Délmagyarország, 1971. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-21 / 44. szám

VASÁRNAP, 1971, FEBRUÁR 21. Gera Katalin Annus József Érem TAVASZ AKAR LENNI Ez már a harmadik tél, amikor a Tata kopottas ülőkését nem köszörültetek meg a disznótorra Pedig azelőtt enelikül nem is történhetett volna meg a vágás. Ö szúrta le hajnalban, szabdalta szét virradat után valamennyi lúzót, ami a kétágú rokonság házainál télen át kés alá került. Később a legidősebb vő lépett elő vezető böllérré, a parancsnok azonban az öreg maradt. Keveset dolgozott, csupán néhány vágást tett a nittszögekkel kivert barna nyelű késsel, mint a professzor, aki az egy szál szikével csupán felügyel a műtétre. Az új böllér, Ferenc, az Eszter ura minden fontosabb mozdulat előtt felnézett a Tatára. Ha az öreg bólintott, vagy szólt, akkor mert vágni, kanyarítani. A Tata hagyta jóvá a kolbász, meg a hurka ízét, 6 becsülte meg, elegendő súlyú-e a sajt nyomtatására kiszemelt tusikó, ő szabta meg, meddig sülhet a zsír, hogy ne égjen le, de pazarlás se történjéik. Mindig fáradtabb, lassúbb lett persze, s egyre kevesebb mozzanatot tudott ellenőrizni. Engedékenyebb is lett. Azt is eltűrte már, hogy benzines géppel pörzsoljenek. Sőt belenyugodott, hogy az asszonyok mosógéppel hajtassák meg a belet. Lassan már csak a bontásnál jelent meg és a zsírsütésnél. A többi dolgot elvégezték a fiatalok, míg ő benézett az unokákhoz a belső szobába, vagy átböngészte az újságot. Ahogy a mama meghalt, végképp félreállt. Eltartott lett immár, s hallania kellett, hogy Ferenc a legfiatalabb vőtől kérdezi: — Hány sonka marad, sógor? Mennyi szalonnát abáljunk? Mennyire szedjem meg a karmonádLU? Abba is bele kellett nyugodnia, hogy Ferenc újabban nem a hátáról bontja a hízót. Pedig azt valamikor meg se merte volna próbálni, hiszen tudvalevő, hogy jó szalonnát csak úgy lehet venni. De hát érdekli is ezeket a szalonna. Kolbászt csinálnának már mindenből. Nem is kolbászt, hanem szalámit! Mint a jegyző úrék valamikor. Pedig abba a vett-bélbe . .. Nade, — az ő dolguk. A gazdáéke. Mert ő már nem az. Nem is törődik semmivel. Ül a szobában, arra nyergén a pápaszem. Olvasgat. Most éppen a Zoli unoka könyvét Történelmi olvasmányok vannak benne. Mátyás, meg a török idők. Hogy mit sarcolták azok a népet! Egészen belefeledkezik a leckébe, egyszer már ebédhez szólítják. Kifelé menet odasandít a szétnyitott nagyasztalra. Roskadozik a rengeteg hústól. Már ledarálták. Lesz elég szalámi megint! Nem baj, annyi szalonnát csak hagytak, ami neki elég. Ámbár nem sok kell már őneki. Ügy lehet, semmi. Forró Ignác két nap alatt elment. Aki már hetven fölött van ... Ebéd után jár egyet az udvaron. Ahogy kilép, már érzi a levegő erejét. Nem győzi teleszívni a tüdejét. Mitől lehet? A nap a hét elején is sütött már, igaz, elég kényszeredetten. Most sincs még nagy ereje, de a kerítés mellett már gőzöl a föld. Érzik a szaga. Valamikor csutkatőverés idején érezte utoljára. Az öregember leveszi a nagysapkát. Mint aki köszön. A szívében mozdul valami. Akár a kedvenc nóta hallatára a láb, vagy az ujjak hegye. Félhangosan szól, mint a hibbantak: — Tavasz akar lenni... Ruganyosak a léptei, amikor befelé halad. A konyhában megáll a nagyteknő mellett. Ujja hegyére csippent egy parányit • a kolbászhúsbál. Kóstolja. — Paprikát bele! Ez a vastag úgy jó, ha kicsit csípős. Tudom, mikor a jegyző úréknál csináltuk .,. Nagy csattogással szalad ki a pattom Gyurka, a legkisebb unoka. Az öreg megállítja, felkapja. — Eszi meg nagyapa! Nézd, ebből lesz a kolbász. A gyerek anvja értetlenül, félve nézi a Tatát. Mint aki azt kutatja, vajon mennyit ivott. Nem ejti tán el a gyereket? Mások is megállnak pillanatra, s rácsodálkoznak a fickándozó kedvű öregre. Az észreveszi a bénultságot Mondaná, de aztán mégse mondja. Nem értenék ezek, hogy neki mit jelent a tavaszi föld szaga. Ámbár talán ők is tudják, hogy az öregek télen halnak ... A kicsit fogja hát, s az ablakhoz viszi. Arrafelé fordítja, ahol gőzöl a föld a kerítés tövében. — Nézd, kisfiam, nézd! Tavasz akar lenni •. P

rovinciában dolga volt a minisztériumi főhivatalnoknak. S ha már ott járt, útjába ejtett egy neves intézményt is, hogy elbeszélgessen az ottani jeles egyéniségekkel. Azok bokros teendőiket egycsapásra megszakították, hogy a magas vendég uszályaként ott legyenek a fontos megbeszéléseken, amelyek esetleg olyan eredménnyel is kecsegtetnek, hogy a látogató valamennyit kihasíthat a tárca pénzéből az évi költségvetésen felül. — Csak sírni kell tudni a kellő lélektani pillanatban, ha a feltételek is megértek hozzá — kóstolgatta magában a hamisság ízét a hevenyészve összetákolt fogadóbizottságból egy pocakos tekintély, aki korát meghazudtolva, kecskebak-ugrásokkal csapódott a kísérethez. Mások is úgy serénykedtek, fontoskodtak, hogy lehetőleg minél többször essen rájuk a főhivatalnok tekintete. — Csak nyerhetünk vele a közhaszon számára — bizonygatott és bólintgatott az uszály, amikor a főhivatalnok valamire helyeslően adta áldását. Rövid látogatását úgy foglalta össze, hogy a jeles intézmény a lehető legjobban használja fel a haza által megadott lehetőségeket szellemiekben és anyagiakban egyaránt, beleértve az évi költségvetést is, amelyből mindenre telhet, sőt némi megtakarítás csak emelheti az intézmény és dolgozói tekintélyét. — De majd meglátjuk, mit tehetünk még a lehetőségeken belül — zárta lc a témát a főhivatalnok. Ezzel az udvarias szólammal azonban az uszály nem volt elégedett. A pillanatnyi helyzetet úgy ítélték meg, hogy ígérgetésekkel és dicsérgetésekkel tele van már a padlás, azokból akár exportálhatnának is. Kézzel foghatóbb elismerés jobban megfelelt volna kinek-kinek, azaz mindegyikük csak önmagára gondolt. Az önös mérleg mutatója ugyanis feltételezhetett rendkívüli előléptetést. A főhivatalnok jövetelével az is összeférhetett volna, ha éppen akkor az egek olyan pleesnit hullatnak, amely masnak még nincsen és nem is lesz. — A többieket pedig hadd verje ki az irigységgel teli ragya — mondogatták magukban reménykedve. A rendkívüliségbe vetett bizodalmuk azonban rögtön eloszlott, amint a főhivatalnok befejezte látogatásának hivatalos részét, majd elmenőben visszaszólt: — Haif-i ebédelhetnénk együtt vala i. Megehetnénk egy jó gulyást, vagy egy kiadós halászlevet, rostonsült halat, ha Önök is egyetértenek velem. — Hogyne! Természetesen! örömmel! — kaptak szinte egyszerre a lehetőségen, mert arra gondoltak, hogy a száraz látogatást oldottabbá teheti a fehér asztal melletti közvetlenség. — Melyik éttermet gondolják, ahol találkozhatnánk és elidőzhetnénk még egy kicsikét — kérdezte a magas vendég. — Talán a Csődöröst, itt van a közelben, a Nagyzúgó folyó mellett, festői tájra nyíló kilátással — javallottak egyszerre többen is. Lődi Ferenc AZ EBED — Jó neve van ennek az étteremnek — nevette el magát a főhivatalnok, majd hozzátette: — Hát akkor, ha Önöknek is megfelel, délután 2 órakor találkozhatunk. — Természetesen! Legyen szerencsénk! Ott leszünk — köszöntek el tőle, s aztán úgy szétrebbentek, mint a verebek az útról. Szaladtak haza átöltözni, kipötytyenni, hiszen gyakorlatból tudták, hogy biztosra mennek. Az intézmény mindenes szervezője ugyanis jóelőre megsúgta nekik, hogy még előtte való nap este foglaltatott és teríttetett asztalt a Csődörösben, ahol olyan lucullusi ebédet állíttatott össze, hogy csak győzzék végigenni. Azt is hozzátette még, hogy a vendéggel együtt pontosan húszan lesznek. — A felmerülő költségekre természetesen ne gondoljon senki. Ugyebár a rendelkezésre álló kerettel ilyen a!Icalommal nem garasoskodhatunk — tette hozzá, mint aki messzebbre lát mindenkinél. Sok időt ne vesztegessünk a megjelenésre. Gyorsaságban, tekintélyben. eleganciában mindegyikük hajazni akarta a másikat. s főleg abban, hogy az asztalnál a főhivatalnok mellé, vagy vele átellenbe. egyáltalán látó- és beszédtávolságba kerüljön. hiszen megmártózni az ilyen ritka alkalmakban, már önmagában is gyönyörűség. A menü felsorolását is fogjuk rövidre. Aperitif: fél deci Napóleon-konyak, vagy Cinzano. Előétel: libamáj saját zsírjában, vagy fogasszeletek aszpikban. Utána: Újházi tyúkhúsleves, közben egri bikavér, vagy soproni kékfrankos. Ezt követte töltött borjú hertelendi módra, fácánpecsenye áfonyával, pusztai őzpörkölt tejfölös makarónival, vagy gyöngén tűzdelt tejesbárány vörösborban párolva. A könnyű italú borok közül a táj jellegének megfelelően szatvmazi rizling és üllési aranyos került közben az asztalra és lelki szeletelhetett még a gesztenyével töltött pulykasültből is. Megátalkodás lett volna a zsírosabb falatoknak nem ötputtonyos tokaji aszút utánaküldeni. Lehetséges. hogy eme választéknak tulajdonképpen nem is értünk a végére, viszont a csattanót lehetne exponálni már most. előbb azonban érdemes egy pillantást vetni az ételekkel derekasan birkózó. a finom italok kóstolásába szédült résztvevőkre. Egy ellesett beszélgetésből eléggé hangosan kihallatszott a poén. s talán a főhivatalnok is meghallhatott belőle valamit. Az egyik vendéglátó odafordult asztalszomszédjához, és újságolta: — Kérlek szépen, nemrégiben hallottam egy csiklandós esetről, amely ugyanitt, az első osztályú Csődörösben történt. Délután beállított négy falusi orvos, kissé már italosan Egyikük megkérFejér Csaba Fiú dezte a pincértől, hogy Ciilyen rövid italból választhatnak. A pincér elénekelte a választékot, s említette a Napóleon-konyakot is. — Ügy van. egy üveg Napóleont kérünk. Ugye gyerekek — fordult a leghangosabb a cimboráihoz —. megisszuk a kiskáplárból lett császárt? — Meg hát. ha mindjárt belőle párolták is azt a konyakot. Csak hozza gyorsan, apuskám! — siettették a pincért. Hanem, kérlek, amikor benyakalták az egész üveg italt, és közülük a leghangosabb kérte a számlát, nem hittek a szemüknek. A fűpincér ceruzája viszont láthatóan irta: fogyasztásuk 1300 forint. Kis tanakodással persze összeguberálták, kalapbahajigálták a forintosokat. hanem a lciskáplár-császár megülte a gyomrukat. A mesélő és bal oldali asztalszomszédjai jót nevettek a kis történeten, s főleg a falusi intellektuelek balekságán. A főhivatalnok viszont nem volt ilyen hangoskedvű, avagy nem volt, ami felvidítsa. Inkább az látszott rajta, mintha nem lett volna éhes. vagy nem szereti az ételeknek ezt a sokadalmát és az ízeknek ezt a töménységét, amelyet a pincérek váltogattak a tányérjával együtt. Vagy nem szokott volna hozzá? Ebből és másból arra lehetett következtetni, hogy legtöbbször az eléje halmozott ételekbe csak belekóstolt, késsel, villával lenyisszantott egy szelet húst az illem kedvéért. A fagylaltot, a csokoládés palacsintát, a rumos ananászt viszont már sértetlenül otthagyta. — Kérem — intette magához a tányérok leszedésével foglalatoskodó felszolgálók egyikét — szóljon a főpincérnek! Fizetni szeretnék. A bejelentést döbbent csend fogadta. A pillanatnyi helyzetet először a mindenes szervező látta át és szinte könyörögve nézett a főhivatalnokra: — Ugyan már, hova tetszik gondolni? Csak nem engedhetjük meg körünkben, hogy önnönmagu vendége legyen. — Dehogy nem. Önöket én invitáltam gulyásra, vagy halászlére. Szerény rendelésükön már nem tudtam változtatni, mikor ideértem. Minek is zavartam volna meg az Önök étvágyát ha általában ilyen menühöz szoktak asztalhoz ülni. amit itt nekem is felszolgáltak. Csupán a közterheken szeretnék enyhíteni a saját fogyasztásom számlájának kifizetésével. Ezt pedig Önök nem vehetik tőlem rossznéven. H

ogy ez mennyire igaz volt. azt a jelenlevők összenézéséből lehetett látni. A torkukon akadt az utolsó falat, az utolsó korty ital. s még azt is meg merném kockáztatni, hogy akinek volt. ijedtében lenyelte a protézisét is. Nyilvánvalóan nem kevésbé lepődött meg a főpincér sem hiszen a 20 fő fogyasztásából ki kellett külön emelni egyet, aztán a tételeket szorozni, összeadni, s azokból kivonni, és mindezt gyorsan. Meg is érthetjük a főpincér zavarát. Hanem a társalgásban beállott csöndet szinte késsel lehetett volna vágni, az arcok színeváltozását pedig akár egyenesen vászonra kenni, mint a zavarodottság kiáltó tónusait. A főpincér tálcán nyújtotta át a számlát 728 forintról amit a főhivatalnok szemrebbenés, szisszenes nélkül kifizetett. S eközben — mivel a példa ragadós, az ebéden résztvevők is a zsebük felé kapkodtak. A főhivatalnok mindenkivel kezet fogott és barátságosan elköszönt. Azt már nem látta, hogy asztaltársai egymástol kértek apró szívességeket, azaz csak kértek volna, mert mint xiderült. összesen nem volt náluk pillanatnyilag annyi, hogy közülük csak egynek is kifutotta volna a fogyasztását. A számla végösszege viszont 13 ezer 832 forint volt, plusz a borravaló, kinek-kinek a nagyvonalúsága szerint. A tekintetek természetesen abban a szituációban az intézmény mindenes szervezőjére merevültek, éspedig rosszallóan, aki ezút* maccsban maradt. és magávv1 rántott 19 gyanútlan pénztárét . amelyet utólag némi haladékot kérve, mégis csak kinyitottak kivétel nélkül, akik eltek-itt3k a lucullusi ebéden. V \