Délmagyarország, 1971. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

2 VASÁRNAP, 1971. JANUÁR 31. Annus József ISMERŐSÖK Kárász József regénye Hogy mit is jelent krétáshátúnak lenni, azt Karász József új könyvének mar legelső lapjain a terminus-technikusok fegyelmezett stílusában megfogalmazza: „Nálunk így nevezték azokat, akik szembe kerültek az új időkkel, akiket az új világ valami oknál fogva ellenségének tartott és megbélyegzett. Módos parasztok, kereskedők, iparosok, hivatalukból kiszorított értelmiségiek, volt katonatisztek, rendőrök, csendőrök, keretlegények viselték ezt a nevet, a kuláknak bélyegzett középparaszlok meg a politikai elítéltek, s végül mindazok, akiket a helyi hatalmak kényükre-kedvükre, vagy a politikai széljárás szerint annak nyilvánítottak." Ilyen krétáshálú, azaz jelöletlenül is megjelölt ember kisregényének hőse, Kapor Bálint is, aki öngyilkos apjának emlékével bukdacsolja, botladozza végig a háborús, majd a számára semmiképp sem békés békeéveket. Élete kész regény... Élete — immár szó szerint értve is — „kész" regény. Megírt, pontos fegyelmezett mondatokba, papírna vetett. Kész regény: izgalmas, nem egy részében jó regény. Erényei? A pontos, fegyelmezett mondatokon túl történetének változatos bonyolítása meg az a hasonlóképp ügyes szerkesztés, amely a sok-sok meseszálnak históriának, epizódnak, feszes keretet ad. Mindig természetesen egymásba folyó párbeszédek derítenek fényt a régebbi vagy a közelebbi múlt eseményeire; nemegyszer drámába illó tömörséggel. Hibái? Inkább talán egyetlen hibája: a riportosság. Az, hogy az érdekes történetek sodrában az író csak elvétve vállalkozik alaposabb helyzetelemzésre; csak nagy ritkán követi egymást egy-egy „sztori-izgalmasságú" meditáció. A könyv nagy részében inkább elmondja — ismételjük: jó ritmusban, sehol sem unalmasan — Kapor Bálint történetét, de arra hogy vele tűnődjön, vele gyötrődjön egy-egy neliezebb életfordulóján, nemigen vállalkozik. tgy aztán karakterében némiképp elmosódottá válik a A krétáshátú főalakja. Tudunk minden fontosabb lépéséről, nyomon köyetjük valamennyi ide- és oda.csatlakozását, de számtalan kalandjának pontos leírása ellenére sem válik igazán élő emberré az olvasó előtt. Tulajdonképpjen nem is olyan sokat kellett volna tenni azért, hogy erőteljesebbé váljon ez a hiányolt plaszticitás. Elég lett volna csupán néhány helyen megállítani a história sebes menetét, s a korábban írottak izgalmasságával lefolytatni egy kis léléknyomozást. Kár, hogy ezekre az erősen hiányzó elmélkedésekre nem vállalkozott az író, mert velük együtt sokkal teljesebbé vált volna a regény. Tényleg az lett volna, aminek eredetileg szánták: nemcsak egy különös sors, de egy különös kor — a felszabadulás utáni, ilyen és olyan vizsgálatokban, pjerekben, e vizsgálatok és perek miatt ilyen és olyan tragédiákban annyira gazdag időszak — hűséges és emlékezetes látlelete. És mint ilyen — szépliteratúrai hiánycikk. Akárz László Szepesi Attila T

enyérrel ütött a csengő gombjára, mint Laci szokta, a nagyobbik fiú. Mély meghajlással üdvözölte Jutkát, aki a könyökével nyitott ajtót, felfelé tartott ujjain ragacsis tésztadarabok ültek. — Szia! Egy fordulat balra, egy fordulat jobbra... — Ne bolondozz! Feri! A zakód tésztás lesz! Na látod ... Mennyit ittál? — Na de, anyuci! Egy kortyot se. Pedig ihattam volna ... — A jó kedvedről gondoltam ... — Az lehet is! — Nocsak. Mi van ? — Képzeld, megvan az új főnök, most kaptam a telefont Imrétől. No, ki az új direktor? — Nem tudóim. Talán Fodor? — Hahaha! Fodor? Mondj még ilyen vicceket! — Fekete? « — Brühühü! Fekete! Hahaha! No, segítek. Nem tőlünk emelik ki, ez nyilvánvaló. Imrééktől hozzák... — Imre? — Nem. De úgysem találod ki, hát megmondom, az a Kelemen Bandi, akivel Almádiban voltunk együtt. Tudod? — Persze. Hát az egy rendes kis hapjsi. — De még milyen! öregem, én leszek a cégnél a Jani! Hát emlékszel? Meghívott hozzájuk, megőrült, hogy sakkozzak vele. És amikor berúgtunk, és csak annyi erőnk volt, hogy az öreghegyi vasúton átmásszunk valahogy ... Azt az iskoláját, de jó haverok lettünk! És ezt a mázlit! Most ez a fickó lesz a direktorom. Na, mit szólsz? Hát nem nagy malacom van? Nem vagyok nagyképű, de ez a szivar engem istennek tartott Olyan szakmai kérdésekkel jött, hogy én megkérdezni is röstelltem volna. Zsebrevágtam. Sehol nem volt. Éreztem, hogy rendkívüli módon tisztel. Talán azért, mert nekem ott van a nevem előtt az a két kis vacak betű? Lehet. Az ilyeneluiél nem lehet tudni. Emlékszel? Hát ez a pasas csak úgy pitizett nekem. — Nahát! örülök, apri. Tényleg jó srác lehet. Olyan jámbor, kis jelentéktelen figura. Tényleg vigyáznod kell, nehogy nagyképűnek találjon... — Persze az se lenne helyes, ha én úgy tennék, mintha elfelejtettem volna azt a két hetei Elvégre is az ember legyen természetes. Semmi értelmét nem találnám most a kimért udvariasságnak. Azok után, hogy olyan haverok voltunk. Napikám! Ez az, így hívtam: Napikám. Sakkozás közben neveztem el, mert mindig olyan agyafúrt, de haszontalan cselei voltak. Napóleoni hadviselés, mondogatta később ő maga is büszkén. Szinte köszönte a nevel amit én találtam ki. Hálás volt érte. Ilyen ragadványneve biztosan nem volt világéletében. Sráckorában jó ha Bütyöknek becézték, s nem valami alpári, pjejoratív nevet kapott. Napikám! — A feleségét viszont nem bírtam. Műveletlen, bumburnyák nő, Se ízlése, se intelligenciája. Nehéz elviselni ... — Nem érdekes. Annyira úgysem fogunk összeölelkezni, hogy másnap bejelentsék magukat... Különben is ... — Nono! Ahogy én emlékszem! A pali nagyon csípett bennünket, s az asszony is bírta a te dumádat... Nem tudom, nerh fognak-e a nyakunkba ragadni ... — Néhanapján kibírjuk, szívem. Mi sakkozunk, te pedig tévét nézel a nagyságával, vagy mit tudom én. Lehet, hogy van olyan érdeklődési területe, amin elbiceghettek együtt. Beláthatod, hogy egy célzást, pláne efcy meghívást igen kínos lenne akármilyen ürüggyel lemondani. Kínos lenne. És kész öngyilkosság. A folyosó csendes volt. Állt a végében, s leste az ajtót. Ha Gyürki távozik, indulhat ő. De miért kellene megvárnia Gyürki távozását? Elvégre bizonyos előjoga neki mégiscsak van. Az pedig nem is jönne rosszul, ha Gyürki tanúja lenne az ölelkezésnek. Mert ez a nyakaba fog borulni. Az biztos! Be kellene menni. Gyürki nem számít. Nyilván elmeséli az életét, természetesen a sanyarú cselédsorstól kezdve, amikor egy szál fekete klottgatyában leste az iskola kerítése mellett, hogy a többiek tanulnak. Csal: a felszabadulás után juthatott a tudomány várának kapujába ... Ezt minden gyűlésen elmondja. Kijött! Az iskoláját a süket fejemnek, kellett itt morfondírozni! Mennyivel hatásosabb lett volna az ölelés, a vállveregetés, a felkiáltás... Kopogni persze kell. És várni néhány pillanatot. Ne érezze, hogy itt álltam ugrásra készen, várva a soromra, tehát egy vagyok a többiek közül.., Egy vagyok, igen, de minket baráti szálak kötnek, ezek pedig nem is ismerték. Hacsak hírből nem... — Tessék! A mindenit! A kabátgombom verődhétett az ajtóhoz ... Na, jól nézünk ki. Most joggal hiheti, hogy gyámoltalanul itt feszengtem a küszöbön ..., hogy kerestem a szavakat, tehát, hogy tartok tőle.. „ pedig... A, gyerünk! — Tiszteletem, igazgató úr! Te jó isten! Hát ennyire hülye vagyok? Ámbár mit mondtam volna? Szia, öregfiú? Vagy: helló, Napikám! Ezt mégsem lehet. Alapjában véve nem is rossz ez a mondat. Tréfás. ö is érzi talán a humoros felhangot, nem fogja szó szerint érteni... Erre a mondatra ugyanúgy a nyakamba borulhat, mintha ..., de nem borul. Mi van ezzel? Nem ismer meg? Néz és vár. Fel se áll az asztaltól. Ül a bástyán, mint egy törpe várúr. Közelebb kell mennem, ez nem fog elém jönni. Most megemelkedik a széken, nyújtja a kezét: — Szervusz Benedek elvtárs! Parancsolj! Az íróasztal előtti székre mutat. Ide üljek? Egy pillantás a dohányzó felé... Csikkek! A többieket tehát ott fogadta? Ez lehetetlen! De igen! Most feláll, elhozza onnan a faragott dobozt, visszaül a helyére, s akkor emeÉJSZAKA li meg a tetejét. Kínálja. Amerikai. Jó lenne, de nem kell. Ezt már nem! Előveszem a Szimfóniát. — Ha megengeded ..., a magaméból. Keresi a gyufát, de látszik, hogy csupán megszokásból. Igen, közben határozta el, hogy nem siet. Lelassítja a mozdulatot, várja, hogy én adjak tüzet. Hát nesze! A fene... De miért reszket a kezem? — Mióta vagy a cégnél, kérlek? — öt éve..., öt éve múlt a... nyáron! — Igen. Akkor nagyjából ismered Fodor munkáját, meg úgy egyáltalán... — Már amennyire ugye... — No, nem úgy értem, hogy részleteiben. De úgy általában. Rendes fickó, ezt elmondhatjuk. Igaz? — Hogyne ..., feltétlenül... — Én is úgy látom. Ez a Gyürki se rassz fiú. Nem mondom, egy kicsit... — Igen, az idegei, meg mát tudom én... — Baj van az idegeivel? Nem vettem észre. — Nem úgy értem, hanem ... Most magyarázkodjak néki ? Gyürkiről. Meg a munkáról, a lehetőségekről, a nyavalyáról, csak éppen rólam ... rólam nem esik szó. Hát én levegő vagyok? Vagy rólam mások beszélték? Csak nem Fodor? Hát persze! A giliszta. Minden világos: ez bemártott engem, a bitang, a tróger, a... — Rólad természetesen nem beszélgettem senkivel, hiszen téged ismerlek, ugye hosszabb időt... Ismer! ö engem. Hogy oda ne rohanjak! ö ismer. És én nem ismerem? Hát már azt is nehezére esik kimondani, hogy ismerjük egymást? Még én tápláltam vérmes reményeket? Hiszen ez egy... — Örülök, hogy együtt fogunk dolgozni... Szervusz! Most már gyakrabban találkozunk ... Elküld! Majdhogynem kidob! örülök. Mint egy diplomata! Mint egy nyugalmazott nagykövet! Kimérten, erőltetett mosolylyal szólít fel a távozásra. És ül vissza a helyére, mintha attól félne, hogy valaki beszalad közben és elfoglalja a székét. Maga elé húz egy dossziát. Nyomatékot ad, hogy világosabb legyen a számomra: mehetek, húzhatom a csíkot, itt nincs rám szükség tovább. Ö, hogy pukkadj meg, te kis vakarék, te felfújt amőba, te szidolozott pitykegomb, kis hülye Buddha-szobor... Hát azt lesheted, hogy én hátrálva fogok kitámolyogni innen! Még mit nem? Talán hajlongjak is? Hajlongtam! Igen, egészen biztos, hogy kétszer is megbillentettem a fejem. Nem túl mélyen, de billentettem. Én marha! Es félig hátrálva csoszogtam ki ... Pedig... Igen, az kellett volna, hogy jól odamutatom neki a nadrágom hátulját. A kis varangynak! De most itt az ajtó, kezemben a kilincs. Jól be kell vágni! Keményen! Csattanjon, reccsenjen, hogy vegye észre magát! Erőt bele! Lendületet! Zu! így ni, az anyád...! Vajon nyitva volt-e az ablak? Nem is figyeltem. Mert ha igen, akkor talán úgy veheti, hogy a huzat... Várjunk csak. Mintha ... amikor befelé mentem, akkor éreztem egy kis légmozgást a fülem mellett. Ez persze nem biztos. Az izgalomtól nem figyelhettem magamra. Ha nincs nyitva az ablak ... Most kérdezzem meg valakitől? Vagy visszamenjek valamilyen ürüggyel... Hülyeség! Az a jó, ha nem volt nyitva! Vegye észre magát a kis hülye ürge! Én nem vagyok Gyürki, és nem vagyok a csúszómászó Fodor! Ámbár... Zsebkendőt húz elő, megtöröli a homlokát. Megizzadt. Akkor talán mégsem volt nyitva az ablak? Kisiet az utcána. Átmegy a túlsó járdaszegélyre, s nézi a homlokzatot. Balról a negyedik ablakig pásztázza. Nyitva az ablak! Biztosan az? Kétségtelen: a direktor balján áll az a hatalmas filodendron... Benedek zsebre dugja a kezét, s megkönnyebbülten, fütyürészve indul vissza az épületbs.i-M SZÉLVÁROS lombéj füstmagány lukas zsebemben lomjaim fillér papír lucskos dohány esők zenéjét hallgatom cipőket fabálványokat városokat paskol a víz gubbasztó kontinenseket belefckctül arcom is fütyörészem hol a kölyök fénylik a csönd havat igér ágerdö ködlik ében ősz szuronyokkal villog az ég havazzatok csak éjszakák te gyúlj körém sámánviiág te mindig újraszületés útrahívás megérkezés köveknek fáknak adj nevet kölyökkorom emlékezet emlékezet kölyökkorom csikómező bálványbokor micsoda lámpás éjszakák árnyékutak szélfújt tanyák akoltanyak betlehemek görcsös bútorok szalmacsend I éneket hallok éneket megpendül áganként a kert hallottátok? fekete dob léptem alatt a domb dobog dobog dobog mint szívverés útrahívás megérkezés sivatagiéi van éjszaka lakatlan csönd pálinkaszag befödött utak holt vizek kölyökkorom 1951