Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-22 / 299. szám

KTT>T), 1970. DECEMBER 2?. Számvetés a téli tárlat után A városi tanács támogatta múzeumi kollektív és egyéni tárlatokon kívül sok olyan rendezvény van Szegeden, melyek helyi képzőművészetünk megújhodásához kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak. így az ismét beindult üzemi kiállítások is, melyek a most startoló fiatal művészeknek éppúgy válnak a munkások által megbecsült tárlataivá, mint a már ismertebb festők alkotásait érdeklődéssel fogadó otthonává. A Szegedi Nemzeti Színház társalgójában újabban kis kiállitásokat hoztak létre. Tovább sűrűsödnek a különböző klubokban rendezett művészeti előadások, házikiállítások, melyek közül szép sikerű volt, a Bartók Béla Művelődési Központ műsorral egybekötött „Az én világom" művészporté sorozata. Ezeken főleg a helyi festőkkel, szobrászokkal és grafikusokkal „testközelben" ismerkedhetett meg a közönség. Folytatva az év végi felmérést, azt tapasztalhatjuk, hogy az újszegedi November 7. Művelődési Otthon is egyre gyakrabban ad helyet a Műcsarnok kamaratárlatainak, melyeket érdekes témájú előadásokkal tesznek színesebbé. Egy éve múlt már, hogy működik a Szegedi Műgyűjtők Klubja, mely feladatának tartja, hogy a műtárgyak szeretetét és gyűjtését helyben előmozdítsa, s társadalmilag kiszélesítse. Idei, figyelmet keltő — magántulajdonokból összegyűjtött alkotásokat bemutató — kiállításán kívül szép mecénési gesztusként, a szintén mostanában alakult Szegedi Fiatalok Kisgrafikai Metszőklubjának ifjú tagjait exlibrisek készítésével bízta meg. Mindkét társulás feje fölé — dicséretes módon —, a Bartók Béla Művelődési Központ adott fejlődésüket biztosító födelet. A különböző szervek szinte egymással versengő művészetpártolói közül, a Sajtóház vezető helyen áll. Két év óta itt kapott otthont a Szegedi Művészklub. Az 1970-es, nagy jelentőségű tárlatok közé tartozik helyi művészeink sikeres bemutatkozója, melyet idén tavasszal szovjet testvérvárosunkban, Odesszában rendezett kiállításukkal arattak. Hasonlóan eredményes volt a Szabadkai—Szegedi Képzőművészek I. Közös Kiállítása, melyet előbb nálunk, majd a szomszédos Szabadkán mutattak be. Művészeink közül többen szerepeltek még az „Alföldi Művészek" berlini rendezvényén és a Prágában létrehozott magyar tárlaton. Munkáikat éppúgy' méltatta a szovjet Iszkusztvo, mint a jugoszláv, német és csehszlovák sajtó. Nyilván a felsoroltak mindennél jobban tükrözik azt az örömteljes megállapítást, mely a Téli Tárlatot megnyitó — körünkben egyre inkább aktivizálódó — D. Fehér Zsuzsa méltató szavaiból is kicsengett. A mostani, Téli Tárlatról szólva; méltó befejezője az 1970-es helyi képzőművészeti eseményeknek. A 43 résztvevőtől 84 müvet bemutató kiállításon szinte Szeged egész művésztársadalma szerepel. Mestereink közül itt találjuk Dorogi Imre és Erdélyi Mihály posztimpresszionisztikus táj- és emberábrázolásait, valamint Vinkler László modern előadású grafikai kompozícióját. Az ún. derékhadba tartozó Fontos Sándor egyik képén az árvíz nehéz napjait idézi fel, Cs. Pataj Mihály pedig interieurjével, a művész emlékeire utal. A rendezésileg egymás mellé került és a kiállítás tengelyét képező Pintér József, Dér István és Zombori László konstruktív formálású festményeinek egyik fő témája az anyaság, melynek gondolatai eltérőek, de összességükben szép variánsok. Nóvák András és Pataki Ferenc lírai absztrakció felé hajló, illetve mély szimbolikára törekvő kolorisztikus ábrázolásaikkal modernebbé lett az itteni festészet arculata. Az ő elvont szemléletű képeiknél aligha esik távolabb valaki, mint a fiatal Zoltánfi István, aki konkrét tárgyhűséget hangsúlyozó módon, önarcképét míves rajzi igénnyel oldotta meg, mely a tárlat egyik legszebb műve lett. Kopasz Márta és Vincze András ezúttal nem grafikákkal, hanem színes olajképekkel jelentkeztek. Hemmert János plasztikus-esxpresszionista. Papp Sándor struktív felfogású, Szűcs Árpád kubisztikus szerkezetű, Sándor János fojtott koloritú -és Juhász Klára síkban tartott festményeket mutattak be. A grafika műfajában a már „befutottak" viszik a prímet. Így Papp György hol népi ízű. színes, hol drámaian fehér-fekete linói: továbbá Veres Mihály szuggesztív hatású krétarajzai és Kováts Margit az anyag misztériumát sugalló vegyestechnikájú lapjai emelkednek ki. A mellettük sorakozó fiatalok közül: László Anna einkrajzai és Cser Éva grafikái figyelmet és biztatást érdemelnek. A Téli Tárlat szobrászati és iparművészeti anyaga szintén jelentős. Az élen itt Tóth Sándor áll, aki neves egyéniségekhez és családtagjaihoz kötődő bronzérmeivel realista arculatú helyi plasztikai-kultúránk egyik vezető alakja. Tanártársa. T. Nagy Irén pedig egyre inkább igazolja, hogy mind az intimebb jellegű lakáskultúra kialakításánál, mind a nagyobb terű belsőépítészeti feladatok megoldásánál a faintarzia felhasználása számításba vehető. A fiatal, de már ismert Kalmár Mártontól szépen formált női fejet láthatunk. Az először jelentkező szobrászok közül Farkas Pál kisbronza és Makk József Pál márványportréja tehetségre vallanak. A kerámia szegedi kibontakoztatásában ifj. Pintér József szellemes kivitelű és Szalai László kiegyensúlyozott munkái számítanak biztató ígéretnek. Szeles! Zoltán Mária királynő re '1 Ősbemutató a szegedi színházban Könyvvásár a korzón Karácsony előtt tetőzik a forgalom. Kijut belőle a Móra könyvesboltnak is, ahol egymásnak adják a kilincset. Odabent ugyan panaszkodnak a választékról, s hosszú évek óta nem fordult elő, hogy slágernek szánt kiadványok visszamaradnak. A raktáron eleget találni egyelőre Molnár Ferenc Pál utcai fiókjából, Mark Twain Koldus és királyfijából sőt Simenon két regényéből A költözködésből és A macskából is, s hiába kapkodták el Zsukov emlékiratainak első kiadását, a második még parlagon hever. Elkel viszont a Fiúk évkönyve, a Csontváry-album, több művészeti, szépirodalmi és műszaki-tudományos kiadvány, s nagy keletje van a Zengő és az Ezermester ÁBC-knek is. A decemberi téli könyvvásár lassan a végéhez közeledik. A Móira könyvesbolt félmillió forint értékű friss választékából eddig 300 ezer forintot forgalmazott — ami természetesen nem végleges. Az ünnepek alatt is a vásárlók rendelkezésére állnak; délután hatig nyitva a bolt az ajándékozók hajrájának. A város, amelynek szabadtéri színpada Tragédia előadásaival többet tett Madách kultuszéért és talán az író mai reneszánszáért is, mint az összes többi színház együttvéve, most kőszínháza segítségével járul hozzá ennek a kultusznak az elmélyítéséhez. A Mózes pesti, a Csák végnapjai gyulai és a Nápolyi Endre ugyancsak pesti előadása után — méltó vállalkozással emlékezve a színház államosításának 25. évfordulójára — Gyárfás Miklós átköltésében szombaton este ősbemutatóként színpadra állította az író fiatalkori drámakísérletét, a Nagy Lajos idősebbik lányát főhősül választó Mária királynőt. Reprezentatív alkalom, reprezentatív mű — mondhatnánk, ha csak egy elfelejtett, pontosabban soha nem játszott dráma bemutatásáról lenne szó. A jó színháztól azonban idegen az ünnep ilyen retorikus-reprezentatív szeivezése. A bemutató jóval több, mint alkalmi megemlékezés: színház, méghozzá igazi, mai színház. Akkor követsz igazán, ha elhagysz — mondta valaki valamikor, s az átdolgozó és a rendező Lendvay Ferenc egyaránt nagyon jól tudta, hogy nem az irodalomtörténészek pedantériájával, hanem a mai színház igényeinek érvényesítésével, vagyis az „elhagyással" kell és lehet hűségesnek maradni a lényeghez, Madách szelleméhez, A külsőségek, a forma, a megjelenítés csakugyan nem az író korából való. De a gondolatok, amelyek a színpadon elhangzanak, a szellem, amelyet az átköltött mű és az előadás sugároz, teljes egészében Madáché. Ezért, bár a vállalkozás szokatlan — ilyen | nagymértékű változtatások még a mi erre nagyon hajlamos korunkban is igen ritkák — mindenképpen elfogadható, dicsérhető, sőt dicsérendő. 'Hernádi Oszkár felvétel* Mária (Molnár Piroska) megkoszorúzása Hulinék koncertje Karácsonyra, szilveszterre bort palackozva és kimérve a PUSZTAMÉRGESI BORHARAPOBÖL (Párizsi krt. Szűcs u. sarok, 25-én is nyitva) és a MARX TÉRI ÁLLAMI GAZDASÁGOK BORKÓSTOLÓJÁBÓL. Kitűnő, tájjelegű borok. Lemondhatnánk az élő dzsesszről, ha nem lennének Hulinék. Ha dacolva a nehezen kapható idővel, rakoncátlan távolsággal, ez a szimpatikus és nagyon tehetséges dzsesszzongorista, dr. Hulin István nem fújna riadót zenészeinek rendszeresen a szentesi kórház sebészeti osztályáról — Szegedre. Hogy összehozza néhány próbát időnkénti koncerteken életjelet adjanak magukról, a törzsközönség nagy örömére. Persze lemondani az élő dzsesszről önmagában még túlélhető körülmény — de Hulinék érdeme éppen annak felismerése, hogy a dzsessznek jogos helye van az emberek kulturált szórakoztatásában. A trió (Hulin István— Nyitrai Endre—Szeles András) vasárnap este Szegeden a Bartók Béla Művelődési Központban Nyitrai Endre szerzői estjét játszotta. Vendégekkel: Román Zoltánnal, Bárkányi Pállal, Rákosi Gézával, Farkas Mihállyal, Szúnyogh Józseffel és Bódi Bélával. Tehát nem hagyományos triófelállásban. Hulinék „új arca" vegyesebb hatást kelt a hallgatóban: nemcsak zenekaruk kerete, jellege is változott. Az eddigi kamaraegyüttes szimfonikus lehetőségekkel kacérkodik, zongora-központúságát dzsesszes és kifejezetten hagyományos-klasszikus hangszerek váltják fel, mint a klarinét, oboa, vibrafon és hegedű. Ritkulnak a nagyobb lélegzetű, bravúros szólók, helyüket a kollektív és megkomponáltabb dzsessz veszi át. Vonatkozik ez természetesen Nyitrai Endre szerzeményeire is, műsora első részének merengő, őszies hanguiatképei után inkább a későbbi mozgalmas számok ígérnek izgalmat. A szegedi dzsessztrió új útra lépett. A megyei KISZ-bizottság patronálásával ismét életrehívott dzsesszklub jó műhelye, fóruma lehet bizonyítaniok, meddig juthatnak, mire vihetik rajta, N. I. Pedagógusok to vábbképzése A szegedi pedagógusok az ;deológiai továbbképzés keretében megkezdték a X. pártkongresszus anyagának feldolgozását. E munka első fázisaként tegnap délelőtt a Fáklya moziban meghallgatták dr. Márta Ferencnek, az MSZMP Központi Bizottsága tagjának, a József Attila Tudományegyetem rektorának, a kongresszus küldöttének előadását a X. pártkongresszus jelentőségéről. Ha" például valaki ismeri Gyárfás drámaírói karakterét — mi, szegediek ismerjük, hiszen az utóbbi esztendőkben több darabját láttuk — hajlamát a színpadi trapézjátékokra. az akrobatikus virtuozitásra, annak feltűnhetett, hogy átdolgozás közben Gyárfás mennyire viszszaszorította saját dramatúrgiáját. Még a kompozícióban is Madách szellemét követte. Stílusos keretül a Tragédiából ismert megoldást választotta: a dráma cselekményét Mária királynő álmaként látjuk a színpadon. Igaz. a produkció első nehézsége — van több is — már ennél az indulásnál jelentkezik. Az előadás ugyanis nem közli teljesen nyilvánvalóan, hogy itt álomról van szó. A néző persze rájön, hogyne jönne rá, hiszen a 'színpadtér központjában egy hatalmas ágy áll, a királynő a darab végéig csak hálóinget visel, hálóingben fogadja kérőit és vendégeit, sőt még abban is koronázzák meg; erre csak az álom lehet magyarázat. De ha ezt az előadás rögtön a kezdetkor, mondjuk másféle világítással, félreérthetetlenül közli — Eötvös Péter ezt hangsúlyozó kísérőzenéje önmagában kevés ehhez — mentesíti a nézőt ettől az egyébként nem meddő, de valójában teljesen felesleges spekulációtóL A második nehézség abból következik, hogy a színlap azt mondja a darabról: irónikus tragédia. Aki azonban az iróniát a hangvételben keresné, mint szokásos, a stílusban, a fogalmazás és alakítás módjában, nem találná. Nem ott van. A színészek pontosan úgy játszanak, az egész előadás úgy szerveződik, mint az igazi, jelző nélküli tragédiák, néhány kivételt, mint a koronázás ismétlődő szatirikus jelenetét nem számítva; ezek nem műfajmeghatározók. Az irónia itt a mondanivalóval függ össze. Amit látunk, egy gyereklány álomképei. A nagy emberek ezekben a képekben nem úgy viselkednek, mint a „valóságban", hanem úgy, ahogyan a gyerek Mária képzeli. A nagy szavak, a hazáról és az uralkodásról elmondott szólamok ebben a gyerekálomban lelepleződnek: szennyes érdek-okuk világossá válik. A dráma iróniája — és igazsága — abban van, hogy a nagy emberekkel szemben a gyereklánynak ad igazat. A műfaj ironikus jelzője ezért esetleg zavar a megértésben. A néző az iróniát ugyanis ott keresheti, ahol nincs: a fogalmazásban. A harmadik probléma, hogv a darab nehezen szerveződik igazi drámává. A kétrészes produkció első fele valójában csak előkészítése a drámának, annak az akciónak, amellyel a második részben találkozunk. Az első rész a történelmi eseményeket ismétli, nagyjában egészében úgy, ahogyan a könyvekből ismerjük. Igazi konfliktus, drámai feszültség csak a mű második felében alakul ki. A rendezés — ezt már Bartha László színpadképe ls kiemeli — feledve minden naturalista konvenciót, az átdolgozott dráma stílusához, az álomképek világához igazodva alakította kl a produkciót. A cselekmény egyszerre és egymásután több szinten folyik, az álomadta szabadságnak, a tartalomnak és a mondanivalónak megfelelően. A polgárok, a darab „legkisebb' emberei például az ágy alól másznak elő. A dráma költői — álombeli világához igazodik a színészi játék is. Vívnak, lovagolnak a színpadon, kardok és lovak nélkül, s anélkül, hogy ez a sajátos megoldás a legkisebb mértékig is zavarná a tragikum feszültségét. Eredeti, hatásos, meggyőző és a mű világához simuló fogalmazás ez, amelyhez Gombár Judit stilizált jelmezei dekoratív színvilágot adtak. A címszerepet Molnár Piroska játszotta. Szerep és színész ideális találkozása ez az. alakítás. A remény, de főképpen a csalódás és a szenvedés keserű színeiből épült a legkisebb árnyalatáig kidolgozott, megrendítően szép színészi játék. Stefanik Irén Mária anyjának, Erzsébetnek a szerepében az uralkodásra termett és uralkodni tudó nő erejét, elszántságát meggyőzően, nagy hatással hangsúlyozta; Duraazoi Kis Károlyként Végvári Tamás ellentmondó szerepében rokonszenves biztonsággal mozgott. Király Levente, mint Zsigmond, nemcsak a mondanivalóban, hanem a fogalmazásban is kereste és kifejezte az iróniát. A szerelmes Fehér vitézt romantikus érzelmességgel Űjlafcy Károly mutatta be. A főurak együtt mozgó blokkjában Janka Béla, Konter László és Tolnai Miklós egyéni karaktert formált. Jó színe volt az előadásnak Marosi Károly (Bíboros érsek) szatirikus játéka, valamint a két polgár szerepében Bagó László és Szabó István hasonló színezetű figurája. Ökrös László