRHAT A lányok nagy izgalommal fogadták : — Hát megjöttél? — Láttuk, amikor este leszálltai a buszról! — Mesélj! A diák most kissé felülről nézte őket. Szinte sugárzott. — Ebből mindent megtudtok — tett az asztalra egy bőrkötéses, szürke albumot. Tele volt fényképpel. — Köszönöm a levelezőlapot — húzta ki a széket maga mellől a fekete hajú lany. — A képeslapom Itáliából. — A diák odaült. Egyedül neki írta, a fekete hajúnak, a másik kettőről meg sem emlékezett. Tenger, pálmafák. Terracinából klüdte a lapot. A lányok összedugták a fejüket az album fölött. A diák felütötte a fedőlapot. Egy híd boltivén át kis folyó látszott, a part mentén paloták. — Saját felvételem, tizennyolcszor huszonnégyes nagyítás — kezdte magyarázni. — De mit ábrázol? — térdepelt föl a székre a feket lány, haja a diák arcához ért, szinte cirógatta. — Ez itt Velence, a vizek városa. A képen a Cnnale Grandé, Velence legnagyobb csatornája. Az egyik híd alól fényképeztem. Ezt a palotát, itt ezt a csipkéset, régen a dozsék lakták. Tovább lapozott. — Jé, gondola! — kiáltott fel a szőke, háromójuk közül a legidősebb. A kis tanító komoly szándékkal udvarolt neki. A diak bólintott. Nem fűzött hozzá bővebb magyarázatot. Újabb kép: — Ez itt a Lidó. Fürdőváros a tengerben. Most megy le a nap. Látjátok, hogy tükröződik a vizén? Mi egy magas épület teraszáról nézzük. Ez vagyok én. Ez, aki könyököl a párkányon. De ezt is én fényképeztem. Állványról, önkioldóval... Ez itt a bazáros. Ezt tőle vettem — halászott elő egy pici bronzszobrot a zsebéből. — A capitóliumi farkas, amint a két csecsemőt szoptatja. Romulust és Remust. A monda szerint ők alapították Rómát, az örök várost. A kis szdbor kézről kézre járt, s mire visszakerült hozzá, harmatos lett a lányok tenyerétől. — Mi ez a fölirás rajta? — húzta végig ujját talapzatán a fekete hajú. — Te el tudod olvasni, Laci? — Semmi az — legyitett. a diák. — Ricordi di Roma. Emlék Rómából. Aztán újra az albumot nézték. Göndörhajú kisfiú guggol,1 galambok között, amelyek a kezéből esznek. Némelyik a hajára is felszáll. Mindenféle galambok. Ügy ellepték a Szent Márk teret, hogy a kövezet se látszott tőlük. — Irtó édesek — dugta ki nyelve hegyét a legkisebb lány. Arcát szögletesre nyírt Eton-frizura keretezte. — Hozzád is ilyen közel merészkedtek, Laci? — Ugyanilyen közel! A galambok nem tesznek különbséget. Jó volt ott lenni... — Beszélt, beszélt, ki nem fogyva a szóból. Egyszerre úgy tűnt föl neki, mintha ez a lány, aki a széken térdepel, Itáliában is mellette lett volna. Együtt csodálták a Laocont, meg az örök- rómokat. Ezzel a lánnyal és — ezért a lányért. Alkonyodott. Homály borult a szobára. Már csak a szemek világítottak. Legfényesebben a térdeplő lány szeme. Egész ifjúságuk benne ragyogott. A gyermekkori vonzalom és ez az új igézet Fény. A diák fénynek nevezte. Mindenütt ott van. A tudásvágyban, a világlátásban. Mindenütt. S az arcához simuló haj érintéséből érezte, hogy belül, legbelül már egyek, bármi lesz ls még ezután. A lányok képzeletében megelevenedett a mese. Pergett a film: a diák szavai pergették. A széken térdeplő lány a foga között feledte a kisujját, ahogy a fiút hallgatta. Muzsikált a hangja, mint a zenélőőra ünnepnapokon. Hétköznap a közönséges óra jár, az csak ketyeg, meg csörög, amikor ébredezni kell. Az édesmama órája. Terveit a ketyegése mellett szövögette. Magdus eljegyzése a tanítóval ma már befejezett tény: az Etonfrizurásnak kiszemelte a tanácstitkárt; a középső feketével sem várhat tovább. Már túl sokáig tartogatta a diáknak. Oldalán nagy jövőt remélt a lánya számára. De a fiú évekig távol lesz még. Jövőre érettségizik, azután egyetemre megy. Csak évek múlva lesz kész férfi. Margit nem várhat addig. A három közül 5 a legszebb. Nem gubózhat be. Akkor a legkisebb se mehetne férjhez, nem illik megelőznie a nővérét. Kopogtattak. Az asztal körül fölriadtak. A szoba sarkában hangosan ketyegett az óra. Szinte fájt most ez az ébredés. Hosszú, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Le kellett hajolnia, hogy fejét be ne verje a szemöldökfába. Nyomában az édesmama: — Hozta isten, Béla. Foglaljon helyet, Béla! — tessékelte befelé kövér mosollyal. — Lányok, a villanyt! Mit vakoskodtok? Nem kell takarékoskodni az árammal. Tudja, Béla — hunyorgott a kigyulladó fényben —, az én lányaim mind spórolósak! — Nem kellett most villany, édesmama — mászott le a székről a fekete hajú. — Laci mesélt. Észre sem vettük, hogy jön valaki. — Magdusom, terítsél meg, kislányom — mondta gyorsan, buzgólkodva a mama. — Mindjárt kész lesz a vacsora. — Ó, kezlt csókolom — szabadkozott a hosszú. — Maga csak ne tiltakozzon, Béla. Magányos fiatalembernek mindig jól jön egy kis vacsora, családi körben. A diák elnémult. Hiába próbálkozott a társalgással a jövevény, nem tudott többé beszélni. Ez nem a tanító, se nem a tanácstitkár, hanem az új állatorvos. Faluszerte beszélték, hogy Margit miatt jár a házhoz, de ő nem hitte. Most szemtől szemben meggyőződött a valóságról. A találkozás szíven ütötte. Egyszerre megértette, hogy neki itt már nincs keresnivalója. Kijátszotta őt az édesmama. Hóna alá csapta az albumot, és elköszönt. Marasztalták, de ő ment. Margit kikísérte. Ki, egészen a kapuig. — Eljössz holnap? — nyújtotta oda a kezét, és sokáig otthagyta a tenyerében. — Lehet, nem biztos — engedte el a kezét a diák. Elsietett. Tudta, nem jön el többé. Még egy hétig maradt a faluban. Vánszorogva teltek a napok. Elromlott a vakációja. Elszürkültek a világjáró élmények is. Látni sem akarta a lányt. Még a házuk táját is elkerülte. Egyszer, véletlenül mégis találkoztak. De nem a faluban, hanem messze kint, a régi töltésen. Előbb a lány vette észre a diákot. A kerekező lány. A diák előtte nyargalt a folyó felé. Kék mackónadrágban volt, felül csupasz, háta szinte villogott a napsütésben. A lány belehajtott. Be akarta érni a futót. A távolság gyorsan fogyott. Már látta a futó hátán gyöngyöző verítékét, meg a harmonikázó lapockákat. Kezében a gombóccá gyűrt atlétatrikó. Azt mondta neki egyszer a diák, azért szereti a futást, mert elveri vele a falusi utak unalmát. Kerékpárja nincs, hát futva teszi meg az utat Beérte a fiút. Elsurrant mellette. Aztán fékezett, és szorosan az oldalánál kerekezett Szoknyája oda-odalibbent a futó vállához. A fiú megremegett. A lány közelsége az izmaiba villanyozott. Felfrissült, mintha csak most kezdte volna a futást. Intett a lánynak, hajtson csak, bírja még 6 az iramot. Nagyobb iramot is elbír. Nem beszélt, csak vágtatott. Könnyedén, egyenletesen, nyújtott lábbal. A földet is alig érezte. Szinte szárnyat adott a büszke gondolat: Tudja meg ez a lány! Hadd tudja meg, ki az, akit elcserélt! Tudja meg — utoljára! A lány szeme rátapadt Már nem az utat nézte, hanem csak a futót, ahogy kerékpárján mellette száguldott. Fogta a látvány. Magas homlok, lüktető nyak, széles váll, keskeny derék. S ez az egész nyúlánk futás. Különös ízt érzett az ínyén. Ismeretlen, tiltott gyümölcsök ízét. Titkos erő húzta, egyre közelebb húzta a fiúhoz. Feléje dőlt a vázon, combja a vállához súrlódott, ahogy pedálozott. Szilaj fellobbanás gyorsította a kerekező iramát. Ö meg a fiú, együtt. Együtt menni mindenhova. Gyűjteni a színeket, az emlékeket. Mindig együtt. — Hogy futsz! — tört ki belőle. — Hogy tudsz te futni, Laci! Fény, káprázat. A nyár tüzes melege. Zengő mezei sürgönypóznák. Zengő szárnyalás. De a rádöbbenés a futóra sújt. Elviszik! — rándult görcsbe egy izom a combjában. Elviszi ezt a lányt, akinek csupán az idő az előnye. A lábikra felé kúszó éles csavarodás. Lankadó lendület. A levegőt tátogva szedte. A lány még egyre repült, egyedül száguldott tovább, amikor a diák már leszakadt tőle. Futni már nem bírt. Bicegve kocogott. Azután megállt. Csak nézte, ahogy távolodik, szökik tőle a lány, kis szoknyája kacéron repked a szélben. Még egy villanás, aztán semmit sem látott már belőle. Andrássy Lajos TAVASZI ZÁPOR Olvad Csatakos lett a járda Félrenézek: a fa alatt egy tócsa közepében két pár cipő négy láb négy kar s a többi Összeborulva melegítik egymást... * ...Emlékszel: akkor este kinevettek Eső csorgott a nyakunkba s ml álltun! álltunk> és néztiik egymást önfeledten két csók között S az édes pára-illat arcunkat simogatta lenge blúzod és ingem alól így összemelegedve Körülöttünk már emberek rohantak fejük-behűzva s kapuk alá futva nevettek minket — cinkos kacagásuk riasztott fel s pirulva elszaladtál de pár lépést csak... és aztán mi nevettünk Mentünk egymásba bújva csatakosan azért is mentünk! Fák alatt megálltunk és csók és csók és csók és csók bolondul! Szakadt cső a szél az ágat tépte lábunk alatt a tócsák nagyra híztak s mi összenőve egyre csak lebegtünk Merre? Mióta? Fájt hogy kinevettek? Azt se láttuk hogy élnek körülöttünk: az ég talpunk alatt a föld fölöttünk a csillagokat egymáshoz dobáltuk^ míg kacajodtól megszakadt a felhő... Nagyon szerettél akkor... Égtem érted ... S hogy így volt: ez is itt jutott eszembe. ÖNXNTERJU .S te, mit akarsz még? — kérdeztem a költőt: Mindent, amit a többi... s énekelni. Cs. Pataj Mihály Emlékeim Ügy tűnik, hogy ez az esztendő kedvez annak a lehetőségnek, hogy néhány tárlat keretében ráirányítsuk a figyelmet Szeged egykori és mostani grafikuskultúrájára. E sokak által kedvelt képzőművészeti műfaj — a fametszők és rézkarcolók — érdemes helyi művelői közül, nem régen a „vezér" Buday György munkássága került reflektorfénybe. Most pedig az ő körének legjobbjai: Vadász Endre, Kopasz Márta és Bordás Ferenc kapnak egy-egy kiállítás bemutatásával ez évben hangot. A szegedi származású Vadász Endrének ma van a hetvenedik születési évfordulója. Ebből az alkalomból kíséreljük meg néhány sorral felidézni méltatlanul elfeledett emlékezetét, mintegy bevetőül szánva a Móra Ferenc Múzeum őszre létrehozandó Vadász-emlékkiállításának. A tragikus módon korán elhunyt Vadász Endre (1901—1944) rövid pályája során szép elismerésekben részesült. Első rajzleckéit Heller Ödön szegedi festőiskolájában kapta, ahova 1920 körül egy évig — a szintén szomorú végű Heller haláláig — járt Ezt követően Fényes Adolf volt a mestere, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, s itt a festésben Glatz Oszkár, grafikában pedig Olgyai Viktor és Zádor István növendéke lett. Gyorsan kibontakozó tehetségével egymás után szerezte meg a Fruchter-díjat (1923), a Szinyei Társaság kitüntető elismerését (1924) és állami ösztöndíjat is kapott (1925). 1926 tavaszán, már mint beérkezett fiatal művész rendezett kiállítást Szegeden. Ekkor készült rézkarcai közül több (Tanya, Beborul, Hegyi város. 1926), a helyi múzeumba jutott. Itthoni sikere arra ösztönözte, hogy a következő év (1927) szeptemberében ismét hazalátogasson képeivel. „Vadász nem érez kötöttséget, semmilyen irányban, a vonal nem befolyásolja, ha a színek álomföldjén barangol, csak szövi-szövi tarka meséit, amiket a természetből lesett el" — írta kiállításáról az egyik helyi újság. Ekkor bemutatott munkái közül tápéi szobabelsöábrázolásait, néhány sikerült portréját és rézkarcait emelték ki. Vadász Endrét általában a különféle munkát végző kisemberek élete, a vízparti tájak változatos arculata, a városrészletek romantikája és egy-egy cirkuszi téma vagy piaci jelenet tarkasága, s a téli örömöknek hódoló gyerekek vidámsága ragadta meg. Fzekat eazdae fantáziával költői módon, hol ütőerejű temperákban, hol könnyed vonalú grafikákban jelenítette meg. Szegedi kiállításainak időszakában „ ... alakult ki karcain a tiszta vonalak ,japános' stílusa — írja a művész emlékét felidéző Szegi Pálné —, amelyet később fokonként még tovább egyszerűsített, de már a húszas évek végétől szabadon használt, sokszor viszszatérő, ám mindig új részletekben megfigyelt témáinak kikristályosított művészi formába foglalásához." Vadász Endre, bár gyakran felkereste Szegeden élő családját, itt kiállításokat rendezett, mégsem szülővárosában telepedett le. A munkásságát jutalmazó Wolfner-életképdij (1927), a Nemes Marcell utazási ösztöndíj (1929) és a Zichy Mihály graíikaidíjak (1929/31) őszszegeiből Olasz- és Franciaországban (Párizsiban többször megfordulva), tanulmányutakat tett. Külföldjárása után, a debreceni zsidógimnáziurnban rajztanárságot vállalt. Itt 1936-ig, Budapestre történt felköltözéséig maradt. A fővárosban hazai és külföldi megrendelőinek megbízásából fa- és linómetszeteket, rézkarcokat készített, melyekben még Debrecenben nagy gyakorlatra tett szert. Szellemes megoldású, választékos színkontrasztokra épített festményeken kívül, illusztrációk, exlibrisek és üdvözlő kártyák sorozatát hozta létre. Műveivel nemcsak a budapesti önálló kiállításain (Ernst Múzeum, 1929/31; Tamás Galéria, 1937), de a külföldi tárlatokon is sikere volt. Szegedről bár végleg elkerült, mégis időnként (1934) hazahozta legújabb alkotásait, hogy azokat szülővárosában bemutassa. Így 1936 tavaszán Buday Györggyel rendezett Szegeden közös tárlatot. Ugyancsak ekkor és itt kerül kiadásra a „Haláltánc" c. önálló albuma (Szeged, 1936) is. A fasizált harminc-negyvenes évek fordulója av. ő számára is megpróbáltatásokat hozott. Ez az árnyékos időszak az ekkoriban készült sóiét tónusú festményeiben és néhány komorrá vált grafikáiban kifejezést nyert. Az egyébként is . szerény, zárkózott természetű Vadász Endre mind magányosabbá lett. 1943-ban munkatáborba vitték. Gyenge, érzékeny idegei nem bírták elviselni a rázúduló embertelenséget és egy év múlva, 1944 júliusában — a fasizmus áldozataként — Gödöllőn öngyilkosságot követett eL Szegedi magántulajdonban levő alkotásai közül a Mese c. képe envJkedik ki.