Délmagyarország, 1970. december (60. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

\ VASARNAP. 1970. DECEMBER 20. Veress Miklós A LEGKISEBB FIÚ Jozef Szu$zkew*cz EX LTBRIS MAGAZIN SOKSZÍNŰ VILÁG Könyvesboltban II1,1 „A hegyekbe vezető úton elin­dult a legkisebb fii), hogy le­győzze a sárkányt" — mondta az űrhajós magában. Az ismeret­len bolygó hallgatott. Zöld vért freccsentő ágak zúzódtak össze lába algtt. íme — mondta ma­gában —, elindulok kedveseimért, a titokzatos fémekért és ásvá­nyokért, és mintha csak gye­rekkorom ösvényein kanyarog­nék. Hatan voltak .., Hat bátyám volt aki eltűnt a lángoló be­gyekbe vezető úton. En a leg­kisebbik, kezembe fogom kar­domat, pajzsomat tartom ar­com elé... Az űrhajós szórakozottan csap­dosott a karddal az erdóben vil­logó bogarak közt. Röhej — mondta magában —, ha nem tud­nám, hogy beláthatatlan messze ­seg van a Föld meg a Kék Boly­gó között, aat hinném, hogy az öreg Walt nisney kacatjai közt ügetek mindig csak a sárga úton, mindig csak a sárga úton ... Mindig csak a sárga úton, mindig csak a sárga úton is­mételték a törpék. Mindig csak a sárga úton —- verte a mellét a bádogember, Mindig csak a sárga úton zizegte a madár­ijesztő. Lába alatt zöld vért freccsentő ágak Jajgattak, ment az űrhajós és káromkodott. Mit szól ehhez a parancsnok, ha megérkezik? „Peter Grass űrha­jóé jelenti, hogy veszélyes mese­állatok támadták meg, s karddal kezében hősi halált halt." Sz. Lukács Imre Minek akarod te megvenni azt a könyvet, hiszen már van otthon egy! * Telefonos kutya Aki az angliai Old Windsorban Jcan Nasht felhívja, a vonal má­sik végén gyakran csak morgást és csaholást hall. Nash asszony megmondta ismerőseinek, hogy ezen ne csodálkozzanak, ez Kleo­pátra, az 6 telefonmániás kutyá­ja. Az eb egész nap a telefon mellett ül, és lesi a hívásokat. Amint a telefon cseng, mint e|y csontot, megragadja a hallgatót, '. és a kosarába hurcolja — ha­csak Nash asszony nem tudja megelőzni. A technika átka Bosszantó dolog történt egy olaszországi kis városban két közlekedési rendőrrel. Gyorshaj­tás miatt pénzbüntetéssel akar­lak sújtani egy élelmiszer-keres­kedőt. A kereskedő rábeszélte őket, hogy büntetés helyett fo­gadjanak el tőle két pizzát, az olaszok kedveit nemzeti eledelét. Amikor a közlekedési rendőrök visszatértek a kapitányságra, azonnali hatállyal elbocsátották t-ket. Elfelejtették ngyanis, gép­kocsijuk rádióadó-berendezését kikapcsolni. Fenyegetés Lehangoló tapasztalatok arra bírlak Palmgren atyát, egy svéd lelkipásztort, hogy templomának gyüjtőperaclyét hatásos módon óvja. Amint illetéktelen megkí­sérli, hogy a perselyt a helyéről eltávolítsa, megszólal az energi­kus, fenyegető hang: „Ne lopj". Szórakozottság Amikor Umberlo Fabri ököl­vívó a szorítóba ugrott, és für­dőköpenyét elegáns lendülettel ledobta, a közönség hangos ki­áltozásba tört ki. Ellenfele is­merte fel legelőször a helyzetűt, és újra rádobta a boxolóra i> kabátot. Fabri elfelejtette fel­venni a nadrágját Fene ezekbe a díszletekbe — ordította a? űrhajós és kardját a Gyáva Oroszlán felé hajította Az oroszlán hasa felhasadt be­ici földre ömlöttek, és a sárga utat ragacsosra folyta be a vér. Piros úton sántikált tovább az űrhajós az égető forróságban, eldobta pajzsát. Aztán levetette a sisakot és meghallotta a sister­gő szeleket Gyere pajtás — mondta a madárijesztőnek t-s megérintette kezét. De szétfosz­lott a köd, és csak egy ismeret­ien növény levelei csapódtak zi­zeregve kezére. Mit szól a pa­rancsnok — tűnődött homlokát törölve. —• Legalább ezt a csoda­bogarat vigyem el neki — nyúlt a bádogember felé. De már nem volt sem bádog­ember, se ágak, se törpék. Most yette észre, hogy feljutott a he­gyqlfbe, Sziklák lángoltak körü­lötte, és valahonnan a didergő ismeretlenből előkúszott egy sár­kány. Hét feje volt, huszonnyolc lába, és elcgökevényesedett szár­nyal. öreg jószág — mondta az űrhajós magában —, legalább ezeréves. Most a?t kellepc gon­dolnom: „íme, eljött a legkisebb fiú, hogy legyőzze a sárkányt," De nem gondolok erre. És kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa. Aztán felsikoltott az űrhajós, mikor a bordája ösz­szeroppant. Fények villogtak kö­rülötte. és rugglmas fémkarok emelték utánozhatatlan pontos­sággal a többi hat mellé, hogy álmodjon a? idők végezetéig. HARMADIK KÍVÁNSÁG A z én jó tündérem mindig ls az édesanyám volt. Láto­gathatott bennünket a legna­gyobb szegénység, simogatás, jó ezé, néhány krajcár mindig ju­tott nekem. Valahányszor rágon­dolok, jó óraéasel telik meg a szfvenfc Akkoriban gyógyult meg. El­felejtettem a betegségemet én ls, teljesült két kívánságom- A har­madik hiányzott; a legszebb ka­rácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam füzetemből, megcí­meztem a Jézuskának, összehaj­togattam és bedobtam a piros postaiádéba. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad? — Jól. El ls küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszérba csomóztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szalad­hattam dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre bevál­tottam. Af>ám meglátta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk, Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csen­gő szólalt fejem felett. Kinéz­tem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A ml házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, sok­sok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nag.votmondás­ból — elsők közé jutottam. Akkor kaptuk ki a szünetet. Á malmosék fia nevetett. — Megvan a fám. Este láttam, — Az enyém nagyobb — ha­zudtam. — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb. Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a kövesúton. Topogtam a konyhában, lekap­tam fejemről a kucsmát. A szo­bában tisztaság, szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. — Estére díszítjük. Kicjit fent hordto az orrát. Egyszer összevesztünk. Ora alatt telefirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta; HŰJE. Meghóatam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El se pityeredtem. A nádpflea eltörött, a tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Ki­gombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elől ia, hátul is biggyeszkedtek rajta a foltok­— Te mindig hazudoL — Nem hazudok. — A fa se igaz. Wines ls olyan nagy karácsonyfád. •»- Van, majd megmutatom. Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítot­tam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam, A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalo­gattak. Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, kilépett az öreg. — Mi kell? — Písz. Az mennyi?... A má­sik? Leszedegette, a pultra rakos­gatta. Szép sorjában. Csillogtak, \illogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bécsi üzletét is szerettem, sok petróleumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, ado­gatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel fura­kodtam. szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szalon­cukrok. — Adjak, bikfic? — Most nem kérek. Kisurrantam. Dóczi néni trafikja felvidítva. Kincsesbánya volt. Irkák, ceru­zák, színesek, képeslapok garma­dája, semmi se hiányzott. Hány­szor arra kerültem a? iskolából, megálltam a 1 'rakatnál, örömre vált bennem. Sietve nyitottam az ajtót Le­tettem minden pénzemet. — Ezért mindárt kérek. Radirgumit ceruzát, színest fü­aetfedő papirt, tollhegyet füzetet tintát kaptam. Ajig győztem ha­zavinni. Sötétedett Anyám ült a ke­mencénél. Asztalra borítpttam a kincsestáram, összecsapta kezét. — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne. Vettem. Megjött apám. Üres marékkal­Senki se ssólt A kanapón gub­basztottam. — Nem is akartátok, hogy ka­rácsonyfám legyen. Rékáig szipogtam. Anyám kö­zel hajolt. A Jézuska, meg a Jóisten Is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. -re- Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen nekem is kará­csonyfám. . Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek, — a harangozó ismer. Ad fát. — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkútnál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy köze­ledtem. elbátortalanodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kis­ajtónál találkoztunk. — Beteg a kistestvérem és nin­csen karácsonyfája — mondtam. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, prémes babátokban. Pihent már az este Vártam. A harangozó nem szólt. — Hordok vizet a kútról ma­guknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... — Lefűrészelt egy hatalmas alsó ágat. — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam. A kocsi­úton vonszoltam. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott. Elámult. — Mihez kezdel ezzel a fával? Húztuk, Pihentünk. Nem so­kan jártak már az utcán. Abla­kok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat. — Bajosan. Fejszét veti elő \ ház oldalú hoz támasztotta a iát, magasabb­ra ért a nád taténál. Kettévágta. A gerendahoz erősítette a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában. — igazán sióp — szólt anyám _ felöltöztetjük. Mi mindent talált kl. Ketté­törte a kockacukrokat ós bele­csavargatta krepp-papirba. Cér­nával kötözte az ágakra. Gywr­tyaesonkok ls kerültek elő a si­fon aljából. Papfrbol virágokat vágott s teleszórta a fenyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem, a lrievé­giben dió ia kell legyen. Hozta őrömmel. Feraktg a szí­neseket, ceruzákat, még a radir­gumlt ií. Aztán dobozt vett ki a ruhák alól, Addig sohasem lát­tam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyön­gyöket, hosszú cérnaszálakra fűzte, — Mit ealnálsz? — Csillagokat. Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszí­tettem a fát, csak csodáltam. Ea volt a legszebb fenyő, a kanapé­ra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszo­rúból számtalan kis dísz szüle­tett, a fehér fonalából meg an­gyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám ke­ze végigjárt az arcomon, feje­men. — Minden kívánságom telje­sült — mondtam. — Szegényeknek is lehet ka­rácsonya. H 'rtelen lángralobbant a pa­pír. Végigfutott a fán. Mi­re apám leverte, eloltotta, feke­te lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák ma­radlak. Lepotyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtam. Anyám dere­kához nyomtam a fejem. Soká­ra mondtam. — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált arany­órát, a sok-sok nem létező köny­vet, 'a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen hazug­ság nem bűn a szegénynél. Azóta szeretek hazudni.

Next

/
Thumbnails
Contents